Pedig a montenegrói Milo, a 620 ezres adriai miniállam szinte korlátlan hatalmú uralkodójának pályája nem így kezdődött.
1988-ban Jugoszlávia keleti részében nagyban dúlt az „antibürokratikus forradalom”. E revolúció abban állt, hogy a szerb titkosszolgálat szervezésében fizetett (mondhatni: profi) tüntetők sorra járták a rebellis tartományok, azaz Koszovó és a Vajdaság fővárosait, és az ottani vezetőséget – melyek mind nagyobb függetlenségre törekedtek a háborúra, sőt, háborúkra készülő Belgráddal szemben – tömegtüntetéssel távozásra kényszerítették. Az újvidéki „joghurtforradalom” (a hivatásos tüntetők a vendéglátóktól kapott joghurtos csomaggal dobálták az akkori pártközpontot meg akit értek) október 6-án megbuktatta a tartományi vezetőséget. Valójában a Vajdaság (és Koszovó) ebben a pillanatban veszítette el autonómiáját, amit Koszovó háborúval függetlenségre váltott, a Vajdaság mint autonóm egység pedig azóta is csak névlegesen létezik.
A nyolctagú jugoszláv államelnökségben Miloševićnek tehát már három biztos szavazata volt. Még egy kellett: Montenegró. A hivatásos tüntetőgárda megindult Újvidékről Titográdba (akkor még úgy hívták a fővárost, Podgoricát), és a nagyobb gyárak fellázított munkásaival két napig követelték a montenegrói kommunista vezetés lemondását. A rendőrség könnygázt vetett be egy csoport ellen, amely buszokkal tartott Nikšićből Titograd felé. Az incidens a Žuta greda (Sárga kerítés) nevű településnél történt. Emiatt vált ez a név a montenegrói behódolás jelképévé. A montenegrói „titóista” vezetés három hónappal később kapitulált. Megvolt a negyedik szavazat.
A begyöpesedett (értsd: nem Milošević-párti) káderek helyére három ifjúkommunista került: Momir Bulatović, Svetozar Marović és Milo Djukanović, aki 1986 óta töltött be mind fontosabb posztokat a Crna Gora-i kommunista pártapparátusban. Bulatović – Milo későbbi nagy ellenfele – ma nyugdíjas, Marović nemrég egészségügyi okok miatt halasztást kapott hároméves börtönbüntetésének letöltésére. Korrupció, hatalommal való visszaélés, telekspekuláció volt a vád – a fáma szerint Marović, Milo valamikori jobbkeze Budva capo di tutti capija volt; sokan gúnyosan Svetozarevónak is nevezik az adriai gyöngyszemet.
Miután a pulcsis fiúk (Milo és a többiek sárga színűben jártak) megszilárdították hatalmukat Crna Gorában, behódoltak Miloševićnek és felosztották a tisztségeket. Így lett Bulatovićból montenegrói elnök (küldetése az volt, hogy a jugoszláv államelnökségben Slobo mellett szavazzon), s ő nevezte ki a 29 éves Djukanovićot miniszterelnökké, miután pártjuk, a kommunista utódszervezet DPS (Szocialisták Demokratikus Pártja) megnyerte az 1991-es választásokat. Milo még a kelet-európai rendszerváltások idején is örök álmodozó maradt, s arra vágyott, hogy a kapitalizmusra meg demokráciára váltó világban Montenegrót magányos, de boldog kommunista szigetté alakítsa. Ebben az időben kezdték a Penge (Britva, mint borotva) gúny-, de inkább becenévvel illetni gyors észjárása és még gyorsabb replikái miatt.
A család
Crna Goráról tudni kell, hogy a 20. században immár az egykori törzsekből kinőtt családi klánok birtokolják a földi javak nagy részét. Djukanović apai nagyapjának a fivére, Milo tábornok volt a két világháború között (őutána nevezték el jelen írásunk hősét is). Amikor az elmúlt majd’ három évtizedben szóba került (sokszor) Milo vagyona és főleg a Bar kikötőjében zajló cigarettacsempészet, akkor mindig elmesélte, hogy igen tehetős családból származik, iskolás korában is csak szorgalomból és tettvágyból dolgozott zsebpénzért, szüksége igazából nem volt rá.
