A madridi szocialista kormány mandátumának legrázósabb reformjához érkezett. A regionális - katalán és egyéb - autonómiák újratárgyalása az ötletgazdák szerint lehetőséget teremthet az országot gatyába rázó, 1978-as alkotmány megújítására. Sokan viszont a központ meggyengülésétől tartanak, és attól, hogy a "periferikus nacionalizmusok" szétszedik Spanyolországot. A szálak a Franco-diktatúráig vezetnek, és még tovább is.
Múlt szombaton, három nappal december 6-a, a spanyolországi demokratikus berendezkedés piros betűs ünnepe előtt a legnagyobb ellenzéki párt szimpatizánsai az alkotmány védelmében vonultak fel Madridban. A jobboldali Néppárt (Partido Popular, PP) az utóbbi hónapokban előszeretettel protezsált olykor százezres politikai demonstrációkon. A hét végi összejövetel idén a hetedik volt, amely ugyan "csak" 50 ezer főt mozdított meg, ám a jelenlegi, szinte pattanásig feszült politikai légkörben felért egy burkolt hadüzenettel. Hátterében a katalán autonómia új tervezetének jövő év elején esedékes parlamenti vitája áll. A barcelonai kormányzat által megfogalmazott "Estatut" többek között a katalán nemzet elismerését követeli, meg nagyobb politikai és pénzügyi szuverenitást. A vitára bocsátását megakadályozni kívánók szerint viszont ez az utóbbi évtizedek legnagyobb botránya: a spanyol állam és nép, illetve az alkotmány ellen intézett frontális támadás. A tüntetés - melyet a PP a kormány és a ma is különleges kiváltságokkal rendelkező Katalónia képviselői közötti egyeztetésre időzített - nem is annyira burkolt célja tehát az "Estatut" elleni tiltakozás lett volna. A parlament másik tíz pártjának csaknem egybehangzó véleménye szerint pedig feszültség- vagy gyűlöletkeltés. Több barcelonai politikus úgy véli: egyenesen a katalán nép ellen irányult - de "az >>Estatutot semmi sem állíthatja meg!"
A spanyolországi politika elmérgesedése meg a szimbolikus politizálás radikalizálódása mögött - a valós társadalmi konfliktusokon kívül - lehetetlen nem észrevenni bizonyos történelmi előképeket.
A salamancai kéziratok
Egy önbecsülésére valamit adó ország óvja nemzeti jelképeinek egységét, ahogy archívumait és múzeumait is. Nem lennének se levéltáraink, se múzeumaink, ha alapelvünkké a spanyol örökség megosztását és széttördelését tennénk.
(Eduardo Zaplana, a PP szóvivője)
A minden spanyol település legspanyolabbika címre nagy eséllyel pályázó Salamanca óvárosában található a Spanyol Nemzeti Levéltár egyik legdelikátabb gyűjteménye, a Polgárháború Archívuma. Az elnevezés megtévesztő - a salamancai levéltár csupán egy a polgárháború dokumentumainak fő lelőhelyei közül -, mégis jól mutatja az archívum szimbolikus jelentőségét. Néhány újabb adományon és szerzeményen kívül (köztük a magyar származású Robert Capa és Kati Horna fotóival) a gyűjtemény zömét ugyanis a republikánusoktól annak idején rekvirált iratok alkotják, melyek a polgárháború után évtizedeken át a megtorlás adatbázisául szolgáltak.
Mivel a lázadók oldalára rögvest átálló Salamancában volt éveken át Franco hadiszállása, az archívum is itt lelt otthonra - s csak jóval a tábornok-diktátor halála után kezdtek reklamálni az iratok egykori tulajdonosai. Közülük is a leghangosabban a katalán önkormányzat, amelynek majd' húszéves igyekezete végül idén ősszel érte el célját. A parlament összes frakciója - a PP kivételével - jóváhagyta a barcelonai Generalitat kérelmét. És bár a salamancai gyűjtemény csupán 3 százalékának kiadásáról van szó, a majd' egy évig tartó politikai kakaskodás és az indulatok hevessége nyilvánvalóan túlmutat a histo-riográfián. A vita feltehetően az archívum szimbolikus jellege miatt durvult el, melynek révén az intézmény lényegi összefüggésbe állítható múlttal és jelennel; történelmi konfliktusok évszázados örökségével és aktuálpolitikai eseményekkel. A konzervatív vezetésű Salamanca vitáját a "progresszív" Barcelonával ugyanis tovább mélyítette a spanyolországi politikai erőviszonyok alapvető alakítója: a centrum és a periféria, illetve a spanyol és a regionális nacionalizmus ellentéte. A Katalónia nevében a spanyol állammal szemben történelmi követe-léssel fellépő tripartito - a három pártból álló koalíció - többé-kevésbé explicit módon az egykori köztársasági erők örököse. A helyi szocialisták (PSC) szövetsége a baloldali nacionalistákkal - a katalán elszakadásról álmodó Esquerra Republicanával (ERC) - pedig a mandátum kezdetétől azzal fenyegetett, hogy előbb-utóbb napirendre kerül az autonómia reformja - s vele a Franco halála utáni Nagy Konszenzus újraértelmezése is.
