„Nem is biztos, hogy lehet még magyar külpolitikáról beszélni, hiszen ami történik, az más országok érdekének a képviselete” – fogalmazta meg egy, a Külgazdasági és Külügyminisztériumot ismerő forrásunk azt az aggodalmat, amelynek az elmúlt hetekben több beszélgetőtársunk is hangot adott valamilyen módon. A magyar kormány az elmúlt években nemcsak a hazai jogállamiságot építette le, de fontos európai erőfeszítéseket is blokkolt – legyen szó Törökország szíriai beavatkozása vagy a kínai emberi jogi sérelmek uniós szintű elítéléséről. Emellett a miniszterelnök az ukrán–orosz konfliktus alatt látványosan kokettált Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, menedékjogot adott a korrupció miatt elítélt, miniszterelnökként Macedónia NATO-csatlakozását megakasztó Nikola Gruevszkinek, és már-már példa nélkülinek nevezhető, hogy Magyarország a NATO külügyminiszteri találkozóin belpolitikai indokokra hivatkozva lassítja Ukrajna euroatlanti integrációját is (erről bővebben lásd: Részleges útlezárás, Magyar Narancs, 2018. július 19.).
Új érdekek
A NER-ben hiánycikk a külpolitikai stratégia (ilyen utoljára az uniós elnökségünk után, 2011-ben született Martonyi János Külügyminisztériumában; de a nemzeti biztonsági stratégia is hétéves már), nincsenek akciótervek a külpolitikai célok elérésére, a jelentéktelen parlamenti külügyi bizottságban sem születnek iránymutatások, a miniszterelnököt külpolitikai tanácsokkal ellátók köréről pedig csak találgatni lehet – most leginkább Györkös Péter berlini nagykövet és Keskeny Ernő volt kijevi nagykövet befolyásáról hallani. A nagyobb külpolitikai irányokat a miniszterelnök ún. vízióiból, illetve a külügyminiszter nagyköveti értekezleten elmondott évenkénti beszédéből hüvelyezhetjük ki valamennyire (utóbbiban az idén a Varga Judit igazságügyi miniszter által tárgyalt jogállamisági kérdéseken volt a hangsúly). Ebben a teljességgel átláthatatlan rendszerben a magyar külpolitikai döntéshozatal – Feledy Botond politológus szavaival élve – egy „feltárhatatlan fekete doboznak” tekinthető.
Feledy a Hegymenet című kötetben megjelent tanulmányában a konkrét külpolitikai lépések jellemzésére a „hiperpragmatikus” jelzőt használta: Magyarország a nemzetközi színtéren mindig azt teszi, ami „az adott rövid távú vélt érdekeknek a leginkább megfelelő” – függetlenül attól, hogy mit várnának a szövetségeseink. A Népszavában Dunay Pál, a Magyar Külügyi Intézet korábbi igazgatója azt fejtegette, hogy „az Orbán-kormány jól árazta be, hogy maximális előnyöket tudjon elérni, minimális veszteségekkel”. Rendszeresen konfrontálódik a nyugati partnerekkel számos olyan kérdésben, amelyik a számára belpolitikai hasznot hozhat, vagy ami miatt jó pontokat szerezhet valamelyik új barátjánál. Ám mivel tudja, hogy az együttműködést a Nyugattal nem adhatja fel – már csak az ország mérete, geopolitikai elhelyezkedése és kiszolgáltatottsága miatt sem –, Orbán rendszerint kárpótolja a nyugati partnereket. Például Magyarország a NATO-nak kedvezve vállalta, hogy 2024-ig a GDP 2 százalékára növeli honvédelmi kiadásait, csatlakozott a balti légtérvédelmi tevékenységekhez, azon van, hogy növelje katonái számát Afganisztánban és Koszovóban, valamint gazdaságpolitikai döntéseinél maximálisan figyelembe veszi a Magyarországon letelepedett német autógyártók érdekeit.
Abban a legtöbb megkérdezett szakértő egyetértett, hogy ezt a magyar külpolitikát Orbán Viktor miniszterelnök formálja, a 2014-ben Külgazdasági és Külügyminisztériumra átkeresztelt intézmény pedig csak egyike az orbáni akarat végrehajtóinak. Miután a harmadik Orbán-kormány idején a nyugati ügyek jelentős része átvándorolt a Miniszterelnökség, majd az Igazságügyi Minisztérium alá, a külügy a legfőbb feladatának azt tekinti, hogy elősegítse a határon átívelő – főként az új keleti és déli partnerekkel folytatott – üzleteket, és ezeken keresztül támogassa a magyar gazdaságot. A nagykövetek felé például elvárás a kereskedői „dörzsöltség” – ahogyan Orbán fogalmazott.
