A hetvenes évtizedben a többi közt a Colosseum, a Nucleus és a Paraphernalia törték át az európai jazz fölött húzódó üvegplafont, ám a hatvanas évek közepétől ’72-ig alakuló zenék nem csak előkészítésként, háttérként, kiindulópontként, hanem önmagukban is értékesek.
Akkor leginkább „modern” vagy „progresszív” jelzővel illették ezeket a felvételeket, amelyek legfeltűnőbb közös vonása, hogy mennyire frissek. Egyáltalán nem porosodtak fél évszázad alatt. Ez a két CD-s vagy négy LP-s válogatás csak ízelítő, az impozáns, gondos újrakiadás a British Jazz Explosion sorozat nyitánya, ezután következnek majd Kenny Wheeler és a John Dankworth Orchestra, a Don Rendell Quintet, a The New Orchestra, és Tubby Hayes korabeli albumai eredeti borítóval, tökéletesre javított hangminőségben.
Az előremutató zenekarok progresszivitása persze nem független a populáris zenében ekkoriban bekövetkezett tektonikus mozgásoktól, amelyek nagyobb kísérletező kedvet hívtak elő a producerekből is, és specializált labeleket indítottak az útkereső zenészeknek. És persze attól sem független, hogy ezek a zenészek napi kapcsolatban voltak John Mayall-lel, a Creammel, a Beatles és a Stones tagjaival. Az ösztönös tehetség és az inspiráló közösségi színtér együtt alakították azt, amit nem túlzás robbanásnak nevezni a brit jazzben, és ami több európai országban azonnal éreztette hatását. Hozzánk a jazz-rock vonulat csak-csak eljutott, de a sűrű hangszerelésű nagyzenekarok még sokáig nem érkeztek meg.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
