Film

Tuti Tati

Wes Anderson: A Francia Kiadás

Kritika

Hatalmas a tülekedés Wes Anderson új filmjében, a korábbiaknál is nagyobb, pedig már A Grand Budapest Hotelben is annyi volt a sztár, a szín, a szimmetria – ó, az a híres andersoni szimmetria és keretezés! –, hogy alig látszott ki a sztori.

„Helló, hadd bonyolódjak egy kicsit” – integetett ki néha bocsánatkérőn a sok híres hát mögül. A Francia Kiadásban Anderson már nem is bajlódik a történetmesélés nyűgével, minek is, hisz annyi más teendője akad a széles körben szeretett auteurnek: a régi vágású portások és a történelmi Sacher-torták után most a régi vágású amcsi skriblereknek, pontosabban a The New Yorker hőskorának állít emléket. Alig várjuk, hogy Bill Murray mint örök Anderson-bútordarab jelentőségteljes egykedvűséggel a homlokára tolja olvasószemüvegét, vagy betöltsék a vásznat egy muzeális írógépmárka vágykeltő idomai. És ha lehet még egy kérésünk, mester, történjen mindez egy fapofákkal teli, bolondos szerkesztőségben!

Ráadásul Anderson az előrehaladott frankománia erős rohamai közepette készítette filmjét. A képzeletbeli amerikai lap körül annyira francia minden, hogy mire annyit kiáltanánk, „Tati!”, már Truffaut és Godard szellemét is sikerült pajkos és játékos, könnyed és elégikus, szeretetteljes és groteszk, szóval az Andersonra oly jellemző szerzői módon, miniatűrben, de maximalistán megidézni. A vájt szeműeknek, mert nekik is szolgáltat a mester, Duvivier, Jacques Becker, Clouzot is beugorhat. Ők a francia andersoni krémes nehezebben kivehető rétegeihez tartoznak, de persze nincs olyan réteg, mely mögött ne lenne egy másik – kedvenc elfoglaltsága ez a két kakaó közt a szerzőiség pizsamájába bújt gyermeklelkű művészeknek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.