Tipikus kádergyerek: apja kommunista tisztségviselő volt, aki a köztársasági legfelsőbb bíróság és az alkotmánybíróság elnöki tisztjét is betöltötte. Sőt, az a megtiszteltetés érhette, hogy ez utóbbi tisztségre a saját fia előtt tehette le a hivatali esküt, hisz Milo akkor éppen államfő volt. A jogászcsalád három gyermeke közül csak az örökös miniszterelnök/államfő közgazdász. Nővére, Ana Kolarević a köztársaság legmenőbb ügyvédje, öccse, Aleksandar (becenevén ismertebb: Aco) pedig a többi között banktulajdonos. Milo Djukanović szerint családja a tehetségének köszönheti a meggazdagodását, míg néhány nemzetközi tényfeltáró újságíró-szervezet (például az ICIJ, International Consortium of Investigative Journalists) úgy látja, a nepotizmus oly elterjedt Montenegróban, hogy az állam akár Djukanovićék családi vállalkozásának is tekinthető. Mindenesetre Milo az elmúlt több mint negyedszázad alatt csupán egyetlen évet hagyott ki (akkor csak pártelnök volt), és felváltva vagy kormányfő, vagy államfő volt. És tisztségétől függetlenül: Montenegró egyszemélyes főnöke.
A Forbes szerint a világ 20 leggazdagabb politikusa közé tartozik, vagyona már évekkel ezelőtt több tízmillió dollár volt.
A legnagyobb szégyen
Visszaugrunk a kezdetekhez: Djukanović Montenegró Miloševićhez hű miniszterelnökeként szajkózza az akkori háborús propagandát és gyűlöletbeszédet, amely Belgrádból és sajnos Újvidékről (még magyarul is) árad. Kitör a délszláv háborúk sorozata, a néhány napos szlovén után a horvátországi. A martalóc montenegrói tartalékosokkal kiegészített jugoszláv hadsereg 1991 őszén hónapokig lövi Dubrovnik óvárosát: a stratégiailag nulla jelentőségű, UNESCO által védelmezett város bombázása nemcsak értelmetlen volt, de óriási baklövés is, ami nagyban hozzájárul Horvátország nemzetközi elismeréséhez 1992 elején.
Milo a Dubrovnik elleni esztelen agresszió indoklásaként ekkoriban a „védekezést” nevezte meg. S hogy mitől kellett védeni Crna Gorát? Hát az usztasáktól, a horvát fasizmustól, amely úgymond meg akarta támadni a kis tengerparti szomszédot. Holott a horvátoknak akkoriban, az államalapítás és a domovinski rat, a honvédő háború kezdeti szakaszában csupán néhány hevenyészett félkatonai egységre tellett Dubrovnik térségében, a „védtelen” Montenegróban pedig Európa egyik legnagyobb hadseregének egységei állomásoztak.
Djukanović kilenc évvel később bocsánatot kért az akkori horvát elnöktől, Stipe Mesićtől – de idáig hosszú kacskaringókon vezetett a pályafutása.
Kezdetben azonos nézeteket vallott Slobodan Miloševićtyel; később úgy magyarázta ezt, hogy ez semmiképpen sem jelentett behódolást Belgrádnak. Ezt kívülről sokan másként látták. Ám Milo nem sokáig tűrte ezt a szimbiózist: a szikra egy viszonylag kisebb ügy miatt pattant ki. Djukanović 1993-ban leszavazta Milošević javaslatát, hogy fagyasszák be az árakat az akkor már csonka országban, Kis-Jugoszláviában. Komolyabb feszültségek lehettek a háttérben, mert ez sajátságos szerb–montenegrói hidegháborút robbantott ki. A nyílt ellenségeskedés három év múlva tört felszínre: Djukanović kiállt a Belgrádban sípokkal tüntető ellenzék és a tömeg mellett, akik azért vonultak heteken át minden áldott este az utcára, mert Miloševićék elcsalták a helyhatósági választásokat. A tüntetések vezéralakja Zoran Djindjić, a Demokrata Párt vezetője volt: a 2003-ban meggyilkolt későbbi miniszterelnök ekkor szoros politikai barátságot kötött Milóval. (Jugoszlávia 1999-es bombázása idején Djindjić Crna Gorában talált menedéket.) Slobo az 1996-os tömegmegmozulásokat még megúszta – de utólag tudjuk, hogy belső gyengüléséről elterelendő a figyelmet a koszovói kalandba kezdett, amely NATO-bombázással és Slobo Hágába szállításával végződött.
Djukanović két nyilatkozatával vált a belgrádi hadúr első számú ellenségévé. Az egyikben azt mondta, hogy Miloševićen túllépett az idő. A súlyosabb így hangzott: a feleségek maradjanak feleségek. Milo Mira Markovićra, Milošević ambiciózus feleségére gondolt, a Jugoszláv Baloldal (JUL), e kommunista-nacionalista álpárt elnökére. A JUL káderei Montenegróban is a hatalom közelébe akartak férkőzni – ám Djukanović ezt megakadályozta, és ezzel kivívta Marković haragját. Ennél nagyobb veszéllyel még nem állt szemben. A ma moszkvai emigrációban élő özvegy akkoriban a Duga nevű női magazinban vitt állandó rovatot. E „tárcákban” rendszeresen kipécézett valakit, akit az ő rendszerük és „ideális világuk” ellenségének tartott. Így járt pórul például Slavko Ćuruvija szerkesztő és laptulajdonos, aki kiesett Marković asszonyság kegyeiből. A Dugában megjelent intő szavak után saját szerkesztőségének bejáratánál két merénylő megölte. Azóta tudjuk, hogy a gyilkosságot a szerb titkosszolgálat emberei hajtották végre – a megrendelőket csak sejteni lehet.
