Igaz, a munkanélküliek száma növekedett, százezrek kényszerültek Németországban vállalni munkát, de az életszínvonal emelkedett. Megnyíltak a határok, a szellemi életben nyugalom honolt, a szocialista realizmus régen a szemétdombra került, és virágzott a hermetikus avantgárd, az „izmusok” gyorsan váltogatták egymást. A pártirodákban a titkárok feje felett absztrakt festmények lógtak, csupán néhány író és filmes, az úgynevezett „fekete hullám” képviselője akadékoskodott – de a pártfórumoknak nem kellett megerőltetniük magukat, rangos kritikusok figyelmeztettek az „erkölcstelen nonkonformizmus” és a regényirodalomban felbukkanó töredékalakok veszélyeire. A politikai és az értelmiségi establishment biztonságban érezte magát.
Le a vörös burzsoáziával!
Ebben a „szocialista idillben” robbant ki 1968. június 4-én az egyetemisták tüntetése, először Belgrádban, aztán más szerbiai városokban. Valójában egy kisebb incidens indította el a hullámot: a fővárosban a szervezők helyhiányra hivatkozva június 2-án nem engedélyezték az egyetemisták egy részének a részvételt egy ifjúsági vitafórumon. A rendőrség durván közbelépett, a konfliktusban több fiatal is megsérült, s elterjedt az a hír is, hogy egy egyetemistát halálra vertek.
Legyünk méltók a párizsi és a berlini kollégáinkhoz! – adták ki a jelszót ekkor a fiatalok. Másnap a rendőrség brutális beavatkozása miatt tiltakozó felvonulást szerveztek a fővárosban, de egy vasúti aluljárónál erős rendőrkordon tartóztatta fel őket, és szétverte a menetoszlopot. Pokoli szituáció volt, állítják a szemtanúk; és valóban, rengeteg dokumentum tanúsítja, hogy az aluljáró környéke csatatérré vált. A hatalom megijedt a fővárosi zavargásoktól, ezért avatkozott közbe – s ez arról árulkodott, hogy az idill mögött nagy bizonytalanság lapult. Európa nagyvárosaiban tüntetett az ifjúság, s a jugoszláv vezetés attól tartott, hogy Belgrádban is elterjed a vírus.
Az egyetemisták tiltakozó sztrájkot hirdettek. Éjjel-nappal az egyetemen maradtak, s a tanszékek hatalmas vitafórumokká alakultak át. A mozgalomra hatottak a párizsi és a berlini diáktüntetések is, de az országos helyzet is. Szociális kérdéseket feszegettek, nagyobb demokráciát követeltek, s persze különböző egymással ellentétes jelszavak is elhangzottak: egyszerre szólaltak fel a nagyobb szabadság és a nagyobb egyenlőség mellett. A nyugati ifjúság kapitalizmusellenessége Belgrádban a „vörös burzsoázia” elleni fellépéssé transzformálódott. A követelések között szerepelt a szabad sajtó is, s az egyetemi és ifjúsági lapok példát mutattak ebben. Váratlan kritikai hullám öntötte el az országot; az önigazgatású szocialista idillbe ismeretlen eredetű méreg csöppent. Tito pedig visszavonult Brioni szigetére, s a pártvezetők nem tudták, mitévők legyenek. Az egyetemeket rohamrendőrök kerítették be, és mozgósították a katonaságot. A hivatalos sajtó külföldi kémekről beszélt, a mozgalmat antiszocialistának bélyegezte, és megállapította, hogy „konkoly került a tiszta búzába”.
