Erzsébet legitimációját nem választás, a képviseleti demokrácia processzusa adta, hanem a tradíció, az örökletes alkotmányos királyság történelmi kényszerzubbonya. Nem voksolás, hanem alattvalóinak (micsoda kifejezés a 21. században!) szeretete tartotta hatalmon, valamint az a brit politikai hagyomány, amelynek – forradalmakkal, megrázkódtatásokkal, mély traumákkal alig-alig szegélyezett – kontinuus útján a monarchia hintója kényelmesen ringott. A 17. században volt utoljára Anglia köztársaság, de a rövid intermezzo emléke távoli és véres, s a republikanizmus ma sem vált ki rajongást a brit szigetlakók nagy részéből.
A köztársaságiak csekély tábora persze nem szerette a haszontalan intézményt, viszont az embert tisztelhette II. Erzsébetben. Rendíthetetlensége, munkabírása és elkötelezettsége, higgadt szolgálata valóban elismerésre méltó volt. A monarchisták a királyi palotákra pillantva a megszokott bútordarabokat, a régi dicsfény továbbélését, esetleg a birodalmi hagyomány – sok szempontból büszkeségre egyáltalán nem okot adó – photoshopolt képét látják viszont szívesen.
A populizmus beköszönte előtt a britek már kaptak egy populáris idolt, sőt, egy egész családot, amely rajongásuk és utálatuk tárgyává válhatott, amely alkalmasnak bizonyult a láthatatlan emocionális nemzeti kötelék fenntartására. Kormányok, rendszerek, focicsapatok jöttek, mentek, a Család meg maradt.
És vannak, akiket nem érdekel az intézmény ellentmondásossága, nem elkötelezett köztársaságpártiak, nem monarchisták, nem koronás főt, hanem egy idős embert látnak most eltávozni, aki már akkor is élt, amikor ők megszülettek, aki a második világégés meg- és túlélője volt. Élő szuvenír egy eltűnt korból, szem az eltávozott államférfiak, Sztálin, Churchill, Adenauer, Kennedy és kortársaik láncolatában, a háborút és a beköszöntő boldog békeidőket végigélő szemtanú.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
