Kritika

Lábán Katalin rendezőként rendre olyan szövegeket állít színpadra, amelyekre a legtöbben azt mondanák, hogy nem színpadra valók.

A rádió néha olyan dolgokra is képes, amilyenekre racionális számítások szerint nem kellene képesnek lennie. Például milyen egy filmklub, amelynek csak a hangját halljuk? Elsőre elég bizarr ötletnek tűnik, és mégsem egészen az.

Olaszországban járunk, ahol egy követ sem tudunk úgy eldobni, hogy az ne egy antik síremléken landoljon.

A viszonzatlan szerelemről szóló történetek gyakran inkább szánakozást és sajnálatot ébresztenek, ezzel szemben a szemmel láthatóan viszonzott, de beteljesületlen vonzalom mintha heroikusabbnak, megindítóbbnak tűnne a vásznon/képernyőn. Abban viszont megegyeznek, hogy jól tálalva édes kín nézni mindkettőt.

Akinek van családja, könnyen láthatja úgy, hogy az idill sokszor a borzalmak előszobája, és kizárólag arra jó, hogy még magasabbról essünk pofára, ha beüt a krach.

Bizony léteznek fordulatos Krasznahorkai-regények, a Zsömle odavan ilyen. A 2010 körül játszódó történet főszereplője a kilencvenes éveit taposó Kada József, Józsi bácsi, a nyugdíjas villanyszerelő, akiről az hírlik, hogy valójában az Árpád-házi királyok leszármazottja, sőt, Horthy Miklós titkon királlyá koronáztatta, így már csak vissza kell ülnie a trónra, megszüntetve a jöttment kormányok országvesztő károkozását.

Az, hogy a diatonikus hangsorok egyeduralmának vége lett, aligha hozott olyan szembetűnő változásokat a világ számára, mint a modern kor egyéb kataklizmái, amelyek feldúlták az életünket: a városiasodás, a technológiai forradalmak, a tömeggyártás és a popkultúra. De nem lehet egészen elszigetelni a klasszikus zene útjait a történelem mozzanataitól.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a Radiohead különösebben sok vidámságot csalt volna az arcunkra, épp ezért furcsa a némiképp utódzenekarának tekinthető The Smile névválasztása.

Az egyik legérdekesebb, és biztosan soha meg nem válaszolható kérdés a zenében, hogy többnek kell-e lennie önmagánál.

„Vándorcirkuszos szeretnék lenni, hóban-esőben a cirkusszal menni…” – köszöntötte az új évtizedet 1970-ben Karda Beáta.

A vécépucolásnál nehéz alacsonyabb megbecsültségű munkát elképzelni.

Hogyan válhatott a II. világháború kulcsfontosságú alakjává egy divattervező? Miért hízelegtek nagy hatalmú német vezetők egy töpörödött francia nőnek?

Hosszú percekig kitartott, éjfekete vászonnal indulunk, amelyet hirtelen vált fel az idilli kép: családi délután a folyóparton, a madárcsicsergést csak a játék és hancúrozás hangjai szakítják meg. Jonathan Glazer filmjében ugyanis a sötétség és a fényesség a szó szoros értelmében egymás szomszédságában honol.

A rasszizmus mindig újratermelődik, és már csak emiatt is elemi érdekünk, hogy újra és újra elővegyük a tiszaeszlári történetet, és beszéljünk róla.