A krími "népszavazás" sokakat az észak-koreai "parlamenti választásra" emlékeztetett, igaz, a Krímben csak a szavazók 97 százaléka adta (ellenőrizhetetlen) voksát az orosz csatlakozásra. A krímiek alaposan megváltoztathatták véleményüket 2013 májusa óta: egy akkori felmérés még teljesen más képet mutatott. (Ekkor a félsziget lakosságának 24 százaléka vallotta magát "kríminek", 15 százaléka ukránnak, 40 orosznak és 15 százaléka krími tatárnak.) Az önazonosságra vonatkozó adatok alapján bízvást feltételezhetjük, hogy a krímiek többsége nem szeretne az Oroszországi Föderáció polgára lenni - függetlenül attól, hogy a népszavazási cirkuszt az oroszok eleve Oroszország nemzetközi szerződéses kötelezettségeit súlyosan megsértve, a fegyveres erőszak árnyékában bonyolították le.
Az uniós külügyminiszterek ülésére tartó lengyel Radoslaw Sikorski egyszerűen Anschlussról beszélt - és valóban, az orosz akció valahol Hitler ausztriai bevonulása és a Szudétaföld 1938. novemberi megszállása között helyezkedik el. A nyíltabb szembenézés a valósággal nagy előrelépés az Európai Unióban, amelynek egyik vezetője, Robert Cooper évekkel ezelőtt még a "posztmodern" külpolitikáról fantáziált, méltó párjaként a történelem végét jövendölő Fukuyama professzornak. Hisz ma a legfontosabb kérdés az, hogy az orosz vezetés folytatja-e az Ukrajna elleni agressziót, vagy lesz-e olyan, nagyon is nem posztmodern valóság, ami megállítja ebben.
Az elmúlt héten két kelet-ukrajnai nagyvárosban is zavargásokat provokáltak az Oroszországból átbuszoztatott, ott kiképzett professzionális rendbontók. Harkivban két, Donyeckben egy halálos áldozattal járt mindez, s e két város tűnik e hadüzenet nélküli, settenkedő háborúban a leggyengébb láncszemnek. Az oroszok bajkeverőket dobnak át a határon, akik megverik és megfélemlítik az ukrán állam integritása mellett kiálló (és gyakran orosz ajkú) ukrán polgárokat; majd pedig azt állítva, hogy az ukrán állam nem tudja fenntartani a rendet, beavatkozásra tesznek előkészületeket. A Nyugat reakciója erőtlennek hat.
Az orosz csapatmozgások és hadgyakorlatok további agressziót sejtetnek. A világhálón olyan térképek jelennek meg, amelyeken Ukrajna délkeleti területeiből nagyobb részek hasadnak le, nyugaton egészen Moldova dnyesztermelléki - a Szovjetunió szétbomlása óta lényegében orosz ellenőrzés alatt tartott - területéig. Kijev az elmúlt héten szűkítette valamelyest az agresszió lehetőségeit: először is megtiltotta a háborús, ukránellenes uszítást folytató négy orosz tévécsatorna sugárzását. Ezeket az adókat eddig a keleti területeken korlátlanul nézhette az ottani lakosság (és szórakoztató vonzereje miatt nézte is). Az ukránok az eddig minimális határellenőrzést megszigorítják, és csapataik egy részét igyekeznek a keleti határ közelébe csoportosítani. Csakhogy Ukrajna hadserege jelentősen legyengült, részben a gazdaság gyengesége miatt. Területi elrendezése pedig még a szovjet időket idézi, amikor az ellenség nyugat felől jött volna.
A katonai szakértők véleménye megoszlik az esetleges háború esélyeit illetően. Az orosz hadsereg atomfegyverek nélkül is sokkal erősebb, mint az ukrán, ám kétséges, hogy a kaukázusi, illetve a hatalmas keleti és északnyugati határtérségekből Moszkva mekkora erőket tudna átdobni az ukrajnai kalandra. Ami biztosnak tűnik: a Kreml a helyi bajkeveréssel, az ukrajnai népesség orosz érzelmű tagjainak mobilizálásával és kisebb területfoglalásokkal továbbra is az ukrán kormányzat szétzilálására törekszik majd.
Az ukrán vezetés egyelőre helytáll. Nem ült fel a provokációknak - még ha katonai értelemben elveszítette is a Krímet. Jacenyuk washingtoni és New York-i villámlátogatása is sikeres volt. Sok múlik azon, hogy milyen gyorsan kapják meg a megígért pénzügyi segítséget, illetve hogy részesülnek-e katonai támogatásban. Ez utóbbira Jacenyuk egyelőre nem kapott ígéretet, de Biden amerikai elnökhelyettes a napokban Litvániába és Lengyelországba látogat. A Földközi-tengerre egy korábbi hadgyakorlatra érkezett repülőgép-anyahajó sem siet haza, tekintettel a Fekete-tengeren kialakult helyzetre.
