Lemez

Utólagos figyelmeztetés: jazzvihar

Journeys in Modern Jazz: Britain

Kritika

A brit jazzre nem csak Nubya Garcia vagy Shabaka Hutchings utóbbi évekbeli feltűnése óta érdemes odafigyelni. Az új generáció felnéz az ötven évvel ezelőtt szárnyaikat bontogató elődeire, hangmintaként újra is hasznosítja őket. 

A hetvenes évtizedben a többi közt a Colosseum, a Nucleus és a Paraphernalia törték át az európai jazz fölött húzódó üveg­plafont, ám a hatvanas évek közepétől ’72-ig alakuló zenék nem csak előkészítésként, háttérként, kiindulópontként, hanem önmagukban is értékesek.

Akkor leginkább „modern” vagy „progresszív” jelzővel illették ezeket a felvételeket, amelyek legfeltűnőbb közös vonása, hogy mennyire frissek. Egyáltalán nem porosodtak fél évszázad alatt. Ez a két CD-s vagy négy LP-s válogatás csak ízelítő, az impozáns, gondos újrakiadás a British Jazz Explosion sorozat nyitánya, ezután következnek majd Kenny Wheeler és a John Dankworth Orchestra, a Don Rendell Quintet, a The New Orchestra, és Tubby Hayes korabeli albumai eredeti borítóval, tökéletesre javított hangminőségben.

Az előremutató zenekarok progresszivitása persze nem független a populáris zenében ekkoriban bekövetkezett tektonikus mozgásoktól, amelyek nagyobb kísérletező kedvet hívtak elő a producerekből is, és specializált labeleket indítottak az útkereső zenészeknek. És persze attól sem független, hogy ezek a zenészek napi kapcsolatban voltak John Mayall-lel, a Creammel, a Beatles és a Stones tagjaival. Az ösztönös tehetség és az inspiráló közösségi színtér együtt alakították azt, amit nem túlzás robbanásnak nevezni a brit jazzben, és ami több európai országban azonnal éreztette hatását. Hozzánk a jazz-rock vonulat csak-csak eljutott, de a sűrű hangszerelésű nagyzenekarok még sokáig nem érkeztek meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.