Milyen távolinak, már-már idillinek tűnik a 2010 májusában aláírt Memorandum, a 110 milliárd eurós hitelcsomag fejében bevezetett átfogó megszorító intézkedések traumája! A közszférában elvették a 13. és 14. havi béreket, illetve nyugdíjakat, s megnyirbálták a különféle járandóságokat, amitől a közalkalmazotti jövedelmek átlagosan negyedükkel csökkentek. Évekre befagyasztották a béreket, csökkentették a munkanélküli-alapot, a nyugdíjakat, az állami beruházásokat. Megemelték az áfakulcsokat, a jövedéki adókat, az illetékeket, a vállalkozásokra rendkívüli adókat vetettek ki.
Az intézkedések hatására kezdődő sztrájkok, tömegtüntetések, halálos áldozatokkal is járó utcai összetűzések képei bejárták a világsajtót. A politikai elit aMemorandumot elfogadó és azt minden körülmények között elutasító táborra szakadt. A megdöbbent társadalom a politikusokon kérte számon, hogy hova lettek a felvett hitelek, kik nyúlták le a hatalmas összegeket. A gazdasági válság politikai és társadalmi válsággá terebélyesedett.
És mégis, a megszorító intézkedések sokkja ellenére akkor még lehetett hinni, a kormánypárt politikusai pedig hevesen ígérték is, hogy a lázálomnak egy-két éven belül vége szakadhat. A helyzet a Memorandum aláírásának első évfordulója körül kezdett változni. A politikusok, a sajtó ekkor kezdték el adagolni a híreket arról, hogy a dolgok nem jó irányba haladnak. A Portugália és Írország bedőlése utáni nemzetközi környezet és a belső gazdasági fejlemények, mindenekelőtt a költségvetési hiány tervezettől eltérő pályája világossá tette, hogy a korábbi elképzelésekkel ellentétben Görögország 2012 tavaszán nem térhet vissza a piacokra. Június közepére az is bizonyossá vált, hogy a Memorandumhoz hasonló nagyságrendű új hitelcsomagra, annak fejében pedig újabb, a tavaly májusihoz hasonló volumenű megszorító csomagra van szükség. A megrökönyödött és egyre dühödtebb társadalom ismét sztrájkok, tüntetések sorozatával reagált. Ám ezúttal a megszorítások politikája kormányválságot is eredményezett.
Nyaraló cinkosok
A kormányfő, Jeórjiosz Papandreu alkalmassága - regnálása alatt először - saját frakcióján belül is megkérdőjeleződött. Az egyéni körzetekben bejutott kormánypárti képviselők egyre nehezebben viselték el választóik személyre szóló gyűlöletét. Otthon már egy kávézóba sem ülhettek be úgy, hogy ne kellett volna saját földijeik fújozására, közéleti szerepléseik alkalmával pedig tojás- és joghurtdobálásra számítaniuk. E mezei képviselők igencsak méltánytalannak érezték, hogy politikai karrierjük kockáztatásával egyedül nekik kelljen fizetniük a válságkezelés minden politikai terhét. Június közepén ezért egy fél délutánon keresztül tartotta magát a hír, hogy a legerősebb ellenzéki párttal, a jobbközép irányultságú Új Demokráciával alakítandó közös kormány érdekében Papandreu is hajlandó lenne átengedni a kormányfői posztot. A kormányválság végül is hagyományosabb módon, kormányátalakítással oldódott meg. A kormány új erős embere a jövőbeni kormányfői, illetve pártvezetői szerepben is reménykedő Venizelosz pénzügyminiszter lett. A parlamenten végül is átvert új megszorító csomag után a július 21-i EU-csúcson is megegyeztek a görög adósságállomány 20-21 százalékának átrendezéséről, illetve az új hitelcsomag feltételeiről. A veszély elhárult! - jelentették be a görög és európai döntéshozók, s mint akik jól végezték dolgukat, elmentek mindannyian nyaralni.
Szeptember végére kiderült: rosszul tették. A parlamenti határozatok, törvények, az elkötelezett kormányfői vagy pénzügyminiszteri nyilatkozatok ugyanis még nem azonosak a megvalósítással, s hiába az új adók, ha az apparátus nem tudja vagy nem is akarja behajtani őket. Semmit sem jelent a közalkalmazotti létszámstop, ha a miniszterek úgy vélik, hogy az a saját pereputtyukkal feltöltött szakértői gárdájukra nem vonatkozik. Mit sem ér az úgynevezett zárt foglalkozási kategóriák megnyitására vonatkozó deklaráció, ha a saját politikai pecsenyéjét sütögető miniszter az érintett taxisokkal összekacsintva sejteti, hogy érdemben semmi sem fog változni. Majd csak kiszúrjuk valamivel ezeknek az európaiaknak a szemét, úgysem értik, hogy működünk mink itten - sugallták. De tévedtek. Egyre jobban értik.
