A művelt közvélemény két dolgot kapcsol Ted Kennedy nevéhez. Az egyik a New York Times által "rabelais-i"-nak nevezett személyisége, a másik pedig a soha meg nem szerzett elnöki hivatal, mely sokak szerint 1968 és 1980 között többször is karnyújtásnyira volt tőle. Ám Kennedy élete korántsem csupán meghiúsult ambíciók és vad magánéleti epizódok sorozata volt. Személyében az "első számú szenátor" távozott a közéletből, a kongresszus talán leghatékonyabb tárgyalója és tervezője, a páratlan kapcsolatteremtő készségekkel rendelkező politikus. Mintha valóban üldözte volna a sors, és a saját démonaival is meg kellett küzdenie - miközben a 70-es évektől többször vett részt nagy hatású törvényalkotói munkákban. Egyszerre volt régi vágású elit politikus és újabb fajta ideológiai harcos, aki két jogcímen, világnézeti elkötelezettsége és a nagy társadalmi ügyek melletti, gyakran kétpárti támogatást szorgalmazó kiállása révén is kiérdemelte "a szenátus oroszlánja" elnevezést.
Két világ közt
Kennedy származását tekintve egyszerre volt kisebbségi (ír és katolikus) hátterű politikus és az új-angliai elit sarja. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely már megtapasztalta a régi, nagy családok és a nagy kongresszusi politikusok háttérbe szorulását (bizonyos értelemben az amerikai demokrácia társadalmi bázisának kiszélesedését), de még élte is a régi amerikai politikai elit 19. századi hagyományokon nyugvó életét. Szenátusi helyének elnyerésekor (1962) bátyja, John F. Kennedy massachusettsi helyét "örökölte meg", republikánus ellenfele ekkor, az első megmérettetéskor egy másik politikusdinasztia, a Cabot Lodge család egyik sarja volt. A szenátusban először kötelességtudón a nagy öregek mellett dolgozott, s kiismerte az intézményi működés minden csínját-bínját: valóban önálló szerepet a hetvenes évektől játszott. Országosan ismertté az az 1968-as beszéde tette, amelyet másik bátyja, a szintén meggyilkolt Robert Kennedy temetésén mondott el. A demokrata szenátusi többség vezetőjének 1969-ben választották meg.
A szenátusban ezt követően sikeresen működött több bizottság és albizottság tagjaként és elnökeként. Kiváló kapcsolatokat ápolt számos republikánus szenátorral is. És bár 2000 után, a kiélesedett pártharcok idején megritkultak a kétpárti támogatással elfogadott törvények, ezek közül a legtöbb magán viselte látható vagy láthatatlan kézjegyét. Interjúiból kiolvasható: 1980-as kudarcát követően, amikor nem sikerült a demokrata párt elnökjelöltségét megszereznie, végleg elfogadta azt a munkát, amelyben mindenkinél jobbnak bizonyult. A szenátusban a színfalak mögött 2500 törvényjavaslat kidolgozásában vett részt, mintegy 300 törvény előkészítése köthető döntően hozzá, további 5-600 törvény szponzoraként működött közre. Az idős Ted Kennedy keserűség nélkül beszélt ezekről az évekről: fellépése, modora, kapcsolatai kiválóan alkalmassá tették arra, hogy egy előző, a kétpárti együttműködésben gyakorlottabb korszak veteránjaként pályája legvégéig közreműködjön az amerikai politikai és társadalmi rend a lehető legszélesebb konszenzuson nyugvó, de elkötelezett alakításában.
Kennedy ugyanakkor bőségesen megtapasztalhatta az "új politikai kultúra" kényszereit és értékeit is. Személyes sorsát nagyban befolyásolta az az 1969-es baleset, amelyben sokak szerint felelősség terhelte egy fiatal pártaktivista haláláért, utóbb pedig - ha tanúként is - egy családját érintő nemierőszak-botrány szereplőjévé vált. Az új, agresszívebb népszerű média figyelmét is az elsők között érdemelte ki: magánéletének intimebb pillanatait 1989-ben már paparazzók örökítették meg. Más szempontból azonban otthonosan mozgott a sokszor "posztmaterialista" politikának nevezett környezetben is, amelyben a magánélet és az ideológia furcsa párja tromfolja a régi, osztályalapú és regionális, valamint sarkalatos ügyek köré szerveződő politikát.
