Magyar Narancs: Gerhard Schröder és Tony Blair 1999-ben közös kiáltványban jelölte ki a szociáldemokrácia modernizálásának perspektíváját. Programjuk, "a harmadik út" ellenére az elmúlt évtized nem a baloldal felvirágzásáról szólt. Mi volt a baj az elképzeléseikkel?
Sheri Berman: Nem mindenki állítaná, hogy baj volt velük, hiszen elég sikeresnek nevezhetjük a kormányzásukat. Az országukban jólét volt, a brit Munkáspárt és a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) pedig számos társadalmi réteg támogatását élvezte. Az SPD esetében ez különösen nagy siker volt, hisz a szövetségi köztársaságban ezt megelőzően majd' húsz évig nem tudtak a szociáldemokraták kormányra kerülni. Baj csak akkor lehet, ha a politikájuk baloldaliságát vizsgáljuk, mert nem csináltak mást, mint a kissé felpuhított neoliberális elképzeléseket szociáldemokrata, a jóléti államot és az elesettek védelmét hirdető mázzal fedték el. A baloldalon épp ezt vették sokan rossz néven: magukévá tették a jobbközép diskurzusát, és megpróbálták egy rokonszenvesebb formában eladni. Igaz, vannak olyanok is, akik odáig mennek, hogy a világgazdasági válság is a szociáldemokraták felelőtlenségének köszönhető.
MN: A "neoliberalizmus" agyonhasznált, ugyanakkor ezerféleképpen értelmezett fogalom - ön mit ért pontosan ezen?
SB: A kifejezés tényleg homályos. Egy időben gyakran használták a "washingtoni konszenzus", azaz a fejlődő országok gazdasági stabilitása és növekedése érdekében 1989-ben megfogalmazott alapelvek szinonimájaként. Én a piac önálló fejlődésének elfogadását és a szabályozás csökkentésére való hajlamot értem alatta, a 90-es évek kontextusában pedig a pénzügyi intézmények érdekében megtett lépésekre gondolok. Ekkor jobban bíztunk a piac erejében, mint a 70-es, 80-as években. Ez a változás akkor lett különösen feltűnő, amikor olyan baloldali pártok programjában jelent meg, mint a brit Munkáspárt. A Munkáspárt sokáig régimódi nézeteket vallott, úgy gondolta, az államnak sokkal nagyobb beleszólása kell hogy legyen a piaci folyamatokba, mint azt európai testvérpártjai képzelik. Amikor viszont a Labour az újítás mellett döntött, az ellenkező végletbe esett, és sokkal inkább a piac ölelésében találta magát, mint a kontinens pártjai. Blair sok tekintetben nem szociáldemokrata, hanem szociálliberális volt. Azt épp nem hitte el, hogy minden, ami a piacon történik, jó és igazságos, de nem a piaci kudarcokmegelőzése, hanem a kijavításuk mellett foglalt állást. Nagyarányú deregulációt vezetett be, függetlenné tette a Bank of Englandet, és sok más lépéssel az Egyesült Királyságot gazdaságilag az Egyesült Államokhoz tette hasonlóvá. Schröder és az SPD kevésbé nyilvánvaló eset. Ő nem gondolkodó volt, hanem technokrata, de ő is észrevette, hogy pártja és a német gazdaság bizonyos részei fölött eljárt az idő, és merevvé váltak. Az Agenda 2010 program és a Harz-reform lazította a piacot, s felszámolt számos juttatást. Ez az SDP-ben sokaknak nem tetszett - de őt manapság kevesebben bírálják, talán mert sokan e reformoknak tudják be, hogy a német gazdaság aránylag jól teljesített az elmúlt években. Blair politikáját viszont az Egyesült Királyság pénzügyi kínjainak a forrásaként tartják számon.
MN: Hogyan nézhetett volna ki e programok valóban szociáldemokrata változata?
