Családja, rokonai 1941-ben csatlakoztak a kommunisták vezette antifasiszta mozgalomhoz. Párhuzamosan diplomázott történettudományokból és politikai tudományokból a belgrádi egyetemen, de már korábban, 1951-ben tagja lett Jugoszlávia Kommunista Pártjának. 1965-ben a Szerbiai Kommunista Szövetség Központi Bizottságának tagja, majd titkára lett. Erről a posztjáról a liberalizmus vádjával 1972-ben Tito javaslatára eltávolították; két évvel később ki is zárták a pártból. 1976 és 1998 között az Újkori Szerb Történeti Intézetben dolgozott, kutatási területe a szerbiai liberális és a nemzeti radikális pártok és mozgalmak eszmetörténete volt. Több mint 20 monográfiát írt, számtalan forráskiadást, esszét, tanulmányt, előadást tett közzé, annak ellenére, hogy 1983-ig publikációs tilalom alatt állt. Iskolát teremtett, számos fiatalabb történész vallja magát a tanítványának. És közben a „másik Szerbia” szellemi iránytűje lett.
*
A hatvanas években Szerbiában tavaszi szellők lengedeztek. 1968-ban a nyugati orientációjú volt külügyminiszter, Marko Nikezić lett a Szerbiai Kommunista Szövetség elnöke, a párt második embere pedig a tudósnak készülő Latinka Perović.
Jugoszlávia nyitottsága, meghatározó nyugati gazdasági és kereskedelmi kapcsolatai ekkorra súlyos ellentmondásokhoz vezettek a politikai rendszeren és a politikai kultúrán belül. Tito 1948-ban eltávolodott a sztálinizmustól, ügyes külpolitikával egyensúlyozott a bipoláris világban, megalapozta az el nem kötelezettség politikáját. A Vajdaság és Koszovó autonómiájának biztosításával korlátokat állított az országon belüli szerb teljhatalom elé, nagyobb önállóságot adott a tagköztársaságoknak, és ezzel biztosította a nemzetek közötti erőegyensúlyt is. Mindeközben erőteljesen modernizálta az országot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
