Lengyelországban is a civilekre hagyta a kormány az ukrajnai menekültek elszállásolását

Az ukrajnai háború kezdete óta tartó menekültáradat óriási mértékben terheli meg Lengyelországot, ahol szintén a civil segítőkre és egyszerű állampolgárokra hárul a menekültek fogadásának nagy része. 

Ez a cikk a Magyar Narancs és az ukrán Kijev-Mohila Akadémia Nemzeti Egyetem diákjainak együttműködésében született. Lapunk a továbbiakban is teret kíván adni a cikkeiknek, amelyekben saját és mások történeteit osztják meg a háborúról, a menekülésről, a menekültlétről.

Az ukrajnai orosz invázió kezdete, február 24-e óta több mint 2,3 millió ember lépte át a lengyel–ukrán határt. Emellett a szám mellett eltörpül az az összesen 1,3 millió ember, akik 2015-ben menedékjogot kértek. Abban az évben, amelyik alapjaiban rázta meg az európai politikát. Ma már az Ukrajnából történő tömeges elvándorlást a második világháború óta a legnagyobbnak nevezik. Egyre valószínűbb, hogy az az összesen 10 millióra becsült tömeg, amelyik kénytelen elhagyni az otthonát, megközelíti annak a menekültáradatnak a mértékét, amit Franciaország német megszállása okozott.

Ugyan a menekültek száma már nem nő olyan mértékben, mint március elején, a Lengyelországban érkező napi harmincezer fő is elegendő ahhoz, hogy a Norvég Menekültügyi Tanács főtitkára „feszültnek és túlterheltnek” nevezze az ország helyzetét.

A Lengyelországba áramló embertömeg jóval nagyobb annál, mint amit az ország – vagy bármelyik európai állam – képes lenne megfelelően kezelni. Ez a menekültek számára is egyre inkább érezhető. Ugyanakkor nehéz pontosan meghatározni azoknak a számát, akik ténylegesen Lengyelországban szeretnének maradni.

Hogyan tudnak mégis élni azok, akik mégis úgy döntenek, hogy ott maradnak?

A konzervatív kormányok hajlamosak a lakhatási kérdés kezelését a civil társadalomra hárítani, miközben az erőfeszítésekért járó elismerést a magukének érzik.

Ez igaz Nagy-Britanniára, Magyarországra és Lengyelországra is. A magyarhoz hasonlóan a lengyel lakosság is olyan aktívan vett részt az ukránoknak elszállásolásában, hogy a táborokban elhelyezett menekültek száma egészen alacsony maradt. Paweł Szefernaker belügyminiszter-helyettes ezen felbuzdulva azt mondta, az ukránokat más európai országokban sem lenne szabad menekülttáborokban elhelyezni, sőt egyenesen „lengyel modellt” emlegetett.

Ez viszont hatalmas erőfeszítést igényelne. Az olyan humanitárius szervezetek, mint például Lengyelországban a Norvég Menekültügyi Tanács, igyekeznek új befogadóközpontokat nyitni, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a folyamatosan növekvő menekültnépesség szükségleteihez (Magyarországon például a Migration Aid nyitott saját befogadószállást – a szerk.). „A befogadóközpontok lassan lakóközpontokká válnak” – állapította meg Zosia Wanat a Politico egyik cikkében. 

Csak megtippelni lehet, hogy az érkezők közül hányan maradnak Lengyelországban. Valamennyiüknek jár mintegy 60 euró támogatás. Másképpen mondva: Lengyelország már most több tízmillió euró kiadására kötelezte el magát. Mindezeken túl a szülők és gondviselők havi közel 100 eurót kapnak majd gyermekenként. A menekültnépesség pedig nagyrészt nőkből és kiskorúakból áll, így a kiadások végső összegét egyelőre megbecsülni sem lehet, de ez a program is több tízmillió eurót fog felemészteni.

Az állam biztosítja a lengyel nyelvű felsőoktatást azoknak az ukránoknak, akik saját hazájukban kénytelenek voltak megszakítani tanulmányaikat. Az eddig említetteken felül minden ukrán menekült jogosult a lengyel állampolgárok nyilvántartására is szolgáló PESEL-azonosító szám megszerzésére, ami hozzáférést biztosít az egészségügyi ellátáshoz, az oktatáshoz, a gyerekek óvodai ellátásához, valamint munkavállalásra is jogosít. A lengyel munkaerőpiacon viszont jelenleg összesen körülbelül hatszázezer betöltetlen állás érhető el.

Ha figyelembe vesszük a segítségre szorulók számát, ezek a személyenként szerénynek tűnő felajánlások is olyan drasztikus összegeket tesznek ki, amit egy állam költségvetése sem lenne képes fenntartani. Vannak persze a menekültek segítésére nem kormányzati szereplők által elérhetővé tett források is, mint például az ENSZ menekültügyi szervezete, az UNHCR és a Lengyel Nemzetközi Segélyközpont által elindított program. Ezek készpénzben igyekeznek segítséget nyújtani. Ugyanakkor valószínűleg az ilyen projektek sem lesznek elegendőek a segítségnyújtáshoz. A menekültek pedig hajlamosak azt gondolni, hogy a nem kormányzati segítség kevésbé stabil és megbízható, mondván, ezek a források egyszer úgyis kiapadnak. Bár valóban szemtanúi voltak a lengyel lakosság példa nélküli mobilizációjának, az állam támogatása nélkül dolgozó önkéntesek három alvás nélküli hét után, valamint a menekültek fogadásával járó érzelmi megpróbáltatások miatt hajlamosak feladni a munkát.

A jelek már most arra utalnak: az ukránok egyre kevésbé hajlanak arra, hogy Lengyelországban maradjanak. Mint Maciek Duszczyk migrációkutató megjegyezte, a Lengyelországból Ukrajnába történő határátlépések száma is fokozatosan nőtt az utóbbi időben, ukrajnai beszámolók szerint többen hazaindultak. Még úgy is, hogy az ukrán hatóságok figyelmeztetést adtak ki a visszatérők számára, miszerint nem kizárt, hogy az oroszok aknásították a lakóépületeket, amelyeket a menekülők korábban hátrahagytak.

Összességében Szefernaker „táborok nélküli” hozzáállása végül sokkal veszélyesebb lehet, mint amilyennek elsőre látszik.

Ugyanakkor ez a nézet valószínűleg sokkal jobban elterjed majd a lengyel kormányon belül, ha az követi az „önellátást” hangoztató és az EU-tól távolságot tartó politikai stílusát. 

Még mindig nem tűnik úgy, hogy az ukrajnai háború a végéhez közeledne. A civil lakosságot érő atrocitások, az orosz katonák nyilvánosságra került kegyetlenkedései, vagy újabb fegyverek bevetése következtében a tömeges kivándorlás mértéke felül fogja múlni azt, amit eddig láttunk. Lengyelország nem lesz többé abban a helyzetben, hogy segíteni tudjon.

(Fordította: Bajnai Marcell)