Lemez

World music: kapaszkodó

a sötétben: szabad egy táncra?

Susana Baca: Palabras Urgentes A hetvenhét éves Susana Baca az afroperui zenei hagyomány szinonimája. Ezt kutatja, ezt tanítja, erre hozta létre Negro Continuo nevű intézetét, és erről szólnak a lemezei, amelyek közül három is latin Grammyt kapott. Az első felvételeit a hetvenes években készítette, de kellett két évtized, hogy Perun túl is felfigyeljenek rá. Illetve David Byrne kellett, akinek a spanyoltanára mutatta meg Baca Maria Lando című dalát. Szerelem az első hallásra – így került Baca az 1995-ös Afro-Peruvian Classics: The Soul of Black Peru című Luaka Bop-kiadványra.

És azóta nincs megállás. A Palabras Urgentes a 16. – és alighanem az egyik legjobb – albuma. Sürgető szavak a címe, olyan gondokra utalva, mint a korrupció vagy a globális felmelegedés, de nyugalom: a Bacától elválaszthatatlan gyöngédségben sincs hiány. És amilyen sokrétű a dalok költészete, olyan változatos a hangvétele is, rezesbandával és ütősökkel, marimbával és zongorával, hegedűvel, bőgővel és gitárral. Baca nemcsak a fekete Peru muzsikájáról tud mindent, de arról is, amibe az Latin-Amerikában beágyazódott. Az a legkevesebb, hogy a tangó, a cumbia vagy a salsa felé kacsingat – azt más is tudja –, de mindezt úgy, hogy abból egy jellegzetes, külön bejáratú világ kerekedik ki. Olykor szívszorító, olykor magával ragadó, de mindig frissességgel és igazi élettel teli. (Real World/Universal, 2021)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.