SB: A szociáldemokrácia ennél a "neoliberalizmus light"-nál sokkal kritikusabb a piaccal szemben, beavatkozáspárti, és komolyabban veszi az állam szerepét a gazdasági kérdésekben. Ez nem jelenti azt, hogy ellenzi a növekedést vagy a globalizációt - alapvetően nem antikapitalista, soha nem volt célja, hogy megszüntesse a szabad piacot -, de nem csak akkor lép közbe, amikor valami váratlan és nemkívánatos történik. Kölcsönöz a liberalizmustól és a szocializmustól, de nem válik szocializmussá vagy liberalizmussá. A nagy kérdés persze az, hogyan találjuk meg a megfelelő egyensúlyt a szabad piac, a növekedés és a jóléti politika között. Ne vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot, de azért terelgessük. Ahogy a társadalom és a gazdaság változik, úgy kell változni a szociális és jóléti politikának is - nem lehet olyan jóléti államban élni, amit az 50-es, 60-as évekre szabtak. Blair is, Schröder is észrevette, hogy a régi modell idejétmúlt. Ám nem voltak tisztában annak a gazdasági és politikai veszélyével, ha túl sok neoliberalizmust fogadnak el. Hisz ezzel félreértelmezték azt, amit a szociáldemokráciának valójában kínálnia kell. Németországban azért is problémás a baloldali párt jobboldali fordulata, mert a Kereszténydemokrata Unió (CDU) sem teljesen szabadpiachívő. A keresztény gyökereik miatt mindig is hangoztatták, hogy fontos a sebezhető társadalmi rétegek védelme. Tehát a liberális gazdaságpolitikai nyitás a szociáldemokraták számára azt jelentheti, hogy szavazóik vagy más baloldali pártok, vagy a CDU irányába távoznak.
MN: Milyen lenne ön szerint a tisztán szociáldemokrata párt?
SB: Nagyon szeretem a skandináv modellt. Nem liberális abban az értelemben, hogy magától értetődőnek venne mindent, ami a piacon történik, és nem is szocialista, hiszen nem akarja megakadályozni, hogy a piac működjön, mindig is piackonform volt. Sosem akarta az embereket távol tartani a munkától, nem pártolta a hosszú távú munkanélküli-segélyeket. Helyette integrálni, továbbképezni akarta őket, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a gazdasághoz, a kapitalizmushoz vagy a globalizmushoz. A szociáldemokrácia lényege nem a piac elleni harc, hanem hogy a társadalomnak megfelelő eszközöket adjon a változásokkal való megbirkózásra. A skandináv baloldal politikája segít az állampolgároknak, ha elveszítik a munkájukat, megbetegednek vagy gyermeket vállalnak, de hosszabb távon arra motiválja őket, hogy alkalmazkodjanak a változásokhoz, és ne elkerülni próbálják őket. Ez nem csak az elvek szintjén működik: a munkaerő-piaci részvétel magasabb Skandináviában, mint a legtöbb európai államban.
MN: Ma újra erősödnek a szociáldemokrata pártok Nyugat-Európában. Mi lesz velük hosszú távon?
SB: A választók szeretnek olyan pártokat támogatni, amelyek idáig nem voltak kormányon. Azt viszont nem látom, hogy a Munkáspárt vagy az SPD valami drámaian újat vagy meggyőzőt kínálna. Ha hatalomra kerülnek, az inkább negatív, mint pozitív voksok eredménye lesz.
MN: Franciaországban a szociáldemokrata elnökjelöltek, Dominique Strauss-Kahn, majd a helyére lépő Francois Hollande is a Szocialista Párt (PS) jobboldali szárnyához tartoznak. Ha velük akarják eladni a pártot, az arra utal, hogy a társadalomban sincs nagy igény a hagyományos szociáldemokráciára.
SB: A PS-t nehéz megérteni. DSK jobboldali, Hollande pedig egy szürke figura, aki igazán semmit nem képvisel - miközben a PS aktivistái sokkal baloldalibbak, mint a hasonló európai pártokéi. Azt meg, hogy mit akarnak a választók, nem lehet tudni. Azok a csoportok, amelyek egy generációval ezelőtt szocialista vagy szociáldemokrata képviselőkre szavaztak volna, ma már nem tennék ezt. A szociáldemokraták alapvetően a munkásosztályhoz kötődtek, de az egyrészt kisebb és nehezebben körülhatárolható, mint pár évtizede, másrészt a munkások jelentős része ma már a populista jobboldali pártokat támogatja, a fiatalok pedig a zöldeket. Azaz a szociáldemokratákat két oldalról szorongatják. A baloldali választók olyan pártot szeretnének, amely úgy képes kezelni a gazdasági válságot, hogy megőrzi a társadalmi egyenlőséget vagy felszámolja az egyenlőtlenséget. De hogy ezenkívül mit akarnak, az nem világos - mint ahogy az sem, mit mond és mit tehet ma a baloldal. Szemben a II. világháború utáni évekkel, ami a szociáldemokrácia virágkora volt. Akkor a szociáldemokraták tényleg képviseltek valamit, a többi párt is gyakran merített tőlük ötletet.