Amikor 1980-ban alulmaradt Carter elnökkel szemben az elnökjelöltségért vívott küzdelemben, a Demokrata Párt kongresszusán nagy beszédben állt ki a tegnapi ellenfél mellett. Ez a szöveg, amely az új amerikai "balos" liberalizmus első nagy csatakiáltása lett, pontos összefoglalását adta alapelveinek.
A baloldal Amerikában
Az amerikai progresszió gondolatát szorosan a társadalmi igazságosság elvéhez kapcsolta, s a haladó republikánus Theodore Rooseveltre hivatkozva foglalt állást a progresszív adózás, Franklin D. Rooseveltre utalva a társadalmi újraelosztás és az állami szerepvállalás gyakorlata mellett. Ezek logikus kiteljesedéseként Kennedy az általános egészség-, nyugdíj- és munkanélküli-biztosítást határozta meg - azaz az európai szociális piacgazdaság (ma már némileg megtépázott presztízsű) vívmányait. E tézisek a szenátort az amerikai politikai közegben egyértelműen a baloldalon (pontosabban a középbal baloldalán) helyezték el. Ekkor is, később is hangsúlyozta, hogy a roosevelti örökségből kinőtt "új" Demokrata Párt nem adhatja fel ezeket az elveit - még ha a választói hangulat ellenük is fordulna. A 80-as években a legfelsőbb bíróság jobbratolódása ellenében folytatott késhegyig menő harcot, gyakran kevéssé elegáns módszerekkel. Nem félt szembefordulni az iraki háborúval sem, noha mindeközben az oktatásügyben, majd a bevándorlás szabályozásának kérdésében szorosan együttműködött a Bush-adminisztrációval.
Kennedy számos más kérdésben bizonyította elkötelezettségét alapvető baloldali-liberális értékek mellett. 1971-es kelet-pakisztáni (bangladesi) útjától kezdve következetesen fellépett az emberi jogokért, szovjetunióbeli látogatásai során például ragaszkodott a disszidens értelmiségiekkel való találkozáshoz, szót emelt és hatékonyan tárgyalt kínai ellenzékiek szabadon engedéséért. Kiállt a nők abortuszhoz való jogának korlátozása ellen, támogatott minden, a fegyvertartást szigorító kezdeményezést. Hasonlóan elkötelezett maradt a saját maga által legfontosabb feladatának nevezett egészségügy kérdésében: évtizedeken át a Lyndon B. Johnson elnök által megkezdett egészségbiztosítási reform folytatásáért küzdött, nemcsak odaadással, de példás szerénységgel is. Részt vett az 1971-es kísérletben, ahogy az 1993-asban is, annak ellenére, hogy Hillary Clinton akkori first lady a washingtoni hagyományokkal szembefordulva a tapasztalt szenátor előkészítő munkájára nem, csak támogatására tartott igényt. Az Obama-adminisztráció idei offenzívájában nagybetegen is szerepet vállalt. Egészségi állapotára hivatkozva önként mondott le a kongresszusi munka szervezéséről, és azt tette, amivel a legtöbbet segíthetett: kulcspillanatokban megjelent egy ülésen vagy szavazáson, beszélt a megfelelő politikussal, és teljes politikai súlyát latba vetette e minden más politikai kérdésnél komplexebb ügyben. A lassan körvonalazódó egészségbiztosítási reform utolsó nagy műve lett volna. Kennedy engedett: feladta az állami egészségpénztárra vonatkozó elképzeléseit, és megelégedett az állami felügyelet törvényi garantálásával - mindaddig, amíg a reform része marad minden amerikai polgár és rezidens külföldi befogadása a rendszerbe, beleértve azokat is, akik nem tudnak hozzájárulni a társadalmi kockázatközösség költségeihez. Míg Obama elnök leghatásosabb érveként az amerikai egészségbiztosítás csillagászati áraira szokott hivatkozni, Kennedy, még egyszer utoljára, egyszerre vállalta fel az ideologikusabb álláspontot (az egészségbiztosításhoz való állampolgári jog következetes képviseletét) és az aktív, pártfrakciókon túlnyúló közvetítő szerepét. Az újfajta pártpolitikus és a régi vágású "kongresszusi ember" szerepe között egyensúlyozva készült utolsó nagy csatájára.
Alighanem azt szerette volna, ha emlékezetében így őrizné az utókor: hangos, elkötelezett, de mindig együttműködésre kész szenátorként, egy régi kultúra arisztokratikus örököseként és egy új korszak kiemelkedő harcosaként, egy nagy dinasztia nagy hagyományainak folytatójaként, egyben az egyszerű ember gondjait szem előtt tartó reformerként.