Amellett, hogy külföldön sem túl gyakori, hogy a külügyminisztérium alá legyen rendelve a külkereskedelemnek (és hogy egyazon miniszter foglalkozzon mindkettővel), az új irány deklaráltan szembemegy a korábbi külpolitikai működéssel. Balázs Péter, a Bajnai-kormány külügyminisztere szerint a hagyományos külpolitikában az élet- és vagyonbiztonság nemzetközi garantálása áll az első helyen. A külpolitika művelőinek az a feladatuk, hogy figyeljék, mi történik a világban, és tájékoztassák erről a kormányt. Alakítsanak ki tartós, jó viszonyt más államokkal, valamint kezeljék az esetleges problémás helyzeteket. „És utána jöhet az anyagi gyarapodás, a Magyarország-kép formálása stb.”
Nem minden újdonság
„Az Antall-kormány külpolitikájának három oszlopa volt: a nyugati orientáció, a jószomszédi viszony és a határon túli kisebbségek erőteljes támogatása. Látszólag mindhárom megmaradt, de a nyugati orientáció jó esetben ingázással” – mondja Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere, aki különösen fájdalmasnak tartja, hogy Magyarország és az Egyesült Államok kapcsolata nagyon is „személyfüggő”: bár Trump alatt javult, ez nem feltétlenül folytatódik majd egy új elnök alatt is.
A jó szomszédság és a határon túli magyarok kérdését persze a múltban is más-más hangsúlyokkal kezelte egy jobboldali vagy egy baloldali-liberális kormány, de a rendszerváltás utáni másfél évtizedben alapvetően nem volt nagy különbség a főbb célkitűzésekben, már csak azért sem, mert a NATO- és az EU-csatlakozás előkészítése eleve meghatározta a magyar külpolitika mozgásterét. Feledy tanulmánya szerint később természetszerűen változott a helyzet, hiszen EU- és NATO-tagként állandó szempont lett, hogy mit „képviseljünk az intézményi fórumokon, az Európai Tanácsban, az Észak-atlanti Tanácsban, az Európai Parlamentben”. Brüsszelben például sokan felvonták már amiatt is a szemöldöküket, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként megkérdőjelezte az orosz gáz alternatívájának tekintett Nabucco gázvezeték életképességét.
Gyakran elhangzik, hogy a keleti nyitás sem orbáni találmány. Oroszország a kétezres évek első felében, Medgyessy Péter miniszterelnökségével kezdett újra érdekessé válni a magyar politika és gazdasági szereplők számára, nagyjából egy időben azzal, hogy a Goldman Sachs és más nagy bankok elemzői is ráirányították a figyelmet a gyorsan növekvő ún. BRIC-országokra (Brazília, Oroszország, India, Kína). Ezt megelőzően, a magyar kormányokat sokkal inkább lefoglalta a nyugati integráció, a vergődő orosz gazdaság keveseket hozott lázba. Ekkortájt viszont orosz leányvállalatot hozott létre a Mol, az OTP és a Richter Gedeon, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök otthonában fogadta Vlagyimir Putyin orosz elnököt, az ellenzéki Orbán Viktor pedig a Demokratának panaszkodott, hogy az országban „hol nyílt, hol titkos megállapodások köttetnek, amelyek Magyarországot Oroszország előretolt gazdasági bástyájává tehetik”.
„Gazdasági téren szinte folyamatos volt az érdeklődés az orosz és a kínai piac iránt. Gyurcsány is, Medgyessy is gyakran járt Kínába, a Bajnai-kormány alatt pedig megnyitottuk Peking és Sanghaj után a harmadik képviseletünket Csungkingban” – idézi fel Balázs Péter. „Oroszország egy geopolitikai adottság, teljesen nem lehet kiiktatni” – teszi hozzá Göncz Kinga, a Gyurcsány-kormány külügyminisztere.