MN: Egy 2003-as tanulmányában azt írta, hogy az akkori politikai helyzet hasonló lehetőségeket hordozott a szociáldemokrácia számára, mint a háború utáni évek.
SB: A baloldali, balközép pártok évtizedekkel ezelőtt azzal tudták megszólítani a választókat, hogy megmondták, miben látják a kor kulcsproblémáját, és kézzelfogható megoldásokat kínáltak rá. De a válság alatt nem hallottunk ilyen javaslatokat, szóval ez a lehetőség mára elveszett. Gazdasági válság idején a választók hajlandók kísérletezni, olyan pártokra szavazni, amelyekre korábban eszük ágában sem lett volna. De a szociáldemokraták mégsem erősödtek meg, az üzenetek hiánya épp az ellenkező eredményre vezetett. A zöld témák, mint a környezet vagy a posztmaterializmus, ma sokkal izgalmasabbak a fiataloknak, mint a magát csupán gazdaságilag meghatározó baloldal. Pedig épp a gazdaság az, ahol a szociáldemokratáknak ki kéne tűnniük, és megszólítani a választókat, hiszen a zöldek a gazdaság terén sosem voltak erősek. Egyáltalán nem világos, hogy bármilyen zöld vagy zöldkoalíciós kormány gazdaságpolitikája hogyan nézne ki a gyakorlatban. És bármennyire is fontosnak tartjuk a környezetet, az európai kormányok legnagyobb kihívásai most gazdasági természetűek.
MN: A válságkezelés nemcsak a fölemelkedés, de a bukás lehetőségét is hordozza, hiszen megszorításokkal nehéz a választókat megnyerni. Így akár okos húzás is lehet, hogy a baloldal távol tartja magát ettől.
SB: Egy amerikai szatirikus lap, az Onion, azzal viccelődött Barack Obama megválasztásakor, hogy "fekete férfi kapta az ország legrosszabb állását". Ki akarna a krízis alatt Amerika elnöke lenni? Persze azért erősödtek meg a baloldali pártok, mert a jobboldal nem bírt megbirkózni a válsággal. De képzeljük csak el, mekkora politikai sikert érhettek volna el, ha mégis sikerül! Ha valaki ebben az időszakban lett volna képes sikeresen fellépni, hosszú évekre meghatározta volna amainstream politika irányát.
MN: Tony Judt, a tavaly elhunyt Európa-történész a szociáldemokráciáról szóló, két évvel ezelőtti előadásában kitért arra a paradoxonra, hogy a baloldali politika, miután sikerre vitte elképzeléseit, már nem érdekli a választókat.
SB: A szociáldemokrácia legnagyobb sikere az a jóléti állam és védőháló, amit ma az állampolgárok magától értetődőnek vesznek. Ma senki nem kívánja Európában, hogy visszatérjünk az 1945 előtti társadalmi rendhez. Vannak viták arról, hogy egyes ötletek megvalósíthatatlanná vagy drágává váltak, de senki nem akar jóléti rendszer nélküli demokráciát. Ez a szociáldemokraták érdeme. Nem feltétlenül azért, mert hatalmon voltak, hanem mert ők hirdették ezek fontosságát. Most, hogy mindez természetessé vált, a szociáldemokraták már nem profitálnak belőle. Valami újat kell hirdetniük. Ha nem tesznek mást, mint védik azt, amit amúgy is mindenki elfogad, a választók elszállingóznak.
Névjegy
Az európai szociáldemokrácia egyik legnevesebb amerikai kutatója. Tanított a George Washington és a Princeton Egyetemen, jelenleg a Barnard College professzora (ez a Columbia Egyetem női iskolája). Legutóbbbi könyvében (The Primacy of Politics - A politika elsőbbsége, 2006) az európai szociáldemokrácia történetét vizsgálja a 19. századi kezdetektől a 20. századi sikerekig, amikor a klasszikus liberalizmust és az ortodox marxizmust beelőzve sikerült összehangolnia a kapitalizmust a demokráciával. Jelenleg Európa politikai fejlődését vizsgálja, és arra keresi a választ, mit tanulhatnak a kontinenstől a demokratikus politikai rendszer létrehozása előtt álló fejlődő országok.
