"A szomszédom azt mondja: 'Minek idegeskedni? Melitopol már Oroszország része!'"

Külpol

A háború előtt tanárként dolgozó Hanna az orosz megszállás alatti Melitopolban él, ahol internethez és pénzhez is alig lehet hozzájutni. A férfiakat Oroszországba viszik. Elmondása szerint sokan már elfogadták a megszállást. 

 

Ez a cikk a Magyar Narancs és az ukrán Kijev-Mohila Akadémia Nemzeti Egyetem diákjainak együttműködésében született. Lapunk a továbbiakban is teret kíván adni a cikkeiknek, amelyekben saját és mások történeteit osztják meg a háborúról, a menekülésről, a menekültlétről.

Hanna az orosz megszállás alatti dél-ukrajnai Melitopolban él. Az orosz invázió előtt állampolgári ismereteket, ökológiát, németet és kultúrát tanított a Melitopoli Agrárlíceumban leendő traktorkezelőknek, -szerelőknek és -vezetőknek. A diákjainak mindig azt mondta, hogy akár autót fognak szerelni a jövőben, vagy akár egy mezőn dolgoznak majd a megélhetésükért, fontos, hogy lássák az összképet, amelyben mindannyian egész Ukrajna fényesebb jövőjéhez járulnak hozzá. Hanna hisz benne, hogy még egy kisember is képes nagy változásokat elérni, mindaddig, amíg megvan hozzá a belső ereje, és érti, hogy mi a dolgok valódi tétje. 

Az orosz megszállás kezdete óta sokáig csak a közeli faluban élő egyik ismerősén keresztül lehetett róla hallani, aki három-négy naponta a Facebookon annyit írt: „Hanna és a lánya élnek, biztonságban vannak.” Angelina Gricejnek április elején Messengeren sikerült felvennie a kapcsolatot vele. Beszélgetésük Hannával kevesebb, mint tíz percig tartott; ezalatt Hanna arról mesélt, milyen az élet Melitopolban, amit március 26. óta szinte teljesen elvágtak az ukrán információs hálózattól. 

A továbbiakban Hanna saját szavait közöljük.

„A megszállók letartóztatják az oktatási intézmények vezetőit, akik megtagadják, hogy dolgozni menjenek április 4-én. (Ivan Fedorov, Melitopol polgármesterének elmondása szerint a megszállók arra kényszerítik az oktatókat, hogy amint lehet, orosz nyelven, „idegen tanterv” alapján kezdjék újra az oktatást – a szerk.) De a józan gondolkodású emberek – az oktatók – tudják, hogy Ukrajnában vannak, és ha így elmennek dolgozni, azzal elárulják az országukat.

Én soha nem fogok az orosz zászló alatt tanítani. Soha. Sokan gondolják úgy, mint én. Igaz, vannak emberek, akik régóta arról álmodoztak, hogy csatlakoznak Oroszországhoz. Az orosz trikolór a háború első napja óta ott leng az egyik épület tetején. A szomszédom is régóta támogatja az oroszokat. Ő azt mondja:

»Minek idegeskedni? Melitopol már Oroszország része!« 

Én és a lányom mindennek ellenére továbbra is összegyűlünk más Ukrajna-párti emberekkel a parkban. Veszélyes ugyan, de muszáj legalább valahonnan információhoz jutnunk. Nincs hozzáférésünk ugyanis semmilyen hírekhez. Kizárólag rasiszta (orosz fasiszta, az ukrán ellenállók szava a megszállókra – a szerk.) tévécsatornákat nézhetünk, és csak rasiszta rádiót tudunk hallgatni. Mindent megpróbáltunk már (hogy visszaállítsuk a kapcsolatot – a szerk.), még a kábeleket is megpróbáltuk kézzel csatlakoztatni valahogyan.

Néha a megszállók adnak internetet – de csak egy-egy pillanatra. Ekkor lépünk kapcsolatba a közeli faluban élő lánnyal, aki elolvassa nekünk a híreket. Ez három-négy napon egyszer történik meg. Egyszerűen nincsenek szavaim rá, hogy beszélni tudjak erről...

