„Egy ponton bűntudatot kezdtem érezni, amiért megszöktem a háború elől”

Lassan közel 4 millió ember menekült el eddig a háború sújtotta Ukrajnából. Cikkünkben három, most már Lengyelországban élő fiatal ukrán nő meséli el a történetét, és hogy hogyan élik meg a háborút. 

Ez a cikk a Magyar Narancs és az ukrán Kijev-Mohila Akadémia Nemzeti Egyetem diákjainak együttműködésében született. Lapunk a továbbiakban is teret kíván adni a cikkeiknek, amelyekben saját és mások történeteit osztják meg a háborúról, a menekülésről, a menekültlétről.

Mióta Oroszország február 24-én megtámadta Ukrajnát, több mint 2 millióan menekültek Lengyelországba. Tánya, Kátya és Nata is azok közé tartozik, akik Lengyelországban kerestek biztonságot és reményt. Bármilyen különböző is a történetük, mindhárman hátrahagyták eddigi életüket, de mindhárman elkötelezettek az iránt, hogy egy nap visszatérjenek Ukrajnába, és a lehetőségeikhez képest azon dolgoznak, hogy ez mihamarabb bekövetkezhessen. Katerina Szidoruk, a Kijev-Mohila Akadémia Nemzeti Egyetem diákja beszélgetett velük, hogy jobban megértse, milyen kihívásokkal kell szembenézniük. 

Tánya négy éve ment Lengyelországba, hogy a nemzetközi migrációt tanulmányozza a krakkói Jagelló Egyetemen. „Az orosz invázió első napjától kezdve próbáltam hasznossá tenni magam Lengyelországban. A barátaimmal tiltakoztunk a háború ellen a krakkói orosz nagykövetség előtt, utána pedig az ukrán-lengyel határra mentem segíteni” – meséli Tánya, aki most egy, az európai menekültválságról tudósító nemzetközi csoportnak dolgozik.

Kátya lengyelországi története is még a háború előtt kezdődött. Férjével együtt azért hagyták el Ukrajnát, hogy elmeneküljenek a háború elől. „Családalapítás előtt álltunk, és a stabilitás nagyon fontos volt számunkra. A férjem egy amerikai vállalatnak dolgozott, és felajánlottak neki egy helyet Lengyelországban arra az esetre, ha Oroszország megtámadja Ukrajnát. Nem volt könnyű döntés, de végül elfogadtuk a kockázatokat és éltünk a lehetőséggel. Viszont hamar rájöttem, hogy ezzel akkor nem mindenki értett egyet, sőt, néhányan elég szkeptikusan álltak a döntésünkhöz, hogy elhagyjuk Ukrajnát.”

Bármilyen nehéz is volt elhinni, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát, ám amikor megtörtént, több ezren, többségében nők és gyerekek indultak meg a szomszédos országokba. Ekkor indult el Nata is az édesanyjával Lengyelországba. „Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is elhagyom Ukrajnát.

Még amikor az orosz tankok Kijev felé tartottak, akkor is ott akartam maradni a családommal és a barátommal.

Csak amikor a megszállt területeken élő barátaimtól hallottam mindazokról a szörnyűségekről, amiket az orosz katonák tesznek a férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, akkor hoztam meg a döntést. Azt mondtam magamnak, hogy soha nem tudnék ezzel a teherrel élni, ha velem történne meg” – emlékszik vissza Nata. Az édesanyjával összecsomagoltak, hogy a két kutyájukkal elhagyják az országot, míg az édesapja és a barátja ott maradt védeni Kijevet.

Amikor arról kérdezik, hogy milyen volt az út Lengyelországba, olyan részletességgel meséli, mintha csak tegnap lett volna. “Találtunk egy vonatot Varsóba, de amikor kiértünk a pályaudvarra, semmilyen információ nem volt erről. Mivel sok ember próbálta elhagyni Ukrajnát, biztonsági okokból korlátozták az ilyen információk elérhetőségét. Végül valahogy egy vagonban kötöttünk ki, amely már tele volt emberekkel, és a bombázások hangja közepette hagytuk el az állomást. Az emberek álltak, vagy a folyosón feküdtek, mert legalább kétszer annyian voltunk a vonaton, mint amennyien lehetnének .” Natának és az édesanyjának másfél napba telt, mire biztonságos helyer jutottak, Lengyelországban pedig egyfajta új valóság bontakozott ki előttük.

Új élet Lengyelországban

Tánya azokkal dolgozik önkéntesként a határon, akik az elsők között találkoznak a Lengyelországba érkező ukrajnai menekültekkel. Az önkéntesek mindenben segítik az érkezőket, hogy új életet teremthessenek maguknak az országban. „Az emberek a legtöbbször elveszve érzik magukat, amint átjönnek a határon. Féltik azokat, akiket akaratlanul is maguk mögött hagytak, és a gyerekeiket, akikről még nem tudják, hogy fogják ellátni őket. Minden nap olyan történeteket hallunk az elválásról, amelyek még a legerősebbeket is megérintik. Az önkéntesek, főleg azok, akik ukránul is tudnak, érzelmi támogatást is próbálnak nyújtani a menekülteknek” – meséli.

 

 

Kátya, Nata és Tánya

Kátya minden nap több órát autózik a lengyel-ukrán határra, hogy segítse a menekülteket. Szerinte nagyon könnyű Lengyelországban önkénteskedni. Azt mondja, a lengyelek rendkívül önfeláldozóak. Kátya Lublinban él a férjével; elmondása szerint itt van az országban a legnagyobb bázis, ahol az Ukrajnának nyújtott humanitárius segélyeket gyűjtik. „Az emberek sokféleképpen tudnak segíteni; az áruk válogatásánál jelen lenni ugyanolyan értékes munka, mint ha valaki megosztja a házát a menekültekkel, vagy adományt hoz.”