A salamancai kéziratok ürügyén - a regionális autonómiák tárgyalásának előjátékaként - a spanyol társadalom saját múltjával találkozott. A diktatúrába fojtott testvérháború összes kísértetével. A tranzíció a konszolidáció érdekében rázárta az ajtót e szellemekre, de kényszerű kompromisszumaival csak átmenetileg tudott tiszta lapot nyitni.
A szobrok és a táblák
Zapaterót jobban érdekli, mi történt 30 éve, mint a jövő. Republikánus vezéreknek képzelik magukat, valójában nevetséges problémákat generáló felelőtlenek gyülekezetévé válnak.
(Mariano Rajoy, a PP elnöke, 2005. november 19.)
Franco utolsó madridi köztéri szobrát idén márciusban távolították el - kissé groteszk körülmények között. Az akciót a legteljesebb titokban, az éj leple alatt bonyolíttatta le az illetékes minisz-térium, a néppárti fővárosi önkormányzat megkerülésével. Az eset nyomán keletkezett óriási botrány hangadói a "múltat feleslegesen bolygató, felelőtlen" szocialistákat ostorozták. Mások megkönnyebbülve ünnepelték, hogy több mint negyedszázaddal a diktatúra vége után egy "szégyenfolttal kevesebb" lett. Az első álláspont képviselői, a demokratikus átmenetet a "feledés paktumaként" tekintő, elsősorban konzervatív és centralista erők - élükön a PP-vel - valahol a semlegesség és cinkosság határán gyakran relativizálják a diktatúra negatívumait. És miközben politikai ellenfeleik történelmi utalásait jobbára provokációnak minősítik, maguk is előszeretettel és kritikátlanul folyamodnak olyan régi szólamokhoz, amelyek a fasiszta elődök egykori retorikája miatt ma kétesen csengenek.
Az egyes elemzésekben újraéledni látszó "Két Spanyolország" másik táborának legradikálisabbjai - köztük az Egyesült Baloldal (IU) és a katalán ERC - a történelmi igazságtétel jegyében az elfeledettek rehabilitációját és a frankóista szimbólumok azonnali felszámolását követelik. A Caudillo további szobrainak eltávolítását, a róla és más illusztris fasiszta vezetőkről elnevezett községek és több száz utca átkeresztelését s a számos spanyol templom falán ma is megtalálható emléktáblák levételét. E táblákon, többnyire Jose Antonio Primo de Rivera, a Falange alapítójának neve alatt a környéken elhunyt nacionalisták neve olvasható - sokak szerint az állami és az egyházi, illetve a kollektív emlékezet felemásságának bizonyítékaként.
A legújabb történelmi kutatások szerint a polgárháború és az azt követő megtorlás 1945-ig mintegy 150 ezer republikánus civil életét oltotta ki; 270 000 embert börtönöztek be, 400 ezren kényszerültek száműzetésbe. Közülük csupán a katonák (és családjuk) kaptak kártérítést, nyugdíjat. A nacionalisták 60 ezer civil áldozatát gondosan lajstromba vették a háború utáni évtizedekben; a köztársaság halottainak jelentős része ma is ismeretlen helyen nyugszik. 'ket a 70-es évek végétől kezdték el szórványosan azonosítani - akkor, amikor még csak a határban foltokban magasabbra növő fű jelezte, hova ásták el egykor a holttesteket. Az évek óta állami segítség nélkül folyó magánkutatások vezetői nagy reményeket fűztek a szocialista miniszterelnökhöz, Zapateróhoz, aki 2004-es választási győzelme után több tisztelgő gesztust tett a köztársasági baloldal túlélőinek. Ám azóta sem született a történelmi memóriát rehabilitáló átfogó kormányzati javaslat.