Szijjártó Péter több nyilvános megszólalásában is hangsúlyozta, hogy az EU nyugati tagállamai kettős mércét alkalmaznak Magyarországgal szemben, mivel az elmúlt években nőtt a kereskedelmük mértéke Oroszországgal, és probléma nélkül megállapodás születhetett a Németországba Ukrajna elkerülésével orosz gázt szállító Északi Áramlat vezetékről is. Több beszélgetőpartnerünk a nagy különbséget a magyarok és a többi tagállam kapcsolatai között abban látja, hogy Magyarország egy hibrid háború kellős közepén nemcsak növelte függőségét, de aránytalan biztonsági kockázatot is vállalt – például belevágott az indokolhatatlanul drága Paks 2 projektbe, vagy lehetővé tette, hogy korlátozás nélkül utazhassanak az EU területére az orosz hátterű Nemzetközi Beruházási Bankot látogató szakértők, tanácsadók. „A gyakorlatban azt látni, hogy Magyarország nem az Európai Unió értékeit és érdekeit közvetíti kifelé, hanem egyértelműen az uniós tagságát bocsátja áruba, valamint külső országok érdekeit csempészi be az EU-ba. Idetartozik például, hogy Recep Tayyip Erdoğan török elnök Budapestre jöhet egy olyan politikai helyzetben (a számos civil áldozatot követelő szíriai offenzíva után – B. S. K.), amikor más európai ország nem fogadja” – értékelte a helyzetet a Narancsnak Göncz Kinga. Értetlenül áll a Putyin- és Erdoğan-látogatások előtt Jeszenszky Géza is: „Nem is lehet megmagyarázni, hogy egy ilyen nagyhatalom elnöke miért jön ide, hiszen a szerződések, amik születtek, nem követeltek volna ilyen magas szintű találkozót és felhajtást” – mondja.
Nagyobb, mint valaha
Szijjártó alatt nagyobb és jóval költségesebb külügyi tárca működik, mint korábban bármikor, bevállalva egy sor új feladatot az űrkutatástól az Információs Hivatal üzemeltetésén át a sportdiplomáciáig. A 2013-as (Martonyi János utolsó teljes külügyminiszteri éve) és a 2019-es évre előirányzott költségvetési forrásokat összehasonlítva azt látjuk, hogy majd’ négyszeresére (63-ról 237 milliárdra) nőtt a minisztérium költségvetése. Ebbe részben beletartoznak olyan korábban más minisztériumok alá tartozó tételek, mint a határon túli gazdaságfejlesztésre és a beruházásösztönzésre szánt 50-50 milliárd forint, de a külképviseletek igazgatására előirányzott összeg is 35-ről 93 milliárd forintra emelkedett.
A Szijjártó-éra egyik legkézzelfoghatóbb hozománya a külképviseletek számának növelése – a külügyminiszter beszámolói szerint tavaly például 23-at nyitottak. Ezek egy részét a külföldön élő magyarok egyre nagyobb száma tette szükségessé, de vannak olyanok is, amelyek deklaráltan a gazdaságélénkítést célozzák – van már nagykövetségünk például Ghánában, Ecuadorban, Angolában és a Fülöp-szigeteken is. Ezek létrehozása nem ment mindig botránymentesen (az újonnan nyitott üzbegisztáni nagykövetségről például a Magyar Nemzet írta meg, hogy szabálytalanul és számos biztonsági hiányossággal működik), és a fenntartásuk sem feltétlenül költséghatékony. „Egy Magyarország méretű országnak egy bizonyos körön belül érdemes külképviseleteket működtetni. Ez anyagi és külpolitikai stratégiai szempontból is indokolt, hiszen nem vagyunk szuperhatalom, hogy a világ ügyeit formáljuk. Ott kell jelen lennünk, ahol dolgunk van, és ahol tudunk hatni” – mondja Balázs Péter, hozzátéve, hogy Magyarország mérete 80–100 külképviseletet indokolna, miközben most jóval száz fölötti a számuk. „Gazdasági mozgásterünk egy nagyjából ezer kilométeres körben van, ami persze kelet felé is érvényes. Ukrajnával és Oroszországgal is kell kereskedni, amennyire lehetséges, de ők messze nem nyújtanak olyan felvevőpiacot, mint amilyen Németország vagy Ausztria.”
Mozgalmi működés
A külpolitika irányváltásával változott a névleg ezért felelős minisztérium működése is.
