A Kuciak-gyilkosság óta háromszor választott Szlovákia, európai képviselőket, önkormányzatot, s legutóbb – már a világ csodálatára – államelnököt. Mindhárom alkalom arról árulkodott, hogy a fiatal újságíró mártíroma nagyon is eleven erő: az EP-voksolás már nyilvánvalóvá tette a Fico-éra közeledő végét, a nagyobb városok önkormányzatának élén fiatal, pártoktól független, komoly szakértői stábbal dolgozó, szerfelett gyakorlatias figurák jelentek meg, az elnöki széket pedig a bazini szeméttelep ellen folytatott polgárjogi küzdelem hőse, egy valóságos civil aktivista, Zuzana Čaputová szerezte meg, döntő fölénnyel.
Mindeközben a parlamenti politikában sok minden nem változott: bár némileg csendesebben, folytatódott a Peter Pellegrini álruhájába bújtatott Fico-kormányzás, sok sötét korrupciós ügylettel és a kormányzó koalíción belüli kölcsönös köpködéssel, állandósult rossz politikai közérzetben. Mindeközben az ország gazdasága, ha nem is teljesített kiugróan, de valahogy elmuzsikált – köszönhetően (Magyarországhoz hasonlóan) a nagy számban tanyát vert nyugati és távol-keleti autógyártóknak. Meg persze annak is, hogy az euróövezeti tagság nagyságrendekkel kevesebb pénzügyi simliskedésnek ad teret, mint az azon kívül eső vidékeknek.
De nemcsak a parlamenti politikában nem okozott az ország sokkja döntő fordulatot, a pártpolitikai színtér sem alakult át különösebben, eljelentéktelenedtek ugyan egynémely pártok, de azok zuhanórepülése már jóval korábban megkezdődött, így valamiféle újdonsággal csak a friss bejelentkezők szolgáltak, konkrétan a két elnök pártja: a távozó Kiska és az érkező Čaputová nevével fémjelzett formációk. Andrej Kiska – aki az előző elnökválasztáson gátat vetett az akkori miniszterelnök, Robert Fico hatalomkoncentrációs törekvéseinek, hivatali idejében világos ellenpólust jelentett a kormányzat viselt dolgaival szemben, s teendőit közmegelégedésre látta el – már jóval mandátuma lejárta előtt világossá tette, hogy nem indul újra az elnöki palotáért, s az sem volt titok, hogy a háttérben a saját pártját gründolja. Miután az elnöki lant így letétetett, nem is késlekedett színre lépni a Za l’udí (Mindent a népért) elnevezésű párt, soraiban egy-két jól bejáratott névvel, s viszonylag jobb arcú ismeretlenekkel. A 2019 szeptemberében zászlót bontó formáció nem tökölt sokat azzal sem, hogy pozicionálja magát: november elején csatlakoztak az ellenzéki erők kampányra vonatkoztatott meg nem támadási paktumához, amelyben közösen szögezték le, hogy nemcsak a kampány idején nem vegzálják egymást, de a választás után egyikük sem bútorozik össze Ficóékkal és a szélsőségesekkel (melyekből ugyebár számos van, s nem is áll rosszul momentán a szénájuk). A nagy közös ellenzéki örömködést az elmúlt napokban beárnyékolta néhány gerillavideó, mely Kiska viselt dolgait tárgyazza, khm, epizódokra bontva (ismerős valahonnan?). Csakhogy itt nem holmi bunkesztáni mennyországról szőtt álmok megvalósítása került képernyőre. hanem nagyon is valóságos nagyszalóki telekvásárlási ügyletek. Bár az eddig nyilvánosságra hozott három filmecske után az elemzők többsége a felvételek nyilvánvalóan manipulált voltáról értekezik, Kiska magyarázatával – hogy tudniillik az egész Ficóék átlátszó lejáratási kísérlete – momentán még közvetlen szövetségesei sem érik be. S aligha lehet ezzel másként 10 százaléknyira mért potenciális szavazótábora sem.
