Az 5–15 éves gyerekeknek alapvető fontosságú az apjuk távollétéből származó trauma kezelése, de a börtönben életüket átértékelő nehézfiú apukák számára is katartikus lehet egy ilyen, a börtön közegétől a ruházat, a zene, a tánc révén elemelt találkozás. A program kezdeményezője által készített film nem tartogat különösebb meglepetéseket. A kislányok is izgatottan készülődnek odakint, különleges kis egyéniségeket ismerhetünk meg, és az apák is készülődnek odabent, egy coach foglalkozik feltárulkozni nem nagyon akaró lelkükkel. Mondanak egy-két közhelyet az általuk elkövetett „hibákról”, de nem áldozataikat sajnálják, hanem magukat, hogy nem lehetnek a családjukkal. A gyerekek láttán patakzó könnyek persze hitelesek, és a megjavulásról szóló fogadkozások is őszintének tűnnek, meg persze ott a filmvégi felirat, hogy az ilyen eseményen részt vevő szülők 95 százaléka nem esik vissza. A mű ezzel együtt is egy erősen polírozott propagandafilm, amely alapvető információkra nem kérdez rá. Miért nem látogatható egy börtön? Zsebtolvajokra is vonatkozik ez a rendelkezés vagy csak gyilkosokra? Kik (voltak szabadlábon) ezek az egytől egyig afroamerikai, nehéz sorsú férfiak? Mit követtek el, amiért egyiküket-másikukat több évtizedes büntetéssel kellett sújtani? Az információ-visszatartás rendezői koncepciója azt szolgálná, hogy a néző úgy tekintsen ezekre az elítéltekre, ahogy a lányaik, ám egy élet központi kérdésének megkerülése és a megbánás némileg a stábnak szóló kifejezése kétdimenziós filmszereplőkké degradálja éppen azokat, akiket nem bűnözőként, de emberként akar láttatni. A hozzátartozók meg irányítva vannak. Egy reggeli ébredésnél például hogyan van ott a kamera? Sehogy, nyilván eljátsszák a „jelenetet”. De ha ezt eljátsszák, akkor mit játszanak még el?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