Idén november 19-én, egy nappal Franco halálának 30. (és Jose Antonio megölésének 59.) évfordulója előtt a polgárháború egyetlen hivatalos emlékhelyére, az "Elesettek Völgyébe" gyűlt az a mintegy hatezer személy - néhány száz fiatal, esetenként borotvált fejű neofasisztán kívül elsősorban disztingvált családok -, aki minden évben részt vesz a nacionalista áldozatok tiszteletére rendezett misén, majd másnap egy madridi felvonuláson. A rendezvények védnöke a Generalissimo lánya, Carmen Franco által igazgatott Francisco Franco Alapítvány, amely, azonkívül, hogy friss virággal látja el a két nevezetes sírt, több kiadványt is gondoz, és a Franco személyes és hivatalos irataiból, csaknem 30 000 dokumentumból álló levéltárral is rendelkezik. E gyűjtemény magántulajdonban maradását számos kritika érte, miként az alapítvány célkitűzéseit is ("Franco politikai, katonai és emberi dimenziójának megismertetése és politikai rezsime vívmányainak és eredményeinek terjesztése"). Amikor 2003-ban kiszivárgott, hogy az Aznar-kormány (PP) több éve kiemelten támogatja az iratok archiválását, az összes ellenzéki párt protestált.
Ha a Francóval nyíltan szimpatizálók csoportjainak holdudvara úgy 60 ezresre tehető, az utóbbi évek szociológiai felmérései azt igazolják, hogy a 20. század első felének politikai törésvonalai ma is szinte minden társadalmi vitában jelen vannak. Az idei adatok között akad olyan, amely szerint a válaszadók (csupán) 63,7 százaléka ítéli ne-gatívnak a diktatúrát, és ugyanennyien éreznek közönyt Franco iránt. A megkérdezettek alig több mint fele véli úgy, hogy az 1936-os katonai felkelés egy legitim kormányt döntött meg; 72 százaléka szerint a rezsim némi vagy sok nyoma érezhető ma. Ugyanakkor negyedük elutasítja, hogy a harcok áldozatait bármilyen formában el-ismerjék.
A szószék és a katedra
Ha a PSOE nem lenne a kirekesztő nacionalisták rabszolgája, nem volna lehetetlen egy oktatási paktum megkötése.
(Luis Peral, Madrid városának oktatási tanácsosa, PP)
A Zapatero-kormány elleni eddigi legnagyobb, legalább 400 ezres utcai tiltakozást a közoktatási törvényjavaslat (LOE) váltotta ki. A spanyol zászlókat és "Csaló Zapatero" feliratú lufikat lengető tömeget a püspöki kar rádiója kihelyezett stúdiójából tájékoztatta. A néppárti tribünökről és templomi pulpitusokról egyaránt propagált megmozdulást hivatalosan a majd' tucatnyi szervezetet tömörítő Plataforma contra LOE hirdette meg. A Plataforma szóvivői - a Katolikus Szülői Konföderáció, a magániskolák tulajdonosainak és dolgozóinak képviselői - talán maguk sem sejtik, hogy a tüntetés nyomán a kormánnyal megkezdett tárgyalásaik régi hagyományba illeszkednek.
Amikor a 30-as évek elején a köztársaság reformja - az antiklerikalizmus széles társadalmi bázisát is kielégítve - az alapoktatás demokratizálását és a világi iskola bevezetését tűzi ki célul, az egyházi hierarchia általános mozgósítással válaszol. A diktatúra restaurálja és megerősíti a katolikus egyház privilégiumait, amelyeket diszkrétebben és jóval visszafogottabban, de a tranzíció is tovább örökít. A PP két ciklusának bőkezűsége után azonban ma újra a közoktatás világi és demokratikus jellege a tömegdemonstrációk két legfotogénebb problémája.