Látták, tudták: Görögországban most már minden azon múlik, hogyan halad a beígért határozatok megvalósítása. Márpedig szeptember végén úgy tűnt, jószerivel sehogy. A Memorandum végrehajtásának ellenőrei akkor először találták úgy, hogy az esedékes, immáron hatodik hitelrészlet folyósításának feltételei nem teljesülnek. Küldöttségük dolgavégezetlenül el is hagyta Athént. A német pénzügyminiszter máris a júliusi megállapodás korrekciójának szükségességéről beszélt, míg görög kollégája lendületes hadmozdulatokkal igyekezett a szerteszét szaladó gazdasági mutatókat az elvárt irányba terelni. Megfeszített munkára sarkallt apparátusa szinte naponta állt elő új ötletekkel. A nyugdíjak további csökkentése, az adómentes jövedelemhatárok lejjebb vitele, az áfa további emelése, a privatizáció felgyorsítása, a zárt foglalkozások felszabadítása mellett kidolgozták a legtöbb alkalmazotti kategóriában újabb jelentős bércsökkentést eredményező egységes közalkalmazotti bértáblát, valamint a tömeges közalkalmazotti elbocsátások előszobájának tekinthető rendelkezési állomány intézményét. A bevételnövelő intézkedések közül a legeredetibbnek a villanyszámlával fizetendő rendkívüli ingatlanilleték bizonyult. Azokat, akik ezt nem fizetnék be, a villany kikapcsolásával fenyegették.
A lassan tovább erodálódó kormánypárti többség - az országot megbénító sztrájkok, utcai tüntetések és összetűzések kíséretében - megszavazta azt a salátatörvényt, amibe a hazai vállalkozói lobbicsoportok kezdeményezésére még gyorsan becsempészték a nemzetgazdasági szintű kollektív szerződés intézményének megszüntetését is. S ahogy ez immáron másfél éve lenni szokott, az újabb megszorításcsomag után az EU vezetői is nekiveselkedtek a görög helyzet rendezésének. A hitelező magánbankok képviselőivel folytatott kemény alkuk és maratoni ülés után október 26-ról 27-re virradó éjjel jelentették be, hogy egy 130 milliárdos új hitelcsomaggal, illetve 100 milliárdnyi tartozás elengedésével végre megoldották a görög hitelválságot.
Villany Leonidász
Ezután következett be a görög tragédia talán legváratlanabb eseménye. Az EU-csúcson engedelmesen asszisztáló és a kirajzolódott megoldást minden tekintetben támogató görög miniszterelnök október 31-én este még saját minisztereit is meglepve azzal az ötlettel állt elő, hogy az október 26-i döntésről népszavazást kíván tartani. Az erre támadt nemzetközi politikai vihar és belpolitikai válság azonban Papandreu lemondásához és november 11-én egy új, többpárti kormány megalakulásához vezetett.
Az új miniszterelnök, Lukász Papadémosz, az Európai Központi Bank volt alelnöke az unió, illetve a pénzpiacok szempontjából kétségtelenül ideális személy. De kormányának hazai fogadtatása ennél valamivel bonyolultabb. A közvélemény-kutatások szerint a válaszolók 40 százaléka inkább negatív fejleményként értékeli a kormány megalakulását, bár ez akár komoly eredménynek is tekinthető ahhoz képest, hogy 80 százalékuk ítélte kudarcnak a Memorandum másfél évéhez köthető gazdaságpolitikát. A kormánnyal szembeni tartózkodás egyik lehetséges forrása az, hogy az 1952 óta eltelt 59 évben mindössze egy évig volt koalíciós kormánya az országnak. Senkinek, maguknak a résztvevőknek sincs komoly tapasztalatuk e téren, még mindig a rövid távú taktikai megfontolásokra építő régi politikai játszmákat játsszák: minden magára valamit is adó politikus kormánytag akart lenni. Ezt az államtitkárokkal együtt végül is ötvenfős testületet nevezte egy szabadszájú krétai képviselő Jurassic Parknak.
Papandreu tragikomikus népszavazási kezdeményezése mögött is belpolitikai taktika húzódott. A PASZOK (Pánhellén Szocialista Mozgalom) és az ő személyes támogatottsága korántsem volt már magas, de a megszorítások ellenére is idén júniusig megelőzte vetélytársáét. A fordulat a júniusi válságot követően állt be, amikor is az Új Demokrácia vezetőjével, Szamarasszal szembeni ötpontos előnye három hónap alatt több mint tízpontos hátránnyá változott. Ekkor érlelődhetett meg benne az elképzelés, hogy a legnagyobb ellenzéki pártnak is osztoznia kellene a megszorító intézkedések felelősségében. Ezt remélte elérni a népszavazási kezdeményezéssel. Papandreu még a nemzetközi megszégyenülés után is igen nehezen vált meg a miniszterelnöki pozíciótól: pártelnöki székét megőrizve kívánta fenntartani magának a visszatérés lehetőségét.
