Vagy Kharónra, aki a holtakat viszi át a Sztüx folyón. Márta dolga épp az ellenkezője annak, ami az alvilági révésznek: friss traumán átesett, fogyatékossá vált betegeket kell a reménytelenségből, a teljes elkeseredésből átkísérnie a létező jövőbe. Ezt nevezi ő révészmunkának, és mint a Révészek című filmből kiderül, az efféle átsegítés nem csak szakma és hivatás, de terápia is. És nemcsak a klienseknek.
Tóth Péter Pál filmjében Márta mellett két másik segítő, Laci és Gabi portréján keresztül ismerhetjük meg a révész egyszerre lélekőrlő és lélekemelő munkáját, amelyet ugyan tanfolyamon oktatnak – legalábbis utalnak rá, hogy van ilyen –, de a pszichológiai vagy az anatómiai tanulmányoknál sokkal fontosabbnak tűnik a személyes tapasztalat, vagyis a saját trauma. Ezért a Révészek sem szakmai alapon közelít meg és jár körül egy speciális beteggondozási eljárást, inkább azt próbálja megfejteni, hogy hősei – akik mindhárman más okokból váltak mozgáskorlátozottá – hogyan voltak képesek mindenféle segítség nélkül nem csak legyőzni a teljes reményvesztettséget, de azt még a maguk javára is fordítani.
„Mindegyik betegségnek lelki oka van” – jelenti ki Márta, aki azután kapott sztrókot, hogy a szüleiben és a férjében is csalódott, és meg van győződve arról, hogy muszáj volt másként „elrendeznie” az életét. De mondhatná-e a „lelki okot” Laci, akit ötven évvel ezelőtt, 10 éves korában gázolt el az autó, és azóta deréktól lefelé béna? Vagy Gabi, aki gyerekkorától fokozatosan vált mozgáskorlátozottá és szinte vakká? Nem nagyon. Annak viszont egészen bizonyosan lelki okai vannak, hogy e három ember legyőzhetetlen akadályokon átvágva menetel a „teljesség felé”, de legalábbis addig, hogy megpróbálja átadni mindazon tapasztalatait, amelyek nemcsak a túléléshez elegendők, de a méltó emberi élethez is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
