Ezúttal két ember halálát követően lelőtték a rendőrök a gyilkos merénylőt, de így is megállapítható egyfajta szerkezeti párhuzam a tizenkét halottat követelő januári párizsi tömegmészárlás és a mostani koppenhágai lövöldözések között. Akkor is és most is a szólásszabadsággal (a muszlim értékek felől nézve az istenkáromlással) kapcsolatos intézmény, helyzet volt az egyik célpont, a másik pedig a zsidósággal függött össze.
Mint még jól emlékszünk, Párizsban a kegyetlenül szatirikus, erősen balos Charlie Hebdo szerkesztősége volt az első célpont, a második meg egy kóser kereskedés. Koppenhágában egy karakteresen egyértelmű cím alatt futó nyilvános beszélgetés hívta ki a lövöldöző gyűlöletét: „Művészet, istenkáromlás és szólásszabadság”. Nyilván olaj volt a tűzre, hogy az egyik résztvevő Lars Vilks svéd rajzoló volt, akinek nyolc éve jelentek meg Mohamedet kifigurázó karikatúrái a balosnak éppenséggel nem mondható Jyllands-Posten című lapban, egyfajta öncenzúravita keretében. Vilks azóta is védőőrizet alatt áll, miután az ügy az egész mohamedán világban dühödt reakciókat váltott ki, beleértve bizonyos, Dániával szembeni kereskedelmi szankciókat is.
A rendezvény helyszínére a támadó nem tudott behatolni, kívülről, az ablakon át, véletlenszerűen tüzelt. Egy résztvevő halt meg, egy Finn Noergaard nevű 55 éves filmrendező, két rendőr pedig megsebesült. A vita egy másik résztvevője az Allahu akbar! (Allah a legnagyobb!) kiáltást vélte hallani, miközben ő maga is elrejtőzött. Azután többedmagával folytatta a beszélgetést az erőszakkal történő szándékosan kihívó szembeszegülés jeleként.
A támadónak mindezek után sikerült autóval – később pedig taxira váltva – megszöknie, hogy aztán éjfél után újból akcióba lendüljön. Ezúttal egy zsinagógához ment, ahol éppen a vége felé tartott egy lány felnőtté avatási ünnepsége (bát micvája), amelyet rendőrök és a hitközséghez tartozó férfiak is őriztek. Az utóbbiak közül a merénylőnek egyet sikerült leterítenie, két rendőrt pedig megsebesített. Eddigre a hatóságok már tudták, hol lakik, úgyhogy vártak rá, a találkozást azonban lerövidítette, hogy rájuk is tüzet nyitott az immár kétszeres gyilkos, amit ők erőteljesen viszonoztak. Így aztán ő maga is meghalt, úgyhogy akciói hátteréről, esetleges támogatóiról vagy felbujtóiról immár nem lesz könnyű információkat szerezni. Igaz, időközben már letartóztattak két személyt, akik a vád szerint fegyvereket szereztek neki, illetve segítették a rejtőzködésben.
A 22 éves fiatalember, Omar El-Huszein szülei egy palesztin menekülttáborból érkeztek, és telepedtek le Dániában. Fiuk már itt született, és iskolatársai emlékei szerint értelmes, viszont hirtelen haragú ember volt, aki szívesen bonyolódott vitákba az arab–izraeli konfliktus tárgykörében. Aztán az előmenetele elakadt, csupán a kickbox iránt mutatott érdeklődést. Elköltözött otthonról, és dílerkedésből tartotta fenn magát. A bevándorlók lakta városrészben, ahol élt, nem tartozott egyik bandához, baráti körhöz sem – elutasították, nem illett közéjük, jegyezték meg helyi lapok. Ezután már meredek lett a lejtő: megkéselt egy fiatalembert, és még szerencséje volt, hogy nem gyilkossági kísérlet, hanem testi sértés miatt ítélték el. Két hete szabadult.
Nem lehet tudni, érték-e mindeközben olyan hatások, amelyek iszlamista irányba mozdították volna el a nézeteit. A börtönből mindenesetre értesítették a hírszerzést, amelynek ugyanúgy kikerült a látóköréből, mint a párizsi merénylő testvérek.
Miközben Franciaországban teljes mértékben bevett érték a szólásszabadság, hozzá kapcsolódva a laicizmus, amely a blaszfémia számára is szabad utat jelent, Dániában kissé más a helyzet. Törvényei között még mindig ott van egy, amely tiltja az istenkáromlást. Az is igaz, hogy ennek alapján 1938 óta senkit sem ítéltek el, úgyhogy – miként Xavier Landes, a koppenhágai egyetem politikai és gazdaságfilozófiai kutatója megállapítja – a két ország a szólásszabadság maximumát képviseli. Ugyanakkor nagyon sokáig teljes mértékben homogén volt a lakossága nyelvi és vallási szempontból is, ami még ma is megnehezíti az újonnan érkezők számára
a beilleszkedést. Az elmúlt időkben Dániából több mint százan utaztak Irakba és Szíriába harcolni, ami arra utal, hogy a hivatalos szintű befogadás nem biztosítja még az itt születettek számára sem az otthonosság érzetét.
Sokkal rejtélyesebb az antiszemitizmus megjelenése – aminek ez a mostani merénylet azért semmiképp sem tendenciaszerű bizonyítéka. Furcsa is volna egy ilyen, tömeges érzületi fordulat, mert Dánia a második világháború idején éppen hogy ellentétes irányú, egységes kiállásával tüntette ki magát. Franciaországban, mint tudjuk, más volt a helyzet, és az elmúlt évtizedek folyamán, ha ritkásan is, de mindig voltak antiszemita megmozdulások, kegyeletsértő akciók. Arra kell következtetnünk, hogy a dániai antiszemitizmus hordozói maguk a bevándorlók – hiába is igyekszik a dán állam minél tökéletesebben integrálni, a nemzet részeként tekinteni őket. Valószínű, hogy ez a helyes álláspont, csak éppen a reméltnél sokkal több időt vesz igénybe, mire a bevándorlók megértik és osztják az őslakosság által természetesnek tartott szabadságjogi alapelveket.