Milo is először a Dugában kapta meg a magáét, amikor Mira Marković ezt írta róla: csempész, aki politikusi állást tölt be. Ezt követően Milo lett az első számú közellenség. A belgrádi sajtó (főleg a kormánypárti) ekkor kezdte feszegetni Djukanović és a nemzetközi dohánymaffia kapcsolatait. Nem alaptalanul: az olaszországi Bari bíróságán a 2004-es vádemelést követően 2008-ban csak azért függesztették fel a montenegrói miniszterelnök elleni vádakat, mert államférfiként mentességet élvez. Milo mindent tagad, évekkel ezelőtt megjelent a bíróság előtt is. (A Crna Gora-i szervezett alvilágról lásd korábbi pompás cikkünket: Dohányon vett honvédelem, Magyar Narancs, 2008. december 18.)
Belülről is meg akarták puccsolni: addigi bajtársa és főnöke, Momir Bulatović megmaradt Mira asszony szoknyája mellett. Belgrád utasítására neki kellett volna elűznie Djukanovićot a hatalomból. Pártjuk kettészakadt, de a következő elnökválasztáson, 1997 októberében Milo – mindössze öt és fél ezer szavazatattal az összesen majd’ négyszázezerből – legyőzte Momirt. Montenegró és Szerbia útjai ekkor kezdtek végérvényesen kettéválni. A kétezres évek elejének szívós és ravasz küzdelmei után 2006 májusában Djukanović népszavazáson vitte sikerre a montenegrói függetlenség ügyét.
Milo, az örök
Montenegró jövő tavasszal minden bizonnyal a NATO tagja lesz, uniós csatlakozási tárgyalásai sokkal előrehaladottabb állapotban vannak, mint Szerbiáé. A Nyugat és Milo közti csodálatos barátság kezdetei az 1996-os tüntetésekig nyúlnak vissza, s e pillanatban úgy fest, teljes az ország Nyugat felé fordulása. Djukanović ennek érdekében hatalmas kockázatokat vállalt. Crna Gora lakossága legalább 100 éve megosztott: léteznek „igazi” montenegróiak, akik annak is vallják magukat, és montenegrói lakosok, akik szerbnek tekintik magukat. Az I. világháború után a zelenaši, a zöldek (zöld cédulákkal kampányoltak 1918-ban) a független Montenegró és az önálló montenegrói nemzet hívei kisebbségben maradtak. Győztek a fehérek (bjelaši), akik Belgrádot tartották és tartják nemzeti-kulturális központjuknak. Tovább bonyolítja az ügyet, hogy a szerb fővárosban is több tízezer montenegrói él. Manapság az „igazi” montenegróiak vannak nem túl nagy többségben: a választások rendre polgárháborús hangulatban, s kis többséggel dőlnek el. De Djukanović bázisa szilárd: a függetlenségiek még akkor is rá szavaznak, ha nincsenek illúzióik a rendszer korruptságával és a vezér autokratikus ösztöneivel kapcsolatosan. Milo még mindig jobb, mint bárki más.
A másik buktató a történelmi orosz–montenegrói barátság. A régi crnogorác mondás szerint „mi és az oroszok 200 millióan vagyunk”. Ezen is mert változtatni Djukanović – és az október 16-i parlamenti választás tanúsága szerint a többség el is hiszi neki, hogy a Nyugat jobb választás. Ebbe viszont Moszkva nem törődik bele; a Kreml pénzzel és propagandával támogatta a nyíltan oroszpárti ellenzéket, a Demokratikus Frontot. És bár a DF több mint tíz százalékkal lemaradt Milóék mögött, kormányt alakítani csak úgy tud a Milo-párt, ha az amúgy garantált mandátummal bíró kisebbségi képviselőket (egy albán, két bosnyák, egy horvát) is beveszik a kormánykoalícióba. Ez eddig sem okozott gondot.
Ami pedig a szerb–montenegrói kapcsolatokat illeti: kívülről mosoly, belülről teljes bizalmatlanság. Hisz Belgrádban Milošević egykori fegyvertársai uralkodnak, s Milo ismét közellenség. Még ha ezt hangosan nem is mondják ki. Bari kikötőjében pedig az olasz halászhajók lehet, hogy még most is lesik a túlpartról érkező teherhajókat – hátha néhány cigarettabála is leesik róluk.
