Lemez

World music: kapaszkodó

a sötétben: szabad egy táncra?

Susana Baca: Palabras Urgentes A hetvenhét éves Susana Baca az afroperui zenei hagyomány szinonimája. Ezt kutatja, ezt tanítja, erre hozta létre Negro Continuo nevű intézetét, és erről szólnak a lemezei, amelyek közül három is latin Grammyt kapott. Az első felvételeit a hetvenes években készítette, de kellett két évtized, hogy Perun túl is felfigyeljenek rá. Illetve David Byrne kellett, akinek a spanyoltanára mutatta meg Baca Maria Lando című dalát. Szerelem az első hallásra – így került Baca az 1995-ös Afro-Peruvian Classics: The Soul of Black Peru című Luaka Bop-kiadványra.

És azóta nincs megállás. A Palabras Urgentes a 16. – és alighanem az egyik legjobb – albuma. Sürgető szavak a címe, olyan gondokra utalva, mint a korrupció vagy a globális felmelegedés, de nyugalom: a Bacától elválaszthatatlan gyöngédségben sincs hiány. És amilyen sokrétű a dalok költészete, olyan változatos a hangvétele is, rezesbandával és ütősökkel, marimbával és zongorával, hegedűvel, bőgővel és gitárral. Baca nemcsak a fekete Peru muzsikájáról tud mindent, de arról is, amibe az Latin-Amerikában beágyazódott. Az a legkevesebb, hogy a tangó, a cumbia vagy a salsa felé kacsingat – azt más is tudja –, de mindezt úgy, hogy abból egy jellegzetes, külön bejáratú világ kerekedik ki. Olykor szívszorító, olykor magával ragadó, de mindig frissességgel és igazi élettel teli. (Real World/Universal, 2021)

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.