A vallásoktatás kötelezővé tételének lehetőségét a PP jegyezte oktatási törvény vetette fel 2002-ben. A szocialisták (PSOE) kategorikus elzárkózása ma a Püspöki Kar szóvivője szerint nem csupán a "teológiai perspektíva mellőzéséhez" vezet, de a vallásszabadság alkotmányos jogát is csorbítja. "Az oktatás szabadságáért" szervezett tüntetésen megjelenő hat püspök és a szóvivő által képviselt egyházi elöljárók azt szerették volna elérni, hogy a "vallásoktatás ne veszítsen fontosságából". Ezért legyen osz-tályozható, s legyen a tantervben kötelező alternatívája - de ne az "ideológiai veszélyeket" rejtő állampolgársági ismeretek. A tárgyalások utolsó szakaszában egyébként a mintegy 80 ezer hittanoktató munkajogi státusát érintő módosítás is született. 'k eddig az államtól kapták fizetésüket, de kinevezésük és elmozdításuk is az illetékes püspök hatáskörébe tartozott, akinek döntését indokolnia sem kellett.
A tüntetők másik célja a szabad iskolaválasztási jog biztosítása volt. A törvényjavaslat szerzői a szülők döntését a továbbiakban sem kor-látoznák; csupán a magániskolák szelekcióját próbálják szigorítani, válaszul az egyre aggasztóbb iskolai szegregációra. Ezért ragaszkodnak a közoktatás ingyenességé-nek biztosításához, kizárva a szülői adományok lehetőségét is, és ezért tennék kötelezővé az év közben érkező külföldiek felvételét. Az utóbbi évtizedekben roppant gyorsasággal a kivándorlók országából fontos bevándorlási célponttá váló Spanyolországban ma a külföldiek és a cigány lakosság leszármazottai alkotják a gettósodás veszélyével küzdő állami iskolákban tanulók jelentős részét. A mintegy két hétig húzódó parlamenti és civil egyeztetések eredményeképp a LOE nagy esélylyel hamarosan törvényerőre emelkedik, a Plataforma és a PP elégedetlensége dacára is. A túl liberálisnak érzett modell a néppártiak szerint a spanyol oktatási rendszer szétaprózódásához vezet, mert túlságosan nagy teret enged a regionális autonómiáknak.
H
Az autonómiák státusát érintő módosítások, akárcsak a legfontosabb reformok alapfeltétele a lehető legszélesebb politikai konszenzus lenne. Az érdemi parlamenti vitától és a kompromisszumoktól következetesen elzárkózó, és az utcát, a civil kezdeményezések terét kisajátító PP meg a folyamatos konfrontációkban megdermedni látszó, a legnagyobb ellenzéki pártról talán eleve lemondó PSOE azonban jobbára csak a lövészárkokat mélyíti. De akkor is - fontos viták kezdődtek Spanyolországban. A királyságban - ahol a külföldről érkezőt könnyen meglep-heti, hogy a spanyol sokfelé szitokszónak minősül, máshol meg a baszk alatt értenek egyszerűen szélsőségest - ma olyanok próbálnak párbeszédet folytatni egymással, akik nagyon régen vagy talán sosem ültek le még egy asztalhoz.
Történelmi lecke
1931. április 14. A választásokon győztes republikánus pártok az uralkodó külföldre távozása után kikiáltják a II. Köztársaságot.
1932-36. A radikális reformkísérletek és szélsőséges társadalmi agitáció időszaka.
1933. Jose Antonio Primo de Rivera megalapítja a fasiszta Falange-t.
1936. július 17. Az afrikai gar-nizonok felkelésével kezdetét veszi a katonai államcsíny, melynek élén Francisco Franco Bahamonde tábornok áll.
1936. november 20. Egy népbíróság halálra ítéli és kivégezteti Jose Antoniót.
1939. április 1. A polgárháború vége: a nacionalista erők győzelmet aratnak a köztársaságiak ellen. Kezdetét veszi a Franco-diktatúra.
1975. szeptember 20. Franco halála. A Caudillo utódjául I. János Károlyt jelöli ki, Spanyolország újra monarchia.
1975-82. A tranzíció, a demokratikus berendezkedés kialakí-tásának átmeneti időszaka. Az 1977-es választásokat a kereszténydemokraták nyerik.
1978. december 6. Az alkotmányról szóló referendum legitimizálja a parlamentáris monarchiát és a regionális autonómiák jogi kereteinek kitágítását.
1982-96. Három cikluson át a Felipe González vezette szocialisták kormányoznak.
1996-2004 között Jose Maria Aznar irányítása alatt előbb egyszerű, majd abszolút többséget szerez a Néppárt.
2004. március 14. A madridi bombamerényletek után három nappal a PSOE megnyeri a választásokat.