A lapzártánkig elfogadott szankciók hatása azonban erősen kétséges. Az orosz vezetésből a beutazási tilalommal sújtottak közül a legmagasabb rangú tisztségviselők: Dmitrij Rogozin miniszterelnök-helyettes, ő a Rogyina (Anyaföld), majd az Igazságos Oroszország párt vezetőjeként az orosz elit talán leginkább nacionalista, hírhedten imperialista alakja; illetve a felsőház elnöke, Valentyina Matvijenko. Az ilyen szankciók sikere azonban kétséges: fennáll a veszély, hogy inkább beszorítják, és így radikalizálják az ellenoldalt. De kétségkívül jelzik Putyinnak, hogy a Nyugat komolyan veszi a nemzetközi normákat súlyosan megsértő viselkedést, és azt is, hogy ez csak a kezdet. (Rogozinnak mint tárgyalópartnernek az elvesztése enyhén szólva nem egy katasztrófa.) Az amerikaiak mással is próbálkoznak. Bécsben az osztrák hatóságok amerikai kérésre letartóztatták Dmitrij Firtas ukrajnai oligarchát, aki az elemzők szerint éppen az orosz elnökhöz állt igen közel. Talán figyelmeztetés, talán az amerikaiak szeretnének többet megtudni a kézi vezérelt Gazprom kevésbé ismert pénzügyeiről.
A közel-külföld és minden oroszok védelmezői
Rogozin egyébként Putyin elnök személyes megbízottja a dnyesztermelléki rendezésben is. E szerepében a katonai és hadiipari komplexumért felelős miniszterelnök-helyettes súlyosan udvariatlan megjegyzéseiről híresült el. Moldova európai integrációs törekvéseiről a tél elején azt találta mondani Chisüinauban, a fővárosban, hogy reméli, a moldovaiak nem fognak télen fázni - utalva az orosz fűtőanyag-embargó lehetőségére. Mindenesetre az EU felgyorsította az integrációs folyamatot, május végétől például a moldovaiak vízum nélkül utazhatnak három hónapnál nem hosszabb időre az Európai Unióba. (A vízumkényszer amúgy is csak a román állampolgárság megszerzésére irányuló törekvést gyorsítja fel Moldovában: az ottaniak jelentős része az EU-n belülre törekszik.) Vannak azonban, akiknek még ez az út sem adatott meg. Oroszország agresszív fellépésének hatására tavaly nyáron az örmények az utolsó pillanatban elálltak az uniós társulási szerződéstől. Szerfölött kényes a kazahok helyzete is: a jelek szerint Nazarbajev elnök már megbánta, hogy (Belarusz társaságában) belépett a Putyin által kiagyalt "vámunióba". Gazdasági értelemben sok haszna nem származik belőle, az oroszok pedig erősen sürgetik az Eurázsiai Unió - egy még szűkebb kalitka - létrehozását. Kazahsztán északi felében az orosz lakosság van enyhe többségben - ezért is költöztette Nazarbajev a fővárosát a korábban Akmolaként ismert kisvárosba, a Szibériához közeli Asztanába. A moldovai Gagauzia szintén orosz biztatásra tartott illegális népszavazást arról, hogy maga is függetlenségre tart igényt, ha Moldova netán elveszíti vagy "alárendeli" (értsd: Romániának) a saját függetlenségét.
Putyin jó taktikus - de mi a stratégia?
Nos, az ad hoc taktikai lépésekben is van stratégia. Az oroszok nem kötelezik el teljesen magukat, figyelembe veszik az ellenfél lépéseit. Birodalmi szocializációjuk miatt a nemzetközi kapcsolatokat kizárólag - különböző eszközökkel vívott - háborúként tudják értelmezni. Csak a kézzelfogható, azonnali fenyegetésre vonulnak vissza. Itt most a nemzetközi reakció lassú, s az oroszok azért is eszkalálják a helyzetet, hogy amikor kompromisszumra fognak kényszerülni, annak a feltételei számukra kedvezőek legyenek. Mindenesetre az erőtlen szankciók bejelentése után pár órával Putyin elismerte az "új állam" függetlenségét. Nem fog sokat tépelődni akkor sem, ha az "ország" belépését kérelmezi az Oroszországi Föderációba.
Putyin népszerűsége mindenesetre újra az egekbe szökött. Oroszország lakosságának csaknem 70 százaléka támogatja a krími elszakadást, ami talán nem is meglepő: a gyakran öntudatlan félelem attól, hogy a haza ellenségének, sőt hazaárulónak nézzenek valakit, most még nagyon erős. Ez a mechanizmus még demokratikus országok esetében is működik: Amerikában is sok olyan kongresszusi képviselő szavazta meg az iraki háborút, aki azóta már megbánta. (Ekkoriban az amerikai kormányhivatalok kantinjában a French fryt, a sült krumplit freedom fryjá nevezték át.) A háborús pszichózis elhallgattatja a kétkedőket. Ennek fényében különösen figyelemre méltó, hogy szombaton mintegy 50 ezren tiltakoztak a Lubjankán, Moszkva egyik központi terén a háború ellen. Közben a putyini önkény kiteljesedik: az elmúlt napokban bezárták a Dozsgy független tévécsatornát, leváltották a népszerű lenta.ru főszerkesztőjét, letiltották a népszerű ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij blogját - csaknem minden független hírforrást. De hogy süllyedhetett Oroszország idáig?