Az utolsó baloldali mozgalom
A harmadik napon megszakítottam szenttamási száműzetésemet és Belgrádba utaztam. Az autóbuszból Belgrád felé vonuló tankokat pillantottam meg. Az utasok az egyetemistákat szidták, ami nem is volt csoda, hiszen a sajtó huligánoknak nevezte őket. De nem csak ez volt az össztársadalmi ellenszenv oka. A jugoszláv jóléti szocializmuson alig látszottak repedések, a lakosság többé-kevésbé elégedett volt, s távolról sem volt ekkoriban annyi ellenálló, mint ahányan a rendszerváltás után ezzel dicsekedtek. Elterjedt a hír, miszerint a gyárakban proletár trojkák alakulnak, amelyek majd szétverik az egyetemistákat. Az értelmiség kisebb része rokonszenvezett az egyetemista mozgalommal, a többség hallgatott és kivárt.
Belgrádban Đorđije Vuković egyetemista vezető segítségével bejutottam a rendőrkordonnal körülvett egyetemre. Ekkorra a tüntetők már Marx Károly Vörös Egyetemnek keresztelték át az intézményt, s az épületben éjjel-nappal folytak a viták. A fiatalok Marx korai munkáit bújták s recitálták. Az ott tanuló magyar egyetemisták arról faggattak, hogy olvasható-e magyarul Lukács György Történelem és osztálytudat című műve. A szocialista ifjak fellázadtak: nem a szocialista elvek, hanem az apák ellen. Több, de emberarcú szocializmust követeltek. Ebben olyan szívósak voltak, hogy még a köztük megjelenő Milovan Đilasnak, az első kommunista másként gondolkodónak sem engedték, hogy felszólaljon. Csak néző lehetett. Este Stevo Žigon, a kitűnő színművész Büchner Danton halála c. drámájából Robespierre monológját mondta el.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz az utolsó baloldali mozgalom Jugoszláviában? Kinek jutott volna az eszébe az, hogy az országban épp most vérzik el a szocializmus projektje? Ki gondolta volna, hogy most kezdődik Jugoszlávia széthullása?
Abban az évben jelent meg az Egy makró emlékiratai című regényem, amely az általános apátiát és erkölcsi kétszínűséget ábrázolta – a hazugság világát és az ifjú nemzedék szembefordulását az apákkal. Az is érzékelhető volt, amiről a szociológusok beszéltek – de kitapintható volt az apátia mögött lappangó erkölcsi ellenállás is. A belgrádi egyetemen épp ennek a szellemnek a fellobbanását láttam – ami azonban nem tarthatott sokáig. Az egyetemisták elszántak voltak, a rendőrség bevetésre kész, a sajtó pedig embertelen propagandát folytatott a „huligánok”, a „külföldi kémek” ellen.
A lázadásnak Tito marsall vetett véget Brioniról. A hetedik napon beszédet tartott az állami televízióban. Igazat adott az egyetemistáknak, és arra kérte őket, hogy segítsenek neki helyre tenni a dolgokat. A Nagy Lázadás bohózattal ért véget, az egyetemisták többsége fellélegzett. Tito a pártjukra állt – gondolták, és a belgrádi Trg Republikén, a Köztársaság téren kozarai kólóra perdültek. A beszéd után a pártvezetők kis időre zavarba jöttek. A sajtó retorikája egy órán belül megváltozott, az egyik ismert publicista másnap éppen az ellenkezőjét írta annak, mint amit az előző nap hirdetett.
Mindez talán bohózatra emlékeztetett – de a folytatás Szerbiára és az egész országra tragikus lett.
Rossz lelkiismeret
Pár héten belül kiderült, hogy mindez csak görögtűz volt. A hatalom 1968 és 1971 között stabilizálódott, kiheverte az egyetemistatüntetések erkölcsi sokkját, s az állampárt, a Jugoszláv Kommunista Szövetség ortodox szárnya kisvártatva elképesztő kampányt indított a liberalizmus, főleg az „anarcholiberalizmus” ellen. A belgrádi ’68-as egyetemista tüntetések nem változtattak meg semmit, de utánuk semmi sem maradhatott a régiben. Az egyetemisták mozgalmának inkább morális súlya volt, mint politikai; s bár programjuk naiv volt, megtörte az államszocializmusba vetett hitet. A szocializmus Szerbiában ekkor követte el a morális öngyilkosságot. A rendszer pedig mindent megtett, hogy eltörölje a ’68-as események emlékét. S ez sikerült is – a lázadásnak csupán az ellenzéki értelmiségiek körében maradt némi nyoma, amit az establishment gondosan irtott. Az Áttüntetések című regényem már csak az emlékfoszlányokról szól, a lázadás kudarcáról, s egy értelmiségi nemzedék árulásáról.