Mi történne, ha a krími internetet elhoznák idáig? Bele se merek gondolni. Azt sem tudom, hogy a vezetékes internet hogyan szakad meg néha. Vezeték nélküli hálózat egyáltalán nincs. A telefonszámláimat sem tudom fizetni – ezért kérem az embereket, hogy Messengeren hívjanak. Hogyan tudná kifizetni, ha egyáltalán nincs kapcsolat? 

Az ATM-ek február 24-e óta (az invázió első napja – a szerk.) nem működnek. Készpénzt valutakereskedőktől veszünk a pénz értékének 20 százalékáért. Bár mostanra ezek az emberek is eltűntek. Egyértelmű, hogy nemsokára nem lesz honnan készpénzt venni. Nem tudom, hogyan fogunk túlélni, ha ez megtörténik.

A humanitárius folyosók jelenleg nem jelentenek megoldást. A rasiszták mindent rögzítenek és ellenőrinek az emberek telefonjain. Férfiakat fognak el az utcán, és a megszálló csapatokhoz küldik őket. Sajnos lehetetlen lefényképezni ezt, mivel otthon hagyjuk a telefonjainkat. Tudom, fontos, hogy bizonyítékok legyenek a bűncselekményekre, de ezek a tények mind igazak – emberek beszélnek és írnak róluk.

Melitopolt meg kell védeni. Mert ahol Melitopol van, ott van Ukrajna is. Ahol Ukrajna van, ott van Melitopol is. Van mit ennünk, gabonafélék, élelmiszer. De ez az utolsó dolog, ami a fejemben jár. Ami igazán aggaszt – és nehéz ezt hallanom, látnom, rádöbbennem erre –, hogy a saját városomban rengeteg a kollaboráns és a szeparatista.

Ott könnyű szeretni Ukrajnát, ahol nincs kétség Ukrajna felől. Azonban sokkal nehezebb szeretni Ukrajnát olyan helyeken, ahol kora gyerekkorban nem tanították meg ezt a szeretetet, ahol az emberek azt mondják: »Oroszország? Hát legyen«; és ahol az emberek örülnek, hogy a gyárak végre talán újra üzemelni kezdenek, és néhány vasalkatrészt eladhatnak Oroszországnak, »mint a függetlenség előtt«. 

Hiszek az elnökünkben. Fiatal és hazafias. Azt mondja, egyetlen ukránt sem fog hátrahagyni. Nem félek attól, hogy eljönnek értem (a megszállók – a szerk.). Már felkészültem rá, hogy mit mondanék nekik. Az útlevelemben az áll, Ukrajna, születésemtől fogva ukrán vagyok.

Nem félek, ha elvisznek, lelőnek, vagy akármi történjék.

Miért van egy fénykép a Facebook-oldalamon egy fáról, ami vason át nő? Mert nem számít, mennyire félemlítenek meg minket, nem számít, mennyire kérkednek a fegyvereikkel, nekünk ez itt továbbra is Ukrajna. Nem értem, hogyan lehetséges, hogy született ukránok azt mondják: »Jó, hogy jöttek az oroszok. Lesz munka.«

A politikusainkhoz is lenne pár kérdésem. A győzelem után fel is teszem őket. De minden, ami eddig történt a nemzeti-hazafias oktatással, ami mindennek a gerince... Nem fér a fejembe. Tudom, hogyan működött Ukrajna nyugati részén és hogyan működött itt. Ahol egy tanár és egy pap veszít, ott az ellenség győz. Ezt nem én mondom, ezt Bismarck mondta.  

Nem tudom, mikor lesz vége. De könyörgöm: gondoskodj róla, hogy ne felejtsék el Melitopolt.”

(Fordította: Bajnai Marcell)

A Magyar Narancs és az ukrán Kijev-Mohila Akadémia Nemzeti Egyetem diákjainak együttműködésében született korábbi cikkeink itt olvashatók:

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk