Milo Djukanović, Crna Gora ura

A Penge

  • Bódis Gábor
  • 2016. december 10.

Külpol

Egykor ő lett a Balkán legfiatalabb miniszterelnöke, s aztán soha többet nem engedte ki a hatalmat a kezéből. Túljárt Slobodan Miloševic´ eszén is, zsinórban kilencszer nyert választást, s függetlenségre vezette miniállamát. Bár most egy bizalmasa lesz a kormányfő, a főnök ő marad.

Pedig a montenegrói Milo, a 620 ezres adriai miniállam szinte korlátlan hatalmú uralkodójának pályája nem így kezdődött.

1988-ban Jugoszlávia keleti részében nagyban dúlt az „antibürokratikus forradalom”. E revolúció abban állt, hogy a szerb titkosszolgálat szervezésében fizetett (mondhatni: profi) tüntetők sorra járták a rebellis tartományok, azaz Koszovó és a Vajdaság fővárosait, és az ottani vezetőséget – melyek mind nagyobb függetlenségre törekedtek a háborúra, sőt, háborúkra készülő Belgráddal szemben – tömegtüntetéssel távozásra kényszerítették. Az újvidéki „joghurtforradalom” (a hivatásos tüntetők a vendéglátóktól kapott joghurtos csomaggal dobálták az akkori pártközpontot meg akit értek) október 6-án megbuktatta a tartományi vezetőséget. Valójában a Vajdaság (és Koszovó) ebben a pillanatban veszítette el autonómiáját, amit Koszovó háborúval függetlenségre váltott, a Vajdaság mint autonóm egység pedig azóta is csak névlegesen létezik.

A nyolctagú jugoszláv államelnökségben Miloševićnek tehát már három biztos szavazata volt. Még egy kellett: Montenegró. A hivatásos tüntetőgárda megindult Újvidékről Titográdba (akkor még úgy hívták a fővárost, Podgoricát), és a nagyobb gyárak fellázított munkásaival két napig követelték a montenegrói kommunista vezetés lemondását. A rendőrség könnygázt vetett be egy csoport ellen, amely buszokkal tartott Nikšićből Titograd felé. Az incidens a Žuta greda (Sárga kerítés) nevű településnél történt. Emiatt vált ez a név a montenegrói behódolás jelképévé. A montenegrói „titóista” vezetés három hónappal később kapitulált. Megvolt a negyedik szavazat.

A begyöpesedett (értsd: nem Milošević-párti) káderek helyére három ifjúkommunista került: Momir Bulatović, Svetozar Marović és Milo Djukanović, aki 1986 óta töltött be mind fontosabb posztokat a Crna Gora-i kommunista pártapparátusban. Bulatović – Milo későbbi nagy ellenfele – ma nyugdíjas, Marović nemrég egészségügyi okok miatt halasztást kapott hároméves börtönbüntetésének letöltésére. Korrupció, hatalommal való visszaélés, telekspekuláció volt a vád – a fáma szerint Marović, Milo valamikori jobbkeze Budva capo di tutti capija volt; sokan gúnyosan Svetozarevónak is nevezik az adriai gyöngyszemet.

Miután a pulcsis fiúk (Milo és a többiek sárga színűben jártak) megszilárdították hatalmukat Crna Gorában, behódoltak Miloševićnek és felosztották a tisztségeket. Így lett Bulatovićból montenegrói elnök (küldetése az volt, hogy a jugoszláv államelnökségben Slobo mellett szavazzon), s ő nevezte ki a 29 éves Djukanovićot miniszterelnökké, miután pártjuk, a kommunista utódszervezet DPS (Szocialisták Demokratikus Pártja) megnyerte az 1991-es választásokat. Milo még a kelet-európai rendszerváltások idején is örök álmodozó maradt, s arra vágyott, hogy a kapitalizmusra meg demokráciára váltó világban Montenegrót magányos, de boldog kommunista szigetté alakítsa. Ebben az időben kezdték a Penge (Britva, mint borotva) gúny-, de inkább becenévvel illetni gyors észjárása és még gyorsabb replikái miatt.

 

A család

Crna Goráról tudni kell, hogy a 20. században immár az egykori törzsekből kinőtt családi klánok birtokolják a földi javak nagy részét. Djukanović apai nagyapjának a fivére, Milo tábornok volt a két világháború között (őutána nevezték el jelen írásunk hősét is). Amikor az elmúlt majd’ három évtizedben szóba került (sokszor) Milo vagyona és főleg a Bar kikötőjében zajló cigarettacsempészet, akkor mindig elmesélte, hogy igen tehetős családból származik, iskolás korában is csak szorgalomból és tettvágyból dolgozott zsebpénzért, szüksége igazából nem volt rá.

