Film

Tessék felébredni!

Joachim Trier: A világ legrosszabb embere

Kritika

Hiába az olaj és a magas életszínvonal, állítólag Norvégiában is vannak problémái az embe­rek­nek, egyeseknek lelki eredetűek is, amit persze illik fenntartásokkal fogadni, noha egyes alkotók akár egy teljes életművön át ezt bizonygatják.

A filmes mezőnyben ott van például Joachim Trier, aki először azzal jött, hogy az élet távolról sem fenékig tejfel, ha az ember írói álmokat dédelgető, érzékeny fiatalember Oslóban (Szerzők), ezt követően pedig egy tízessel idősebb alak rótta a norvég főváros utcáit, hogy valami kapaszkodót találjon a rehabról kapott egynapos eltávja során (Oslo, augusztus). Nem sokan jutnak el odáig az elveszett oslói lelkek lírai ábrázolásában, hogy harmadik filmjükben már Gabriel Byrne, Jesse Eisenberg és Isabelle Huppert nézzen fájdalmasan a kamerába, de Triernek ez is összejött: a Hétköznapi titkaink nem is maradt el az ízléses nemzetközi presztízsprodukciók míves középmezőnyétől.

Még egy kis kacérkodás is belefért a természetfelettivel (Thelma), de már itt volt az ideje szétnézni újra az ismerős oslói utcákon, hátha változott valami a felnőtté válást életvitelszerűen elszabotáló húszasok-harmincasok körében. Trier ismét leereszkedett oda, ahová előtte már sokan mások: csókolom, a korszellemet keresem, melyik sarkon találom? És a fiatalság? Hát, róla mit tudunk? Még mindig vannak olyan szeleburdi, lassan érő, kapcsolatról kapcsolatra bukdácsoló, bájos egyedek, akik nem a lakáskulcsukat, hanem önmagukat keresik gőzerővel minden áldott nap? Mint előtte már sokan mások, Trier is arra jutott, hogy igen vannak, s már csak rajta állt, vérmérsékletén és filmrendezői tehetségén, hogy mit kezd e breaking news-zal.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.