Dokumentumfilm

Zsúr

Angela Patton – Natalie Rae: Tánc a börtönben

  • 2024. szeptember 25.

Kritika

Mivel az Egyesült Államok börtöneiben nem mindenhol lehetséges a személyes látogatás, és csak fizetős videón keresztül érintkezhetnek büntetésüket töltő szeretteikkel, egy civil szervezet terápiás célzatú kezdeményezésének köszönhetően elítéltek és kiskorú lányaik találkozhatnak, és ha kedvük van, táncolhatnak is egymással egy afféle zsúr keretében.

Az 5–15 éves gyerekeknek alapvető fontosságú az apjuk távollétéből származó trauma kezelése, de a börtönben életüket átértékelő nehézfiú apukák számára is katartikus lehet egy ilyen, a börtön közegétől a ruházat, a zene, a tánc révén elemelt találkozás. A program kezdeményezője által készített film nem tartogat különösebb meglepetéseket. A kislányok is izgatottan készülődnek odakint, különleges kis egyéniségeket ismerhetünk meg, és az apák is készülődnek odabent, egy coach foglalkozik feltárulkozni nem nagyon akaró lelkükkel. Mondanak egy-két közhelyet az általuk elkövetett „hibákról”, de nem áldozataikat sajnálják, hanem magukat, hogy nem lehetnek a családjukkal. A gyerekek láttán patakzó könnyek persze hitelesek, és a megjavulásról szóló fogadkozások is őszintének tűnnek, meg persze ott a filmvégi felirat, hogy az ilyen eseményen részt vevő szülők 95 százaléka nem esik vissza. A mű ezzel együtt is egy erősen polírozott propagandafilm, amely alapvető információkra nem kérdez rá. Miért nem látogatható egy börtön? Zsebtolvajokra is vonatkozik ez a rendelkezés vagy csak gyilkosokra? Kik (voltak szabadlábon) ezek az egytől egyig afroamerikai, nehéz sorsú férfiak? Mit követtek el, amiért egyiküket-másikukat több évtizedes büntetéssel kellett sújtani? Az információ-visszatartás rendezői koncepciója azt szolgálná, hogy a néző úgy tekintsen ezekre az elítéltekre, ahogy a lányaik, ám egy élet központi kérdésének megkerülése és a megbánás némileg a stábnak szóló kifejezése kétdimenziós filmszereplőkké degradálja éppen azokat, akiket nem bűnözőként, de emberként akar láttatni. A hozzátartozók meg irányítva vannak. Egy reggeli ébredésnél például hogyan van ott a kamera? Sehogy, nyilván eljátsszák a „jelenetet”. De ha ezt eljátsszák, akkor mit játszanak még el?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.