Tipikus kádergyerek: apja kommunista tisztségviselő volt, aki a köztársasági legfelsőbb bíróság és az alkotmánybíróság elnöki tisztjét is betöltötte. Sőt, az a megtiszteltetés érhette, hogy ez utóbbi tisztségre a saját fia előtt tehette le a hivatali esküt, hisz Milo akkor éppen államfő volt. A jogászcsalád három gyermeke közül csak az örökös miniszterelnök/államfő közgazdász. Nővére, Ana Kolarević a köztársaság legmenőbb ügyvédje, öccse, Aleksandar (becenevén ismertebb: Aco) pedig a többi között banktulajdonos. Milo Djukanović szerint családja a tehetségének köszönheti a meggazdagodását, míg néhány nemzetközi tényfeltáró újságíró-szervezet (például az ICIJ, International Consortium of Investigative Journalists) úgy látja, a nepotizmus oly elterjedt Montenegróban, hogy az állam akár Djukanovićék családi vállalkozásának is tekinthető. Minden­esetre Milo az elmúlt több mint negyedszázad alatt csupán egyetlen évet hagyott ki (akkor csak pártelnök volt), és felváltva vagy kormányfő, vagy államfő volt. És tisztségétől függetlenül: Montenegró egyszemélyes főnöke.

A Forbes szerint a világ 20 leggazdagabb politikusa közé tartozik, vagyona már évekkel ezelőtt több tízmillió dollár volt.

 

A legnagyobb szégyen

Visszaugrunk a kezdetekhez: Djukanović Montenegró Miloševićhez hű miniszterelnökeként szajkózza az akkori háborús propagandát és gyűlöletbeszédet, amely Belgrádból és sajnos Újvidékről (még magyarul is) árad. Kitör a délszláv háborúk sorozata, a néhány napos szlovén után a horvátországi. A martalóc montenegrói tartalékosokkal kiegészített jugoszláv hadsereg 1991 őszén hónapokig lövi Dubrovnik óvárosát: a stratégiailag nulla jelentőségű, UNESCO által védelmezett város bombázása nemcsak értelmetlen volt, de óriási baklövés is, ami nagyban hozzájárul Horvátország nemzetközi elismeréséhez 1992 elején.

Milo a Dubrovnik elleni esztelen agresszió indoklásaként ekkoriban a „védekezést” nevezte meg. S hogy mitől kellett védeni Crna Gorát? Hát az usztasáktól, a horvát fasizmustól, amely úgymond meg akarta támadni a kis tengerparti szomszédot. Holott a horvátoknak akkoriban, az államalapítás és a domovinski rat, a honvédő háború kezdeti szakaszában csupán néhány hevenyészett félkatonai egységre tellett Dubrovnik térségében, a „védtelen” Montenegróban pedig Európa egyik legnagyobb hadseregének egységei állomásoztak.

Djukanović kilenc évvel később bocsánatot kért az akkori horvát elnöktől, Stipe Mesićtől – de idáig hosszú kacskaringókon vezetett a pályafutása.

Kezdetben azonos nézeteket vallott Slobodan Miloševićtyel; később úgy magyarázta ezt, hogy ez semmiképpen sem jelentett behódolást Belgrádnak. Ezt kívülről sokan másként látták. Ám Milo nem sokáig tűrte ezt a szimbiózist: a szikra egy viszonylag kisebb ügy miatt pattant ki. Djukanović 1993-ban leszavazta Milošević javaslatát, hogy fagyasszák be az árakat az akkor már csonka országban, Kis-Jugoszláviában. Komolyabb feszültségek lehettek a háttérben, mert ez sajátságos szerb–montenegrói hidegháborút robbantott ki. A nyílt ellenségeskedés három év múlva tört felszínre: Djukanović kiállt a Belgrádban sípokkal tüntető ellenzék és a tömeg mellett, akik azért vonultak heteken át minden áldott este az utcára, mert Miloševićék elcsalták a helyhatósági választásokat. A tüntetések vezéralakja Zoran Djindjić, a Demokrata Párt vezetője volt: a 2003-ban meggyilkolt későbbi miniszterelnök ekkor szoros politikai barátságot kötött Milóval. (Jugoszlávia 1999-es bombázása idején Djindjić Crna Gorában talált menedéket.) Slobo az 1996-os tömegmegmozulásokat még megúszta – de utólag tudjuk, hogy belső gyengüléséről elterelendő a figyelmet a koszovói kalandba kezdett, amely NATO-bombázással és Slobo Hágába szállításával végződött.

Djukanović két nyilatkozatával vált a belgrádi hadúr első számú ellenségévé. Az egyikben azt mondta, hogy Miloševićen túllépett az idő. A súlyosabb így hangzott: a feleségek maradjanak feleségek. Milo Mira Markovićra, Milošević ambiciózus feleségére gondolt, a Jugoszláv Baloldal (JUL), e kommunista-nacionalista álpárt elnökére. A JUL káderei Montenegróban is a hatalom közelébe akartak férkőzni – ám Djukanović ezt megakadályozta, és ezzel kivívta Marković haragját. Ennél nagyobb veszéllyel még nem állt szemben. A ma moszkvai emigrációban élő özvegy akkoriban a Duga nevű női magazinban vitt állandó rovatot. E „tárcákban” rendszeresen kipécézett valakit, akit az ő rendszerük és „ideális világuk” ellenségének tartott. Így járt pórul például Slavko Ćuruvija szerkesztő és laptulajdonos, aki kiesett Marković asszonyság kegyeiből. A Dugában megjelent intő szavak után saját szerkesztőségének bejáratánál két merénylő megölte. Azóta tudjuk, hogy a gyilkosságot a szerb titkosszolgálat emberei hajtották végre – a megrendelőket csak sejteni lehet.