Az 1971-ben a Szerbiai Kommunista Szövetségen belül elindult leszámolások első célpontja a több demokráciát és több szocializmust követelő, szociális egyenlőséget hirdető „új baloldal” lett. Utánuk a párt úgynevezett liberálisai következtek. (Hiszen a párton kívül nem volt semmiféle nyílt ellenzéki tömörülés.) Ezek a „liberálisok” persze inkább a gazdaság észszerűsítését, kevesebb szocializmust és a szabad piac érvényesülését célzó reformkommunisták voltak; ebben a köztársaságban a liberalizmus soha nem eresztett mélyebb gyökereket. Horvátországban a nemzeti színezetű „horvát tavasz” híveit söpörte el a Tito irányította tisztogatási hullám – számos írót bebörtönöztek –, Szlovéniában pedig a párt technokratáit. A tisztogatások mértéke a Tito–Sztálin-konfliktus kirobbanását követő 1948-as megtorlásra emlékeztetett – azzal a lényeges különbséggel persze, hogy az ellenségnek kikiáltottakat most nem zárták internálótáborba.
Szerbiában ez a hajsza végérvényesen megnyitotta az utat a nacionalizmus előtt: az 1971 utáni nemzedékek már ebben nőttek fel és eszmélkedtek. Valójában ez az antiliberális forradalom kezdte ringatni Milošević bölcsőjét – már 1971-ben. Hiszen a szétvert „liberálisok” tereit természetes módon a nacionalisták foglalták el. Nemcsak a politikai életben, hanem a kultúrában, az oktatási intézményekben, a Szerb Tudományos Akadémiában, amelynek számos tekintélyes tagja a 80-as évek végén Slobodan Milošević programját fogalmazta meg. Ez az irányzat győzött a párton belül, s kapott szabad kezet Tito halála, vagyis 1980 után. Az államszocialista nómenklatúra a nacionalizmust a pártból az utcára terelve populista tömegmozgalmat teremtett, s az antiliberális harcokban edződött kommunistákból egyik napról a másikra nacionalista vezérek lettek. Bomlásnak indult Jugoszlávia, s kitörtek a délszláv háborúk.
A szerbiai társadalom ma rossz lelkiismerettel emlékezik az ötven évvel ezelőtti egyetemistatüntetésekre. Azok az értékek, amelyeket a mozgalom megjelenített – például a szociális különbségekkel szembeni felháborodás – kihullottak a köztudatból. Egyedül a fiatal értelmiségi nemzedékek nyelvében bukkan fel az új baloldali hagyomány – talán azért, mert ennek itt valóban van múltja, sokkal inkább, mint Kelet-Közép-Európa más rendszerváltó országaiban. A reformkommunisták viszont végleg elvesztették az utánpótlásukat, programjuk tárgytalan lett. Nem véletlenül. A liberális tradíció Szerbiában még annyira sincs jelen, mint Kelet-Közép-Európa más tájain. Az 1968 óta eltelt öt évtizedben különböző felfogású politikai elitek voltak hatalmon, de a liberalizmus fantomjai elleni harc, s ennek a harcnak a nyelvezete jószerivel állandónak bizonyult. Ez vezette azt a politikust is, akit ma az 1991 és 1999 közti jugoszláviai háborúk fő mozgatójaként tartunk számon; s most nehéz szívvel kell megtapasztalnunk, hogy Slobodan Milošević csak megelőzte Kelet-Közép-Európa számos későbbi politikusát.
