„Helló, hadd bonyolódjak egy kicsit” – integetett ki néha bocsánatkérőn a sok híres hát mögül. A Francia Kiadásban Anderson már nem is bajlódik a történetmesélés nyűgével, minek is, hisz annyi más teendője akad a széles körben szeretett auteurnek: a régi vágású portások és a történelmi Sacher-torták után most a régi vágású amcsi skriblereknek, pontosabban a The New Yorker hőskorának állít emléket. Alig várjuk, hogy Bill Murray mint örök Anderson-bútordarab jelentőségteljes egykedvűséggel a homlokára tolja olvasószemüvegét, vagy betöltsék a vásznat egy muzeális írógépmárka vágykeltő idomai. És ha lehet még egy kérésünk, mester, történjen mindez egy fapofákkal teli, bolondos szerkesztőségben!
Ráadásul Anderson az előrehaladott frankománia erős rohamai közepette készítette filmjét. A képzeletbeli amerikai lap körül annyira francia minden, hogy mire annyit kiáltanánk, „Tati!”, már Truffaut és Godard szellemét is sikerült pajkos és játékos, könnyed és elégikus, szeretetteljes és groteszk, szóval az Andersonra oly jellemző szerzői módon, miniatűrben, de maximalistán megidézni. A vájt szeműeknek, mert nekik is szolgáltat a mester, Duvivier, Jacques Becker, Clouzot is beugorhat. Ők a francia andersoni krémes nehezebben kivehető rétegeihez tartoznak, de persze nincs olyan réteg, mely mögött ne lenne egy másik – kedvenc elfoglaltsága ez a két kakaó közt a szerzőiség pizsamájába bújt gyermeklelkű művészeknek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
