Színház

Pusztába kiáltott borsó

Paddy Chayefsky, Lee Hall: Network

  • Sándor Panka
  • 2022. január 26.

Kritika

Az előadás Sidney Lumet 1976-os (hozzánk 1980-ban eljutó), azonos című filmje nyomán készült. Az Oscar-díjakkal dúsan dekorált filmet Lee Hall tette színpadra 2017-ben, s most ezt az adaptációt használja Puskás Tamás rendezése is.

A történet szerint Howard Beale-t (Alföldi Róbert), a UBS (fiktív) televíziós csatorna esti hírműsorának bemondóját hosszú évek után az alacsony nézettségi mutatók miatt kirúgják. Beale a hír hatására élő adásban jelenti be, hogy egy hét múlva a nézők szeme láttára öngyilkos lesz. Az ügyből botrány kerekedik, Beale-nek azonnal távoznia kell, de végül ki tud könyörögni magának egy búcsúadást. A láthatóan az ideg-összeroppanás szélén álló bemondó arra használja ezt az alkalmat, hogy hangot adjon a hírközvetítésből, a médiából és úgy általában a világ működéséből való kiábrándultságának. A spontán őszinteségi roham soha nem látott nézőszámot produkál, így a csatorna Diana Christensen (Martinovics Dorina) eltökélt, ambiciózus szerkesztője úgy dönt, hogy megtartják Beale-t. Az eredmény hatalmas siker, Howard Beale lesz a „korunk bűneit ostorozó modern próféta”.

Bár a történet Beale alakja köré szerveződik, valójában nagyon keveset tudunk meg róla. Sokkal inkább közeli barátjának, Max Schumachernek (László Zsolt) válik hangsúlyossá a személye, ő az egyetlen, aki nem nézi jó szemmel, hogy bohócot csinálnak egy súlyosan zavart elméjű emberből. Schumacher, aki a hírosztály vezetője (közben kirúgják, majd visszaveszik, majd újból kirúgják) viszonyt kezd a jóval fiatalabb Diana Christensennel. Schumacher magánéleti vívódásai alkotják a cselekmény másik szálát.

Mindeközben egy olyan rendszer működésébe láthatunk bele, ahol minden morális, emberi szempontot felülír a nézettség, amelynek maximalizálása érdekében a legsúlyosabb bűnök is elfogadhatóvá válnak, hiszen „a business nem az erkölcsről szól, a business a business-ről szól”. E rendszer minden szereplője kiszolgáltatott, egy pillanat alatt válhat haszonélvezőből áldozattá. Nem a valóság közvetítése a cél, hanem egy mesterségesen létrehozott illúzió fenntartása.

A színpad egy televíziós stúdió (díszlet: Pallós Nelli); kisebb, nagyobb, még nagyobb képernyők villognak, technikusok (technikai és videórendező: Gothár Márton) sürögnek-forognak. A színház és a film médiuma folyamatos játékban van előttünk, egyszerre tekintenek ránk a szereplők a képernyőkről, és látjuk őket hús-vér valójukban. Összemosódnak a határok a valóság és a látomások között is. Howard Beale megsokszorozott alakja ijesztően tornyosul felénk: üvölt, prédikál, lázadásra buzdít.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.