A Martonyi-évek végéig euroatlanti elkötelezettségű, évtizedek óta a külügy szolgálatában lévő szakemberekre építő intézményt szép lassan új arcokkal töltötte fel az egykor Orbán-szóvivőként tevékenykedő új miniszter. „Akik most irányítják a házat, mind fiatalemberek, akik a mozgalomban szocializálódtak. Nem ismernek más működési módot” – mondta egy külügyre rálátó forrásunk, hozzátéve, hogy a mozgalmi mentalitásból kiindulva a minisztériumot Szijjártóék egy „folyton kampányüzemmódban lévő pártszervezetként” próbálják működtetni. A Fidesz Európai Néppártból való lehetséges kizárása idején is a külügyi apparátus köztisztviselőire bízták a párt politikai problémáinak kezelését – a nagykövetek feladata volt például, hogy megkörnyékezzék a Néppárt prominens politikusait. A vázolt trendbe beleillik az is, hogy Szalay-Bobrovniczky Kristóf (távozóban lévő) londoni nagykövetre hárult az a feladat, hogy bejegyezze Habony Árpádnak a politikai lejárató kampányokra specializálódott V4NA hírügynökségét a brit fővárosban, holott a diplomáciában a legkevésbé sem számít etikusnak, ha egy nagykövetnek üzleti érdekeltségei vannak a fogadó országban.
Látványosan viszi a politikai vonalat az MTVA-tól igazolt Menczer Tamás tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkár. Kommunikációjának kitűnő esszenciája a diplomácia napja alkalmából tartott beszéde a „magyar diplomácia aktuális irányairól és az elmúlt év eredményeiről”, melynek leghangsúlyosabb része ez volt: „Az, amit a Momentum és minden őt támogató párt csinál, az undorító. Émelyeg a gyomrom, amikor arra gondolok, hogy mit műveltek. Tehát ez egy ronda lila lufi (…), amiben semmi más tartalom nincs, csak a legrosszabb liberális, kommunista és szocialista, gyurcsányista örökség.”
Letapogató misszió
Szijjártó Péter és bizalmasa, Magyar Levente érkezésével a személyi állomány tehát jelentősen megváltozott. Úgy tudni, házon belül azzal dicsekedtek, hogy már csak a munkatársak kevesebb mint harmada maradt a régi garnitúrából. A 2010 előtt is ott dolgozók látványos behódolás vagy hűségeskü nélkül aligha reménykedhetnek előléptetésben. A külképviseletekről és a tartós külszolgálatról szóló 2016-os törvény miatt ráadásul a régóta állományban lévő, általában már családos diplomaták több területen is kedvezőtlenebb helyzetben vannak, mint az új garnitúra jellemzően egyedülálló fiataljai: például a lakhatásra kapott költségtérítés egységes, tekintet nélkül a családi állapotra vagy a gyermekek számára.
Egy friss munkatárs vesztét ezzel szemben leginkább a protokoll okozhatja. Ha egy miniszteri látogatás nem zajlik zökkenőmentesen, azért könnyen az állásával fizethet a felelős. Hallani például olyan referensről, akit azért rúgtak ki, mert egy rendezvényen a szükségesnél eggyel kevesebb tolmácsgép volt az asztalon.
A fiatalok mellett komoly szerep jut a náluk valamivel idősebb, Oroszországban végzett gárdának is. Az LMP korábban megjelentetett egy listát azon kormánytagokról, akik a Szovjetunióban tanultak külügyi vagy katonai vonalon, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a lehetséges nemzetbiztonsági kockázatokra.
A külügyet ismerő forrásunk viszont elsősorban azért tartja fontosnak az Oroszországban végzettek külön említését, mert az ilyen „fegyelmezett” káderek sokkal könnyebben alkalmazkodnak az új külügyminisztérium „érdek vezérelte” politikájához. Beszélgetőpartnereink közéjük sorolják Bacskai József gazdasági ügyekért felelős helyettes államtitkárt vagy Balogh Csaba külügyi és külgazdasági államtitkárt. De említhetjük a miniszterelnök külpolitikai főtanácsadójává kinevezett Balla János egykori moszkvai nagykövetet is. A külügy hangsúlyt fektet arra is, hogy munkatársai mindig képben legyenek a legfontosabb magyar álláspontokkal és beszédtémákkal, így a külképviseletek munkatársainak erősen ajánlott Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár legfrissebb írásainak az ismerete.
A brüsszeli viszonyokat jól ismerő forrásoktól azt hallottuk, hogy a külügy fegyelmezett káderei több uniós intézményben dolgozó hivatalnoknak is szúrják a szemét, hiszen az Európai Tanács döntés-előkészítő szerveiben vagy az uniós szakzsargonban Corepernek nevezett Állandó Képviselők Bizottságában is rengeteg a belpolitikai indíttatású vita a magyar és a többi ország küldötte között. Mivel bizonyos kényes témákban – így a közös külpolitikában is – egyhangú döntésre van szükség, a magyarok gyakran hátráltatják a döntéshozatali folyamatot, és a végletekig ragaszkodnak ahhoz, hogy a szövegekből kiszedjék például a migrációval vagy társadalmi nemekkel kapcsolatos utalásokat. Az egyre kellemetlenebbé váló viták miatt szóba került már, hogy a lisszaboni szerződés egyik vonatkozó passzusára hivatkozva a jövőben minősített többséggel kellene meghozni az EU külpolitikai döntéseit.
