Albright és a Kedves Vezér: Koreai öröm

szerző
- kovácsy -
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

a vendéglátót dicsőítő hazafias, sportos össznépi alaki foglalkozást tekintette meg, de még később, utólag is, amikor aggodalmaskodó dél-koreai s japán politikusok előtt ismertette megbeszéléseinek tapasztalatait.

a vendéglátót dicsőítő hazafias, sportos össznépi alaki foglalkozást tekintette meg, de még később, utólag is, amikor aggodalmaskodó dél-koreai s japán politikusok előtt ismertette megbeszéléseinek tapasztalatait.Az amerikai küldöttség alapvető élménye az volt, hogy

a Kedves Vezér

normálisnak tűnik,

magatartásában nincs semmi feltűnően furcsa, az a színes hír pedig már-már Kim Dzsong Il potenciális reformerhajlamainak látványos jeleként felértékelődve járta be a világ sajtóját, hogy egy pillanatban elkérte a miniszter asszony e-mail címét - sajnos arról nincs hír, hogy végül megkapta-e, és hogy azóta ízetlen és viszolygást keltő csatolt fájlokkal tömeszeli tele netán a tiszteletre méltó hölgy virtuális levélszekrényét.

A Kedves Vezérrel és állítólagos bűnös életvitelével kapcsolatban mindenféle ellenőrizhetetlen legendák keringenek, amelyeknek azonban nem adunk hitelt, következésképpen teret sem. Elég undorító lehet maga a rendszer, amelyben a politikum semmi másból nem áll, mint Kim ajnározásából egyfelől, megfélemlített rettegésből másfelől. Vagy negyven tudósító volt az amerikai küldöttség kíséretében, és közülük a legelvetemültebbeknek is legfeljebb annyira futotta, hogy pár percre kiszöktek a szállodából, berohantak valami áruházba vagy le a metróba, konstatálni, hogy leselejtezett kelet-berlini szerelvények zörögnek alant.

Ámde mindegy is mindez, a kérdés az, miért volt a hirtelen látogatás, kisülhet-e belőle valami.

Észak-Korea felől nézve az alaphelyzet a gazdasági katasztrófa, a kilábalás lehetetlensége és az ebből következő engedékenységi gesztusok, amelyek a nyári Kim- Kim-csúcsban csúcsosodtak ki. A déli Kim azóta már Nobel-díjat is kapott elszánt és lelkes nyitási erőfeszítéseiért, más kérdés, hogy az akkor belengetett északi megbékélési gesztusok terén (aprócska családegyesítési lépések, a két Korea vasúti összeköttetésének helyreállítása, a katonai farkasszemnézés néminemű ernyesztése) azóta sem történt semmi. De így is nagy változás volt ez ahhoz képest, hogy Phenjan egészen mostanáig egyszerűen keresztülnézett Szöulon, az Egyesült Államok lábakapcájának tekintette, amellyel mit is lehetne tárgyalni és minek. Amióta a dél lebontotta a maga diktatúráját - mondjuk bő évtizede -, ott az egyesülhetnék hangot kapó populáris törekvésként, hovatovább választási erőviszonyokat alakító tényezőként van jelen, engedmények, áldozatok árán is. Amikor az elmúlt években egyre aggasztóbb problémaként kezelte a külvilág az észak-koreai atomfegyverkezést, és nemzetközi tárgyalások, egyezkedések is zajlottak, javarészt Dél-Korea csengetett ki négy és fél milliárd dollárt, hogy felépülhessen északon két olyan atomreaktor, amelyek megfelelnek az atomfegyverek tovaterjedését korlátozó nemzetközi szerződések előírásainak. Most viszont, hogy Washington ezzel a látogatással - amelyet esetleg még egy Clinton-zarándoklat is követ, heteken beül akár - mintegy felértékelte a Kedves Vezért,

Szöulban némi idegesség

tapasztalható. Vagy inkább aggódás, hogy a nyári diplomáciai siker egyszerre csak semmivé porlik.

Gondolhat persze Kim (az északi) arra is, hogy Szöult jobban levenni már úgysem lehet, jöjjön hát a tiszta Amerika. Mert mit is akar Washington? Vagyis hogy mit nem akar? No-Dongot és Taepo-Dongot. Kis, közepes és nagy hatósugarú hordozórakétákról van szó, amelyeket Észak-Koreában állítottak elő sorra-rendre a kilencvenes évek elejétől napjainkig. A No-Dongot állítólag már 1990-ben felfedezte az amerikai katonai hírszerzés egy kilövőállásban, három évvel később aztán ki is lőttek egyet a Japán-tenger irányába, meg sem állt ezer kilométerig. A következőt 1998-ban próbálták ki, műhold-feljuttatási céllal állítólag, de valahogy nagyon Japán irányába volt célozva az a műhold, a legfrissebb verzió pedig, úgy sejtik a hozzáértők, elröppen hatezer kilométerre is, vagyis Alaszkáig meg Hawaii-ig, csillagokig és sávokig tehát.

Kim Dzsong Il annyit már megígért korábban is, hogy ekkorákat nem fog lődözni, és most csak ugyanezt ismételte meg Madeleine Albright megnyugtatására, amikor azon a bizonyos tornaünnepélyen megjelent egy pillanatban az előző start felvétele az óriás kivetítőn, két tömeges zászlólendítés között.

Ennél több pozitív eredményről egyelőre nem tudunk. Az amerikai delegáció mindazonáltal eredményesnek minősítette a látogatást, Albright pedig azt nyilatkozta, hogy mindenképpen javasolni fogja Clintonnak, keresse fel ő is mielőbb a Kedves Vezért. Vannak már tervek és latolgatások arra nézve, hogy ha Észak-Korea lemond a rakétaprogramjáról, majd fellövik neki

szívességből a műholdjait,

de az amerikai elnökválasztás előtt nem is lett volna igazán célszerű anyagi vonzataival együtt túlrészletezni egy ilyen, majdani egyezséget.

Clintonnak - azazhogy Al Gore-nak - azonban nagy szüksége volna még most, a finisben egy külpolitikai sikersztorira, miután a Közel-Keleten olyan rosszul alakultak a dolgok. És Észak-Korea a messzehordó rakétáival erre a célra mindennél jobban megfelel, hiszen az Egyesült Államokban külpolitikai téren valami kézzelfogható külső fenyegetés elhárítása a legerősebb népszerűségi ütőkártya. Arról nem is szólva, hogy az atomtechnológia adásvétel tárgya, és Phenjannak más bevételi forrása lényegében nincsen, gyanús, ijesztő érdeklődők viszont annál inkább, konkrétan Szíria meg Irán. Ha tehát Észak-Korea netán hajlana is a jóra, és leállítaná ezt az egész programot, keményen megkérné az árát. Indító ajánlata: évi egymilliárd dollár legalább három éven át. És nem valószínű, hogy ebből engedni fog, miért is engedne - hacsak nem a rendszer átmenekítésének stratégiai megfontolásából. Nem feltétlenül a reformeri bölcsesség, hanem a gazdasági kényszerhelyzet - a rendszeres téli éhínségek - miatt. Azt ugyanis látniuk kell az ország vezetőinek, hogy egy, akár még a kínainál is sokkal óvatosabb nyitási politika hosszú távon mindenképpen megtérülne: nemzetközi pénzforrások tömege állhatna rendelkezésre, és kizsigerelt népe hálálkodva és őszintén ünnepelhetné élete végéig a Kedves Vezért.

- kovácsy -

szerző
- kovácsy -
publikálva
2000/44. (10. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...