Dokumentumfilm

Zsúr

Angela Patton – Natalie Rae: Tánc a börtönben

  • 2024. szeptember 25.

Kritika

Mivel az Egyesült Államok börtöneiben nem mindenhol lehetséges a személyes látogatás, és csak fizetős videón keresztül érintkezhetnek büntetésüket töltő szeretteikkel, egy civil szervezet terápiás célzatú kezdeményezésének köszönhetően elítéltek és kiskorú lányaik találkozhatnak, és ha kedvük van, táncolhatnak is egymással egy afféle zsúr keretében.

Az 5–15 éves gyerekeknek alapvető fontosságú az apjuk távollétéből származó trauma kezelése, de a börtönben életüket átértékelő nehézfiú apukák számára is katartikus lehet egy ilyen, a börtön közegétől a ruházat, a zene, a tánc révén elemelt találkozás. A program kezdeményezője által készített film nem tartogat különösebb meglepetéseket. A kislányok is izgatottan készülődnek odakint, különleges kis egyéniségeket ismerhetünk meg, és az apák is készülődnek odabent, egy coach foglalkozik feltárulkozni nem nagyon akaró lelkükkel. Mondanak egy-két közhelyet az általuk elkövetett „hibákról”, de nem áldozataikat sajnálják, hanem magukat, hogy nem lehetnek a családjukkal. A gyerekek láttán patakzó könnyek persze hitelesek, és a megjavulásról szóló fogadkozások is őszintének tűnnek, meg persze ott a filmvégi felirat, hogy az ilyen eseményen részt vevő szülők 95 százaléka nem esik vissza. A mű ezzel együtt is egy erősen polírozott propagandafilm, amely alapvető információkra nem kérdez rá. Miért nem látogatható egy börtön? Zsebtolvajokra is vonatkozik ez a rendelkezés vagy csak gyilkosokra? Kik (voltak szabadlábon) ezek az egytől egyig afroamerikai, nehéz sorsú férfiak? Mit követtek el, amiért egyiküket-másikukat több évtizedes büntetéssel kellett sújtani? Az információ-visszatartás rendezői koncepciója azt szolgálná, hogy a néző úgy tekintsen ezekre az elítéltekre, ahogy a lányaik, ám egy élet központi kérdésének megkerülése és a megbánás némileg a stábnak szóló kifejezése kétdimenziós filmszereplőkké degradálja éppen azokat, akiket nem bűnözőként, de emberként akar láttatni. A hozzátartozók meg irányítva vannak. Egy reggeli ébredésnél például hogyan van ott a kamera? Sehogy, nyilván eljátsszák a „jelenetet”. De ha ezt eljátsszák, akkor mit játszanak még el?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.