A most középgenerációvá váló késő harmincas, kora negyvenes korosztályból Mezei e harmadik kötetével, ha nem is a legfeltűnőbb, de mindenképpen az egyik legkövetkezetesebb alkotóként jelenik meg előttünk. Már a függelék. című, 2012-es bemutatkozó kötetében is az az analitikus érdeklődésű, a sajátos eszközeit alaposan megválogató, olykor aszketikusan önreflexív, máskor hedonista mellérendelésekben tobzódó monologikus versnyelv jelent meg, melyet bizonyos változtatásokkal, de alapvetően hangsúlyos folytonossággal ma is használ. Akkor azt írtuk róla, hogy „a társas magány, a létbe vetettség legmélyére igyekszik lemerülni, ambiciózusan és okosan, hidegen és tárgyilagosan egyszerre, és egyben vakmerően is”. A rákövetkező kötetre (natúr öntvény, 2016) mindez szintúgy jellemző, ugyanakkor a társas magány helyett valamiféle kiterjesztett tárgyiasság vált alapvető léttapasztalattá, melyben a formák, az ízek, az anyagok és az ember (mint lélek és test is) objektumszerűen vált megragadhatóvá, illetve leírhatóvá. Ennek kétségtelenül volt egyfajta ridegsége vagy akár – népszerű jelzővel – poszthumán minősége, ugyanakkor a nyelv radikalizmusa épp ezt a ridegséget ellensúlyozta a maga szokatlan képeivel. Mezei költői nyelve ugyanis bár alapvetően drámai hangoltságú, mégsem tragikus, és van benne valamiféle játékosság is. Kőrizs Imre szellemes megfogalmazásában a natúr öntvény versei „valamiféle gyengéd vágóhídi vagy nehézipari manierizmus jegyében íródtak”. Márpedig a manierizmus még poszt-posztmodern és humanizmus utáni változatában sem lehet egészen mentes a játékosságtól.
A játék azonban itt nem a humor vagy az irónia irányába visz, hanem a megfogalmazhatóság alapvetően metanyelvi problémaköre felé. Pontosabban ez a líra már nem is a költői megfogalmazás lehetőségein meditál, hanem – s ennyiben tényszerűen túl van a posztmodernen – az élmény, a tapasztalás mibenlétén. Mezeit a száraztengerben mintha elsősorban nem az érdekelné, hogy az érzékelt dolgok mit jelentenek, és ez a jelentés miképpen fordítható át szavakra, hanem hogy miképpen működik az érzékelése. Az érzékelés nullfoka vagy origója pedig mi más lehetne, mint a térbe vetettség megtapasztalása. Annak a tudatosítása, hogy vagyok én, és van minden más. Elsősorban a tér, ami körbevesz, és aminek vannak tulajdonságai, és vannak benne különböző dolgok, úgy is, mint kövek, vasak, épületek, növények és elvétve emberek is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
