Nem szakpolitikai baki, a nagypolitikában elkövetett szarvashiba vezetett a bukáshoz, amely közel hatvan miniszter és alacsonyabb beosztású kormányzati tisztviselő lemondása után következett be. Konstans botrányok, a három P (Owen Paterson képviselő korrupciós ügye, a partygate és az utolsó banánhéj, Chris Pincher szexuális zaklatási ügye) ásták alá a kormányfő hitelét, és ezzel párhuzamosan pártja támogatottságát. Így távolról sem meglepetés, hogy párttársai végre megszabadulnak a Johnson-ballaszttól, inkább az a meglepő, hogy eddig lojálisak voltak hozzá, s falaztak neki.
Az elmúlt napok zűrzavaros eseményei után tisztán látszik, hogy Johnson mennyire ragaszkodott a hatalmához. Július 7-én reggel, miután sikertelenül próbálta addigi híveit maradásra bírni, lemondott a konzervatív párt vezetéséről, de őszig, a parlamenti szezon újranyitásáig hivatalban kíván maradni, hogy az október 2-i pártkonferenciáig kellő időt adjon az új pártvezér/miniszterelnök kiválasztásához. Ügyvezető kormányfő maradna – érvel –, aki nem dobja be a gyeplőt, a káosztól akarja megóvni a hont.
Az új miniszterelnök kiválasztásának elhúzódása azt jelenti, hogy nincs tiszta lap, az evickélés, az alkudozás hosszú hetei következnek épp a legsúlyosabb politikai és gazdasági helyzetben. Johnson úgy megy, hogy egyelőre marad, s ezzel aligha segíti az országban a politikai rendeződést, inkább hátráltatja, mert túlélni nem tud; de még az utolsó percekben is farigcsálja a történelemnek szánt szobrát. Lemondási beszédében a sértettség hangján az ellene fordulók csordaszellemét emlegette, a lemondás kifejezést ki sem ejtette a száján, s egy puccs áldozatának állította be magát.
Dérrel és durral
Johnson azon ritka politikusok egyike, akinek személyisége, karaktere azonnal szembeötlött bárkinek, s ez a típus hiánycikk volt az elmúlt években, hiszen sem David Cameron, sem Theresa May nem hús-vér embert, hanem szürke hivatalnokot juttattak a választók eszébe. Elődeit angolos távolságtartás, merevség, aktatologató imázs jellemezte, míg BoJo vagy Boris, ahogy a köznép nevezi, természetes kétbalkezességével és ösztönös politikai ügyeskedői zsenijével jutott a kormányfői székbe. Londoni polgármesterként remekelt, sikeresen levezényelte a 2012-es olimpiát, s azt követően a May-kormány külügyminiszteri székébe katapultált. Sokan esélyesnek tartották már korábban is a kormányfői posztra, de annyira megosztó személyiség volt, hogy legalább annyian egy pennyt sem tettek volna rá.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
