Boris Johnson tündöklése és bukása

A parti vége

Külpol

Orcátlanul magabiztos volt – vagy legalábbis ezt sugározta. Ravaszsága és gátlástalansága segítette hatalomra, kéjjel hazudott bármit bármiről. Maradáspárti politikusból lett a „kemény Brexit” hopmestere, s ekként mérhetetlen károkat okozott az Egyesült Királyságnak és Európának is. A keljfeljancsit végül az a politikai osztály taszította le, amelynek ő maga volt a fenegyereke.

Nem szakpolitikai baki, a nagypolitikában elkövetett szarvashiba vezetett a bukáshoz, amely közel hatvan miniszter és alacsonyabb beosztású kormányzati tisztviselő lemondása után következett be. Konstans botrányok, a három P (Owen Paterson képviselő korrupciós ügye, a partygate és az utolsó banánhéj, Chris Pincher szexuális zaklatási ügye) ásták alá a kormányfő hitelét, és ezzel párhuzamosan pártja támogatottságát. Így távolról sem meglepetés, hogy párttársai végre megszabadulnak a Johnson-ballaszttól, inkább az a meglepő, hogy eddig lojálisak voltak hozzá, s falaztak neki.

Az elmúlt napok zűrzavaros eseményei után tisztán látszik, hogy Johnson mennyire ragaszkodott a hatalmához. Július 7-én reggel, miután sikertelenül próbálta addigi híveit maradásra bírni, lemondott a konzervatív párt vezetéséről, de őszig, a parlamenti szezon újranyitásáig hivatalban kíván maradni, hogy az október 2-i pártkonferenciáig kellő időt adjon az új pártvezér/miniszterelnök kiválasztásához. Ügyvezető kormányfő maradna – érvel –, aki nem dobja be a gyeplőt, a káosztól akarja megóvni a hont.

Az új miniszterelnök kiválasztásának elhúzódása azt jelenti, hogy nincs tiszta lap, az evickélés, az alkudozás hosszú hetei következnek épp a legsúlyosabb politikai és gazdasági helyzetben. Johnson úgy megy, hogy egyelőre marad, s ezzel aligha segíti az országban a politikai rendeződést, inkább hátráltatja, mert túlélni nem tud; de még az utolsó percekben is farigcsálja a történelemnek szánt szobrát. Lemondási beszédében a sértettség hangján az ellene fordulók csordaszellemét emlegette, a lemondás kifejezést ki sem ejtette a száján, s egy puccs áldozatának állította be magát.

Dérrel és durral

Johnson azon ritka politikusok egyike, akinek személyisége, karaktere azonnal szembeötlött bárkinek, s ez a típus hiánycikk volt az elmúlt években, hiszen sem David Cameron, sem Theresa May nem hús-vér embert, hanem szürke hivatalnokot juttattak a választók eszébe. Elődeit angolos távolságtartás, merevség, aktatologató imázs jellemezte, míg BoJo vagy Boris, ahogy a köznép nevezi, természetes kétbalkezességével és ösztönös politikai ügyeskedői zsenijével jutott a kormányfői székbe. Londoni polgármesterként remekelt, sikeresen levezényelte a 2012-es olimpiát, s azt követően a May-kormány külügyminiszteri székébe katapultált. Sokan esélyesnek tartották már korábban is a kormányfői posztra, de annyira megosztó személyiség volt, hogy legalább annyian egy pennyt sem tettek volna rá.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.