Nata egyelőre keresi a lehetőségeket. Egy dologban azonban biztos: az országhatáron túlról is segíteni akar a családjának. „Tudom, hogy milyen fontos most az anyagi biztonság, ezért akarok Lengyelországban munkát találni. Van egyetemi diplomám és beszélek lengyelül. Remélem, tudok elég pénzt keresni ahhoz, hogy segíteni tudjam a szüleimet és az ukrán hadsereget” – mondja.

Amikor arról kérdezik őket, hogy mi számukra a legnehezebb a háború idején, elmondják: a legfőbb kihívás az, hogy normális életet próbáljanak élni Lengyelországban - abnormális körülmények között. Nata nem tudja visszatartani a könnyeit, amikor az apjára és a barátjára gondol, akik Kijevben maradtak. „Már nem olvasok híreket. Egy háború sújtotta országban élni óriási stressz, és úgy érzem, el kell távolítanom magamat a háború szörnyűségeitől, hogy hasznos tudjak lenni itt, Lengyelországban. Tudom, hogy a családomnak szüksége van rám, és a legnehezebb számomra az a gondolat, hogy soha többé nem láthatom őket.” Hozzáteszi, minden nap hazatelefonál, és tudja, hogy folyamatosan tűz alatt vannak az otthoniak.

„Az apám nem akarja elhagyni Ukrajnát. A barátomat jó eséllyel behívják a hadseregbe. Jelenleg semmi sem biztos, és ez mindannyiunknak fáj.”

Bár az ember azt gondolná, hogy ha valaki a partnerével együtt van biztonságos helyen, akkor könnyebb, de Kátya nem így érzi. „Egy ponton bűntudatot kezdtem érezni, amiért megszöktem a háború elől, mielőtt még elkezdődött volna. Tisztában vagyok azzal, hogy a családom és a barátaim milyen szenvedéseken mennek keresztül Ukrajnában. De a fájdalom eltérő lehet. Például a barátom és én soha nem gondoltuk volna, úgy találjuk magunkat Európában, hogy a saját országunkban zajló háború elől menekülünk. Soha nem akartuk ilyen korán elhagyni Ukrajnát. Most még a lengyelországi jövőnkre gondolni is nehéz. Mindent elvett tőlünk Oroszország, amink volt.”

Tánya korábban a 2014-es migrációs válságot tanulmányozta a disszertációjához Meg van róla győződve, hogy a menekültügyi szabályozást át kell gondolni az EU-ban és Lengyelországban is. “Sokat kell még tenni azért, hogy a menekültek megfelelő jogi segítséget kapjanak az európai országokban Része akarok lenni ennek a folyamatnak” – mondja. Most önkéntesként nyújt jogi segítséget az Ukrajnából érkezőknek, de mint meséli, kevesen vannak tisztában azzal, hogy mit is jelent menekültnek lenni. “Az én feladatom elmagyarázni nekik, hogy mire számíthatnak és mire nem, ha egyszer menekültek lesznek. Követniük kellene a nemzetközi védelemre jogosító eljárást, de ez bizonyos korlátokat is szab számukra az itteni tevékenységüket meg azt illetően, hogy milyen országokba mehetnek. Amint ezt megértették, el kell dönteniük, mit tegyenek ezután. Nem csak elmondjuk nekik a lehetőségeket, hanem inkább konzultációt biztosítunk arról, mit kell tenniük, hogy legálisan maradhassanak az országban.”

Kátya, Nata és Tánya egyaránt úgy érzi, az Európa és a világ által Ukrajnának nyújtott segítséget nem lehet alábecsülni. Fontos, hogy a világ meghallja azok hangját, akiket közvetlenül érintett az orosz agresszió.

„A háború megváltoztatta az életszemléletemet”

– mondja Kátya. „Azokat a dolgokat, amelyek egykor olyan fontosak voltak számomra, most háttérbe szorítják másikak, amelyek igazán számítanak. A segítségnyújtás lett a fő prioritás. Barátokat vesztettem el ebben a háborúban, és ez megtanított értékelni az emberi életet. Amikor a halál olyan embereket ragad el, akiket ismertél, megtanulsz mások szükségleteire gondolni, és más szemszögből nézni az életet, nem csak a sajátodból.”

Nata szerint Ukrajna jelenleg a demokráciát védi a világban, ezért fontos lenne a cselekvés. „Tudnunk kell az emberi szenvedésről Ukrajnában, és beszélnünk kell róla. A tétlenség azt jelenti, hogy elfogadjuk, mi történik Ukrajában Csak a cselekvés hozhat változást.”

„A nemzetközi közösségnek meg kell hallani az áldozatok hangját és segítenie kell Ukrajnát, különben az orosz fellépés következményei csak nagyobbak lesznek” – figyelmeztet Tania. „Európa most a második világháború óta a legnagyobb migrációs válsággal néz szembe. Ha nem érkezik hatékony válasz a világtól, a háború következményei hamarosan az élet más területein is jelentkezhetnek.”

(Címlapképünkön: Lengyel katonák segítik az Ukrajnából menekülő embereket, miután megérkeztek a lengyel-ukrán határ lengyel oldalán lévő Przemysl pályaudvarára 2022. február 27-én.)