A másik újdonságot két 2018-ban alapított párt összefogása jelenti, mely erő leginkább a Kuciak-gyilkosság utáni tömegtüntetések és az önkormányzati választásokon elindult pozitív folyamatok letéteményeseként definiálható: a PS – Spoulu (Progresszív Szlovákiáért – Együtt) a legutóbbi közvélemény-kutatási adatok szerint úgy 10 százalék körül juthat be az új törvényhozásba. Mindez vadonatújnak mondható alakulatként szép teljesítmény, de a világ megváltásához nem lesz elég. S hát legyünk őszinték, a Čaputová nevű üstökös csóvájaként ennyi elvárható is volt tőlük. Így hát a világmegváltás feltehetően elmarad, de Fico elkergetése simán lehetséges. Csak hát milyen áron…
A régi tudja, hol a szemét
Bármilyen áron. A kelet-európai mércével vihargyorsasággal kinyomozott és felgöngyölített Kuciak-bűntény bírósági szakasza pont a választási kampány kezdetére ért a csúcsra, sorra láttak napvilágot a tanúvallomások, és lettek egyre sötétebbek a fellegek a kormányzat egén. Ezzel párhuzamosan a kormányzó Smer–SNS–Híd koalícíón belül elmérgesedtek a viszonyok, köszönhetően elsősorban annak a ténynek, hogy a Híd piszok nagy spéttel rájött, hogy kormányzásukra – bár tudnak felmutatni kétségtelen eredményeket is – nagy valószínűséggel rámehet az egész következő ciklusuk, s akkor még nagyon keveset mondtunk. Valójában az egész létezésük került végveszélybe, és persze a teljes magyar törvényhozási képviselet is mehet velük a levesbe. Ez pedig – legyen valakinek bármennyire is ellenére a nemzetiségi alapú pártpolitizálás – egy 10 százalékos kisebbség esetében sok jóval nem, inkább jelentős érdeksérelmekkel kecsegtető kilátás. Egyszersmind nagyon valóságos is. A friss közvélemény-kutatások 4 százalék körül mérik a Hidat, Orbán Viktor most éppen MKÖ (Magyar Közösségi Összefogás) nevezetű szlovákiai pártját pedig kicsivel 3 alá. Utóbbi formáció programját négy szóban tudjuk legpontosabban összefoglalni: Bugár Béla szakadatlan simfölése. Ne legyintsünk rá, ez a program igenis rendelkezik szabad végződésekkel: olyan erők csatlakoznak rá, mint Robert Fico vagy éppenséggel a leváltására momentán legesélyesebbnek látszó, meglehetősen obskúrus nagyszombati médiavállalkozó, Igor Matovič. Ő a Radičová-kormány sírásója, ha még emlékszünk rá ebbéli minőségében. Nyilván nem emlékszünk, de annyi baj legyen, mert szombattól újra megtanuljuk majd a nevét. Hiszen a mondott mérések szerint pártjával, a jó nevű OĽaNO-val (miszerint Obyčajní ľudia a nezávislé osobnosti, magyarul: Egyszerű emberek és független személyiségek, mely nem más, mint egy tipikusan kelet-európai jobbos populista trupp, jól eleresztett, s valamelyest még karizmatikusnak is mondható vezetővel) úgy előzi éppen a náci Kotleba testvért, hogy nagy igyekezetében a hétvégére Fico pártját is beérheti.
Igen, jól hallották, egészen mostanáig Szlovákia második legnépszerűbb pártja a sokáig a Hlinka-gárda egyenruhájában Besztercebánya utcáin menetelő Marian Kotleba csapata, a Mi Szlovákiánk Néppárt volt. Volt? Bronzuk még ma is inkább feltételezés, január végén még az aranyra mentek.
Mindebből és még a resztliből kell kifaragni szombaton Szlovákia szokás szerint mérsékelten elszánt, ám az utóbbi években nagy tudatossággal fellépő szavazóinak a szebb jövőt. Ez így összegezve persze rosszul hangzik, és derűlátásra nincs is sok okunk, de a világvége sem Pozsonyban látszik lecsapni. A koalíciós kényszerek és lehetőségek inkább egy színes és meglehetősen sérülékeny koalíció lehetőségét vetítik előre, ellenzékbe szorított Robert Ficót, karanténban tartott Kotlebát, s a kívülmaradás miatt egymást anyázó magyar pártokat. Bugár Béla politikai karrierjének a végét, amiért ugyan megdolgozott, de attól még ő volt Szlovákia történelmének leghatékonyabb magyar politikusa.