Miután Putyin 2000-ben hatalomra került, olyan koalíciót hozott létre, amelyben a csecsenföldi háború belbiztonsági, KGB-s héjái mellett szerepet kaptak a liberális gazdaságpolitika hívei is: például Anatolij Csubajsz, vagy a liberális reformok vezéralakja, az azóta elhunyt kiváló Jegor Gajdar, aki Putyin személyes tanácsadójaként működött közre számos bátor reform kidolgozásában. De kiváló gazdaságpolitikus Elvira Nabjullina, vagy a Putyint a legutolsó időkig szintén szolgáló Alekszej Kudrin is; ahogy külügyminisztere, Szergej Lavrov is kimagasló tudású férfiú. 'k bármelyik demokratikus ország kormányzatában könnyedén helyet kaphatnának. Putyin első éveiben a gazdaságot nemcsak a magas olaj- és gázárak, de a szovjetnél lényegesen jobb gazdaságpolitika is lendítette.
Ám ahogy Putyin egyre antidemokratikusabb lett a belpolitikában, úgy jöttek előtérbe a kétes belbiztonsági figurák, és szorították háttérbe a liberális technokratákat. Putyin gazdaságpolitikai teljesítménye - másfél étized perspektívájából - még így sem minősíthető katasztrofálisnak. De megmaradt Oroszország két súlyos strukturális gyengesége, s ez hosszú távon vissza fog ütni. Putyin nemhogy nem szorította vissza a korrupciót, de az uralma alatt valamelyest még növekedett is. Ma Oroszország a Transparency International korrupciós indexén 170 országból a 127- 135. helyen áll: holtversenyben Malival, Gambiával, Pakisztánnal, Nicaraguával és Azerbajdzsánnal. Oroszország harmadik világbeli ország, amelynek rengeteg atombombája van. A putyini évek másik gyengesége, hogy a tagadhatatlan gazdasági és állami konszolidáció jótéteményeit inkább csak elfogyasztották. Szembetűnő a hatalmas ország infrastrukturális fejletlensége; a fővárostól sok időzónányira a rohamosan fejlődő Kínához közel fekvő ázsiai területek továbbra is gyéren lakottak, és az európai Oroszországból alig elérhetők.
A kibontakozás útjai
A független Ukrajna vezetői az elmúlt húsz évben nemcsak korruptak voltak, de országukért az orosz vezetőknél sokkal kevesebb felelősséget is éreztek. A 2004-es forradalomig nem ukrán patrióták, hanem szovjet apparatcsikok álltak az állam élén. A magát patriótának mutató Viktor Juscsenko elherdálta a 2004-es forradalom erkölcsi tőkéjét, amikor a katasztrofális Julija Timosenkót tette meg miniszterelnökének. (Janukoviccsal pedig minden visszatért az eredeti kerékvágásba.) Pedig ha a 90-es évek elején Ukrajna lengyel típusú gazdasági reformokat valósít meg, most nagyjából azonos gazdasági fejlettségi szinten állna nyugati szomszédjával. Ezzel szemben az egy főre jutó lengyel nemzeti jövedelem csaknem négyszerese az ukránnak. Az orosz elit - még ha nagyhatalmi érzületektől befolyásolva is - annyira magáénak érezte az országot, hogy bár korrupt, nem hatékony módon, de mégiscsak egyben tartotta. Oroszországnak határozott képe van saját magáról, míg Ukrajna még mindig csak álom; bizonytalan ígéret.
Vagy legalábbis az volt 2013 és 2014 fordulójáig. A Majdan forradalma, s az orosz agresszió jótékony hatással lehet az ukrán politikai nemzet formálódására. Ez a politikai nemzet az orosz etnikumot és az orosz nyelvet egyaránt a helyén kell, hogy tudja kezelni. A Szabadság Párt, a Szvoboda etnikai nacionalizmusa nem nyerhet túlságosan teret, mert ez az ország további szakadásához, rosszabb esetben újra orosz uralom alá eséséhez vezetne. És a drámai helyzet ellenére haladéktalanul neki kell látni a gazdasági és államépítő reformoknak. Akkor talán sikerülhet.
(A szerző közgazdász, diplomata, 2001 és 2006 között az ENSZ Fejlesztési programjának regionális igazgatója. 2007 és 2011 között az EU moldovai különmegbízottjaként vett részt a dnyesztermelléki konfliktussal kapcsolatos tárgyalásokon.)