Nem lehet mást várni az Új Demokrácia politikusaitól sem. Szamarasz, a pártelnök eddig harcos Memorandum-ellenző volt, s elégedetten figyelhette, hogy pártja szeptembertől úgy 6-7 százalékkal előzi a PASZOK-ot. Azt persze nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta, hogy a két párt ezúttal együtt is alig kapna annyi szavazatot, amennyit korábban külön-külön. Szamarasz a Papadémosz-kormányba sem lépett volna be, ha az európai vezetők nem parancsolnak rá. S bár pártjának mindkét alelnöke miniszter, és a kormányprogramot meg a jövő évi költségvetést is megszavazták, a pártelnök továbbra is ellenzéki dumát nyom. Biztos abban, hogy a jövő év elején megtartandó választásokon ezzel nyerhet, amire csakugyan megvan minden esélye.
De mi van akkor, ha pártjának önmagában nem lesz abszolút többsége? Ilyen az elmúlt hat évtizedben mindössze háromszor fordult elő, s a győztes párt mindhárom alkalommal azonnal új választásokat kezdeményezett. Talán Szamarasz is erre készül, kérdés persze, hogy a jelen gazdasági helyzetben ezt megengedheti-e magának, illetve az európai partnerek megengedik-e neki. Görögországban ugyanis ma már korántsem csak a hazai politikusok csinálják a belpolitikát.
A választók e tekintetben már politikusaik előtt járnak, mivel 65 százalékuk inkább egy koalíciós kormánytól várná az ország problémáinak megoldását. Mindazonáltal a görög társadalom tagjai is a régi szerepkészleteket használják. Jó példa erre a villanyszámlával fizetendő ingatlanilletékre adott reakció. A több ingatlannal rendelkező tulajdonosok inkább kikapcsoltatják a villanyt, hogy így kerüljék el az illeték befizetését. Mások egy hétre elfoglalták a számlázási hivatal épületét, így akadályozva meg a törvény végrehajtását.
Valami véget ér
A szemléletváltozás a politikusok és a választók esetében is lassan megy. A mai válság ugyanis az 1974 után kiépült többpárti politikai rendszer legitimitásának egyik legalapvetőbb elemét, az alsó középosztály társadalmi felemelkedésének módját és egyúttal jogosságát kérdőjelezi meg. Ez a program a választási ciklusok időhatárain belül csak állami, paternalista osztogatással volt kivitelezhető, amit viszont csak külső erőforrások bevonásával, magyarul eladósodással lehetett finanszírozni. A GDP-arányos államadóság az 1985-ös 28 százalékról 1992-re elérte a GDP száz százalékát. E szint körül stabilizálódott, s ennek a mintegy másfél évtizedes állapotnak vetett végett a 2008 őszi hitelválság.
Az így elért eredményekből kell most engedni. Ezt viszont nem lehet egyszerűen elintézni azzal, hogy többet fogyasztottunk, mint termeltünk, jobban éltünk, mint megérdemeltük, most tehát vissza kell vennünk. Az alsó középosztály felemelkedésének paternalista eszköztára ugyanis két nagyszabású politikai programmal fonódott össze. Az egyik az európai jóléti államoknak megfelelő szociális, jóléti, egészségügyi intézményrendszer kiépítése volt. Ez alapvető részét adta Görögország európai, nyugatos orientációjának - így ezen orientáció sérülése nélkül nem is könnyű feladni az eredményeit. A másik politikai program pedig nagyszabású történelmi, politikai igazságszolgáltatásként szolgált. A PASZOK 1981-es hatalomra jutását megelőző 45 évből ugyanis negyvenben jobboldali kormányok voltak hatalmon, gondosan kiépítve azt, amit Görögországban azóta is a jobboldal államának hívnak. A PASZOK-ot nem kis részben az a politikai elvárás juttatta hatalomra, hogy az addig hosszú évtizedeken keresztül politikai okok miatt kizárt csoportokat is hozzá kell engedni az állam igazgatásának lehetőségéhez, ami persze az állami erőforrásokhoz való hozzáférést is jelentette. E politikai igazságszolgáltatás visszavonása pedig egy rendkívül erős tábor sok évtizedes politikai küzdelmeinek a megkérdőjelezését is jelentené - még akkor is, ha az állam ígért semlegessége helyett végül is az állami "közlegelők" politikai táborok közti felosztása következett be.