Miközben arról hallani, hogy elemző anyagok alig születnek a külügyminisztériumon belül, a külügy és a külképviseletek feladatai közé tartozik az is, hogy „letapogató információt szerezzenek” – azaz utánajárjanak, miféle vitatható szabályozások találhatók a többi tagállamban, ezzel segítve, hogy a Brüsszelben tárgyaló delegációk slágfertig válaszokat adhassanak az Orbán-kormányt érő kritikákra, és „megalapozottan” kiálthassanak kettős mércét. Az effajta információk hasznosságát Szijjártó a magyar parlament külügyi bizottsága előtt elmesélt adomájával illusztrálta: „Amikor a holland kollégám a múltkor próbált így oktatni engem orosz kapcsolatokból, akkor megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy egyébként ők hogyan állnak. Mondta, hogy nem. Mondtam, hogy 23 százalékkal nőtt a holland–orosz kereskedelmi forgalom a tavalyi esztendőben. Tehát lehet, hogy azért a képmutatásból kicsit vissza kéne venni.”
| Hol vannak a sikerek? Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter minden naptári év vége felé beszámol a parlament külügyi bizottságának a magyar külpolitika legnagyobb kihívásairól és sikereiről. Az idén a jelenlévők megtudhatták, hogy évről évre nő a magyar külkereskedelem, és tagjai lettünk a 100 milliárd euró fölötti exportot lebonyolító országok 35-ös elitklubjának – bár az kimaradt, hogy a külügyben favorizált keleti és déli nyitásnak semmi szerepe nem volt ebben. Arról pedig nem a külügyminiszter, hanem a Népszava számolt be, hogy az Ázsiával folytatott külkereskedelmi hiány tavalyra 7,9 milliárd euróra nőtt a 2011-es 4,6 milliárdról – az exportunk ugyanis nem tud lépést tartani a növekvő ázsiai importtal. Tovább ront az összképen, hogy a külgazdasági sikerek előkészítése érdekében létrehozott, 41 országban képviseletet fenntartó, költséges kereskedőházi rendszer is megbukott (a kereskedőházakon keresztül elfolyó pénzekről lásd: Pénzeső, Magyar Narancs, 2015. november 26.). Sikertörténetként hangzik el viszont, hogy közel 45 ezer határon túli magyar részesült az összesen 122 milliárd forint vissza nem térítendő költségvetési támogatásból, és valamelyest okot ad a büszkélkedésre az is, hogy november végi adatok alapján 1540 milliárd forintnyi beruházás érkezett Magyarországra, amelyből a legnagyobb rész már nem a német, hanem a dél-koreai cégeké. A gazdasági sikerek mellett értesülhettünk a magyar külpolitikai szabadságharc jelenlegi állásáról is. A külügyminiszter úgy látja, a világ nagyhatalmai ma már nem vagy egyre kevésbé ellenérdekeltek „a mi sikerünkben”. Ennek jeleként az elmúlt évben Magyarországon járt a német kancellár, az orosz és a török államfő, az Obama-évek fagyos kapcsolata után pedig a Fehér Házban fogadta Orbán Viktort az amerikai elnök. Szijjártó sikerként tálalja a visegrádi négyek együttműködését – még ha azok eddig csak akkor tudtak is összefogni, ha valamit meg kellett akadályozni –, és a teli magyar gáztárolókat. Utóbbinál nem említette, hogy az ország távol van attól, hogy oroszon kívül más forrásból is importáljon; sőt, Szijjártó Péter újabb hosszú távú gázszállítási megállapodást készül kötni a Gazprommal, holott Magyarországnak egy rugalmasabb szerződés állna az érdekében. A sikerek felsorolásában a legnagyobb hangsúlyt természetesen a migráció elleni harc kapta: „A tavalyi esztendőben gyakorlatilag ellehetetlenítettük azt, hogy egy ilyen globális népünnepély keretében minden idők legjobb dokumentumaként vonultassák be a történelembe a globális migrációs csomagot.” Nos, a hivatalos nevén a biztonságos, rendezett és szabályos migrációra vonatkozó globális megállapodás valójában egy nem kötelező jellegű együttműködési keretet kínálna a megoldások keresésére, amely külön kiemeli a nemzeti szuverenitás fontosságát. |
