Sehogy. A válasz minderre:
az új intifáda
Arafat immár több mint egy hónapja nem tesz mást, csak elengedi a tárgyalások miatt eddig keményen pórázon tartott radikálisait. Azok nekirontanak az izraeli katonáknak, a katonák lőnek, a mártírok látványára a düh fokozódik, újabb összecsapás következik, újabb halottak. És már kész a Nyugatnak adandó magyarázat: hát lehet tárgyalni az izraeliekkel, akik gyerekeket gyilkolnak? Saját népe és az arab világ pedig az új intifáda láttán felsorakozik Arafat mögé, aki immár nem megalkuvó vagy áruló többé, hanem büszke vezér, mint a régi szép időkben.
Az ugyan korántsem biztos, hogy a Raisz (elnök) lépései mögött mindenkor átgondolt stratégiát kell keresni, de Arafat nyilván nem cél és ok nélkül teszi mindezt. A tárgyalásokkal elakadt, az arab országokat nem sikerült megnyernie a palesztin állam egyoldalú kikiáltásához, visszatért tehát a konfrontációhoz. "Palesztina felszabadításában" amúgy is sokkal nagyobb gyakorlata van neki is, népének is, hiszen 1967-től 1992-ig kizárólag ezzel foglalkoztak.
Ám most csak imitálják a szent háborút. A főszereplők a kődobáló gyerekek (Arafat elnevezésével a "kövek tábornokai"), akik a nemzetközi sajtóban a legjobban eladhatók. A palesztin fegyveres erő nem indít komoly támadást: inkább elszigetelt katonai posztokat támadnak meg, hol itt, hol ott lőnek rá az izraeliekre. Arafat csak annyira élezi a konfrontációt, hogy a Palesztin Autonómia (PA) ne kerüljön veszélybe. A PA amúgy is teljesen rá van utalva az izraeli infrastruktúrára: innen kapják az áramot, a vizet - még a palesztin kórházak szennyesét is izraeli mosodákban mossák. Legutóbb a palesztinok már azért dobálták kövekkel az átkelőpontokat őrző izraeli katonákat, mert a zavargások óta nem járhatnak át Izraelbe dolgozni.
A nemzetközi színtéren
viszont többet ért el a palesztin vezér. Az ENSZ fórumain mintha a hetvenes évek tértek volna vissza. A világszervezet emberi jogi bizottsága (a harmadik világ országainak szavazataival) megbélyegezte Izraelt, a közgyűlés (ahol egyszerű szótöbbséggel hoznak nem kötelező érvényű döntéseket) szintén elítélte a zsidó államot, a Biztonsági Tanács (gyakorlati lépésekkel nem járó) határozatot hozott, mely szerint Izrael vétkes "túlzott erő alkalmazásában". A döntésnél Izrael legfontosabb szövetségese, az Egyesült Államok - engedvén a nyomásnak - tartózkodott. Az Arab Liga határozata kizárólag Izraelt tette felelőssé az atrocitásokért, és a zsidó állam örvendhetett, hogy csupán mindenféle kapcsolat befagyasztásáról döntöttek, de nem utaltak egy általános arab-izraeli konfrontációra. (Ekkor szembekerültek volna az eddig mindenáron közvetíteni kívánó Amerikával, amit a Kelet és Nyugat között egyensúlyozó Mubarak elnök már nem vállalhat.) Arafat szokásos kettős nyelvén kijelentette, hogy stratégiai célja a béke, de népe folytatja a harcot Izrael ellen, "egészen a győzelemig". Miután erre Ehud Barak bejelentette, hogy szünetelteti a békefolyamatot (amiért kormányának több minisztere azonnal bírálta őt), Arafat közölte, hogy "Barak elmehet a pokolba". "A palesztin népnek nem maradt más választása, mint hogy elvegye, ami az övé" - kommentálta az izraeli lépést a palesztin televízió, amely egyébként gyakorlatilag szünet nélkül sugározza a sebesült és halott palesztinok képeit.
A fő kérdés azonban az: sikerül-e Arafatnak mindezzel oly mértékben maga mögé állítania a nemzetközi közvéleményt, hogy a tárgyalások következő fordulójában esélye legyen az izraeli tárgyalóféltől többet kicsikarni.
Annak idején az intifáda, a teljes szembenállás (1988-1992) komolyan károsította ugyan Izrael reputációját, de a palesztin ügynek nem hajtott kézzel fogható hasznot: Izrael csak a kölcsönös engedmények alapján volt hajlandó tárgyalni. A
folyamatos hadiállapot
négy éve roppantul kimerítette a palesztinokat, amúgy sem virágzó gazdaságuk romokban hevert, egyebek közt azért, mert az intifáda folyamatos sztrájkot is jelentett. Izrael gazdaságát szintén megnyomta az állandó konfrontáció, de amint kezdetét vette a békefolyamat, az éves növekedés hat százalék fölé ugrott. A teljes mozgósítás alatt álló palesztin társadalommal szemben Izrael nyugati minta szerint működik: itt öntörvényű szféra a gazdaság, amelyet nem fal fel a háborús logika. Az izraeli gazdaság egyik húzóágazata ma már amúgy is a szoftveripar, amely fittyet hány a háborúnak: ezt az ágazatot semmilyen harci cselekmény nem tudja lerombolni. (A háborúra jóval érzékenyebb turizmus viszont az összeomlás szélén áll.) Bár az arab és az iszlám világ egyöntetűen a palesztinok mögé állt, ez a közeg mindig is erősebb volt a mennydörgő szólamok, mint a hatékony cselekvés terén. A csúcskonferencián több mint egymilliárd dolláros összeget ajánlottak meg a palesztinoknak - jó, ha a végén ebből néhány tízmillió megérkezik. Arafatnak nem sikerült maga mellé állítania a Nyugatot: az határozottan a két fél között foglalt állást, tárgyalásokra és az erőszak leállítására buzdít. Arafat első számú médiafegyvere, a lelőtt gyermekek premier plánban történő tálalása a tévéképernyőkön még működik ugyan, de nem érte el a kívánt hatást: a nyugati tévénéző ezzel párhuzamosan látja az arab és iszlám világ öklüket rázó, izraeli és amerikai zászlókat égető, kisgyerekeket terrorista maszkban a nyakukban cipelő tüntetőit is.
Izraelben a tárgyalásra hajlamos
baloldal pozíciói megrendültek,
az Arafat iránt mindig bizalmatlan jobboldal triumfál: ők előre megmondták. Ha Izraelben nem sikerül nemzeti egységkormányt alakítani, valószínűleg kiírják az új választásokat, mert Ehud Barak kormányának nincs többsége. A voksolásra Arafat a jobboldalt hozta helyzetbe, amely aligha fog Baraknál nagyobb engedményeket kínálni. (A Raisz talán épp erre játszik: egy kevésbé engedékeny izraeli tárgyaló fél mellett nagyobb sikerrel adhatja el magát a világ előtt a béke barátjaként. A nagy engedményeket kínáló Barak mellett ez nem sikerült.) Az izraeli politikusok közt azonban egy kérdésben összhang van: az erőszaknak nem szabad engedni, világossá kell tenni, hogy az indulatok elszabadításával Arafat vesztes játékba kezdett.
A küzdelem végeztével úgyis vissza kell térni a tárgyalóasztalhoz - figyelmeztetett Joszi Szárid, a baloldali Merec párt vezetője. Vajon olyan naiv lenne, hogy ne tudná: a tárgyalások újabb fordulója után úgyis az erőszak újabb fordulója következik majd?
Gadó János
