Lemez

Utólagos figyelmeztetés: jazzvihar

Journeys in Modern Jazz: Britain

Kritika

A brit jazzre nem csak Nubya Garcia vagy Shabaka Hutchings utóbbi évekbeli feltűnése óta érdemes odafigyelni. Az új generáció felnéz az ötven évvel ezelőtt szárnyaikat bontogató elődeire, hangmintaként újra is hasznosítja őket. 

A hetvenes évtizedben a többi közt a Colosseum, a Nucleus és a Paraphernalia törték át az európai jazz fölött húzódó üveg­plafont, ám a hatvanas évek közepétől ’72-ig alakuló zenék nem csak előkészítésként, háttérként, kiindulópontként, hanem önmagukban is értékesek.

Akkor leginkább „modern” vagy „progresszív” jelzővel illették ezeket a felvételeket, amelyek legfeltűnőbb közös vonása, hogy mennyire frissek. Egyáltalán nem porosodtak fél évszázad alatt. Ez a két CD-s vagy négy LP-s válogatás csak ízelítő, az impozáns, gondos újrakiadás a British Jazz Explosion sorozat nyitánya, ezután következnek majd Kenny Wheeler és a John Dankworth Orchestra, a Don Rendell Quintet, a The New Orchestra, és Tubby Hayes korabeli albumai eredeti borítóval, tökéletesre javított hangminőségben.

Az előremutató zenekarok progresszivitása persze nem független a populáris zenében ekkoriban bekövetkezett tektonikus mozgásoktól, amelyek nagyobb kísérletező kedvet hívtak elő a producerekből is, és specializált labeleket indítottak az útkereső zenészeknek. És persze attól sem független, hogy ezek a zenészek napi kapcsolatban voltak John Mayall-lel, a Creammel, a Beatles és a Stones tagjaival. Az ösztönös tehetség és az inspiráló közösségi színtér együtt alakították azt, amit nem túlzás robbanásnak nevezni a brit jazzben, és ami több európai országban azonnal éreztette hatását. Hozzánk a jazz-rock vonulat csak-csak eljutott, de a sűrű hangszerelésű nagyzenekarok még sokáig nem érkeztek meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.