Milo is először a Dugában kapta meg a magáét, amikor Mira Marković ezt írta róla: csempész, aki politikusi állást tölt be. Ezt követően Milo lett az első számú közellenség. A belgrádi sajtó (főleg a kormánypárti) ekkor kezdte feszegetni Djukanović és a nemzetközi dohánymaffia kapcsolatait. Nem alaptalanul: az olaszországi Bari bíróságán a 2004-es vádemelést követően 2008-ban csak azért függesztették fel a montenegrói miniszterelnök elleni vádakat, mert államférfiként mentességet élvez. Milo mindent tagad, évekkel ezelőtt megjelent a bíróság előtt is. (A Crna Gora-i szervezett alvilágról lásd korábbi pompás cikkünket: Dohányon vett honvédelem, Magyar Narancs, 2008. december 18.)

Belülről is meg akarták puccsolni: addigi bajtársa és főnöke, Momir Bulatović megmaradt Mira asszony szoknyája mellett. Belgrád utasítására neki kellett volna elűznie Djukanovićot a hatalomból. Pártjuk kettészakadt, de a következő elnökválasztáson, 1997 októberében Milo – mindössze öt és fél ezer szavazatattal az összesen majd’ négyszázezerből – legyőzte Momirt. Montenegró és Szerbia útjai ekkor kezdtek végérvényesen kettéválni. A kétezres évek elejének szívós és ravasz küzdelmei után 2006 májusában Djukanović népszavazáson vitte sikerre a montenegrói függetlenség ügyét.

 

Milo, az örök

Montenegró jövő tavasszal minden bizonnyal a NATO tagja lesz, uniós csatlakozási tárgyalásai sokkal előrehaladottabb állapotban vannak, mint Szerbiáé. A Nyugat és Milo közti csodálatos barátság kezdetei az 1996-os tüntetésekig nyúlnak vissza, s e pillanatban úgy fest, teljes az ország Nyugat felé fordulása. Djukanović ennek érdekében hatalmas kockázatokat vállalt. Crna Gora lakossága legalább 100 éve megosztott: léteznek „igazi” montenegróiak, akik annak is vallják magukat, és montenegrói lakosok, akik szerbnek tekintik magukat. Az I. világháború után a zelenaši, a zöldek (zöld cédulákkal kampányoltak 1918-ban) a független Montenegró és az önálló montenegrói nemzet hívei kisebbségben maradtak. Győztek a fehérek (bjelaši), akik Belgrádot tartották és tartják nemzeti-kulturális központjuknak. Tovább bonyolítja az ügyet, hogy a szerb fővárosban is több tízezer montenegrói él. Manapság az „igazi” montenegróiak vannak nem túl nagy többségben: a választások rendre polgárháborús hangulatban, s kis többséggel dőlnek el. De Djukanović bázisa szilárd: a függetlenségiek még akkor is rá szavaznak, ha nincsenek illúzióik a rendszer korruptságával és a vezér autokratikus ösztöneivel kapcsolatosan. Milo még mindig jobb, mint bárki más.

A másik buktató a történelmi orosz–montenegrói barátság. A régi crnogorác mondás szerint „mi és az oroszok 200 millióan vagyunk”. Ezen is mert változtatni Djukanović – és az október 16-i parlamenti választás tanúsága szerint a többség el is hiszi neki, hogy a Nyugat jobb választás. Ebbe viszont Moszkva nem törődik bele; a Kreml pénzzel és propagandával támogatta a nyíltan oroszpárti ellenzéket, a Demokratikus Frontot. És bár a DF több mint tíz százalékkal lemaradt Milóék mögött, kormányt alakítani csak úgy tud a Milo-párt, ha az amúgy garantált mandátummal bíró kisebbségi képviselőket (egy albán, két bosnyák, egy horvát) is beveszik a kormány­koalícióba. Ez eddig sem okozott gondot.

Ami pedig a szerb–montenegrói kapcsolatokat illeti: kívülről mosoly, belülről teljes bizalmatlanság. Hisz Belgrádban Milošević egykori fegyvertársai uralkodnak, s Milo ismét közellenség. Még ha ezt hangosan nem is mondják ki. Bari kikötőjében pedig az olasz halászhajók lehet, hogy még most is lesik a túlpartról érkező teherhajókat – hátha néhány cigarettabála is leesik róluk.

Figyelmébe ajánljuk

A végtelenített Simonka-per a bírói függetlenség árnyékában

A Simonka-per bírája, Laczó Adrienn lemondása nem a politikus elleni büntetőperről szól, de azt (is) nagymértékben befolyásolja. Egyrészt a szemünk előtt játszódik le egy irreálisan elhúzódó elsőfokú bírósági eljárás, másrészt a bírósági szervezet súlyos rendszerhibái mutatják, hogy egy tárgyalás hogyan fordul bohózatba és mi lesz a bírói autonómiával.