Az év végi választásokon a jobboldali Evelyn Matthei volt a kereszténydemokratáktól a kommunistákig ívelő baloldali koalíció jelöltjének legfajsúlyosabb ellenfele. A két politikusnő sorsa, kapcsolata szinte a megrendezettség meghökkentő benyomását keltve jeleníti meg a dél-amerikai ország jelenében tovább élő múltat.
A történet a messzi északon, az Atacama-sivatagban kezdődik, egy légitámaszpont zárt világában, egyfajta, bolttal, mozival, iskolával is ellátott gettóban. Itt barátkozott össze két fiatal, irodalom- és zenekedvelő repülőstiszt, Alberto Bachelet és Fernando Matthei. Politikai nézeteik különböztek ugyan - az előbbi balra, az utóbbi jobbra húzott -, de ez nem zavarta a kapcsolatukat. Lányaik együtt játszottak, sőt a szülők gyakran egymás felügyeletére hagyták őket. A két család barátsága később is fennmaradt, miután a fővárosba költöztek.
Aztán elérkezett 1973. szeptember 11., és minden megváltozott. A Pinochet-puccs után Bacheletet, aki a szocialista kormány szolgálatában állt, rögtön letartóztatták, hosszan kínozták. Matthei ebben az időben éppen Londonban volt katonai attasé, majd ismerve jobboldali nézeteit, hazarendelték, hogy vegye át a légierő katonai akadémiájának az irányítását. Nem töltött ott sok időt, eleve későn vette át a hivatalát, az sem biztos, hogy járt-e ott, amikor régi barátját újból őrizetbe vették, és éppen ennek az intézménynek a pincéjében kínozták addig, amíg szívrohamot kapott, és meghalt. Kései vallomása szerint azonban tudott róla, hogy az irodájától pár méterre tartják őt fogva. Megmenteni valószínűleg nem tudta volna, vigaszt esetleg nyújthatott volna neki. Bachelet felesége és a lánya, Michelle - a jelenlegi köztársasági elnök - mindenesetre nem tartotta bűnösnek. 'k átmenetileg Kelet-Németországban kaptak menedéket, Michelle itt szerzett gyermekorvosi diplomát. Evelyn Matthei eközben Londonban tanult, először zongoraművésznek készült, aztán inkább a mérnöki-közgazdasági képzés mellett döntött, végül politikus lett. Talán azért, mert néhány évvel fiatalabb, valóban kisgyerek volt még, talán mert még mindig nem dolgozta fel a történteket, azt szokta mondani, hogy alig emlékszik a későbbi politikai vetélytársa közelében töltött évekre. De hogy a drámának giccsbe hajló befejezése is legyen: az apjától örökölt ház kertjében, ahol Matthei él, két olajfa áll: még Alberto ajándékozta őket Fernando barátjának.
Bachelet tehát győzött - ha nem is az első, de a második fordulóban. Itt pedig csak azért nem szerzett kétharmadot, mert az új alkotmányt követelő szavazók a saját maguk által beírt AC (a. m. alkotmányozó nemzetgyűlés) mellé tették az ikszet, tehát "rontott" szavazólapot dobtak be. Csakhogy az alkotmányt nem könnyű megváltoztatni, bár számtalan módosítás történt az elmúlt években. Lényegi változtatásokhoz viszont kétharmados parlamenti támogatás kell, amit az ún. binomiális választási rendszer akadályoz meg (a sajátos rendszer egyetlen előzménye a Jaruzelski-puccs utáni lengyel megoldás). Az a lényege, hogy a listákra leadott szavazatokat számlálják össze területi szinten, és amennyiben az egyiké nem haladja meg a másik kétszeresét, mindkettő egy-egy mandátumhoz jut, hiába győzött egyénileg toronymagasan az egyik jelölt - és ezzel a kígyó máris önfarkába harap. A jobboldali ellenzék elsősorban a külföldi befektetők által magasra értékelt stabilitást félti a változásoktól, Bacheletnek viszont még olyan tervei vannak, mint az abortuszrendelkezések könnyítése, az azonos neműek házasságának lehetővé tétele az erősen katolikus országban, nem is szólva a bennszülöttek jogainak rögzítéséről.
Miután az elmúlt évek olykor - mindkét oldalon - erőszakba hajló diákmegmozdulásoktól voltak hangosak, az új elnök már a kampányában megígérte, hogy megkönnyíti a hozzáférést a felsőoktatáshoz, amennyiben ingyenessé teszi a szegényebb 70 (!) százalék számára. A chilei gazdaságpolitika a Pinochet-diktatúra civil kormányzássá alakulásának időszakában, a 80-as években a Milton Friedman-féle "chicagói iskola" javaslatait követve neoliberális, szabadpiaci irányt vett. Ennek keretében a közoktatásban bevezették a szabad iskolaválasztást és az utalványrendszert (oda "vitte" a gyerek az állami pénzt, ahol ténylegesen tanult), ami javította ugyan az oktatás eredményességét, de növelte a társadalmi különbségeket. Ezek a tovább öröklődő különbségek jelennek meg a felsőoktatásban is, szóval a változtatás szándéka dicséretes, csak hát ott van a szokásos kérdés: miből? Sajnos ez a szempont kevéssé érdekli a radikális diákvezetőket, akik közül most többen is képviselők lettek (kommunista színekben, jobb esetben függetlenként).
Chile gazdasága Dél-Amerikán belül egyértelműen az egészségesebbek közé tartozik, és ezt a beruházóbarát környezettel, a költségvetési fegyelemmel és hasonló ortodox dolgokkal szokták magyarázni. Ha Bachelet túl radikálisan fut neki az amúgy indokolt reformoknak (említendő még az egészségügy is), ez a megnyugtató helyzet megváltozhat, tehát a jobboldali aggályoskodás teljesen indokolt - annál is inkább, mert éppen mostanában kezdett zuhanni az ország messze legfontosabb exportcikke, a réz világpiaci ára. Ugyanakkor a választói éppen hogy radikális lépéseket remélnek tőle a kétségkívül jelentős társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése érdekében. Sokat ronthat, keveset javíthat az ország helyzetén: nem lesznek könnyű évei.
