A skolasztikus vita helyett azonban vizsgáljuk meg, mi is történt Kaliforniában. Azt fogjuk látni, hogy a válság gyökerei politikai beavatkozásból származnak, és a piaci folyamatok egészséges önkorrekciója jelenti a kilábalást.
Keresleti többlet
Akár jó hallani ezt a zöld füleknek, akár nem, az energiamegmaradás törvénye nagy úr. Hiába nem tetszik, hogy az atomerőmű sugároz, a hőerőmű légszennyez, a vízerőműnek meg ronda a gátja: ahhoz, hogy a konnektorból jöjjön a delej, valahol bele is kell tenni. Ha az adott árak mellett a hálózatból több teljesítményt próbálnak kivenni, mint amennyi az erőművekben fizikailag rendelkezésre áll, a rendszer a szabályozási környezettől függetlenül fejre áll. Az egyensúly helyreállításához - egy árjelzés vagy egy tervhivatali döntés hatására - a keresletnek és a kínálatnak ki kell egyenlítődnie.
A villamos energia kereslete igen rugalmatlan. Egy tipikus magyar család egy hétvégén mintegy 500 forint értékű áramot fogyaszt. Mennyire kellene az árat emelni ahhoz, hogy Kovács úr lecsapja a biztosítékot, lemondjon a tévéről, mosógépről, világításról és hűtőszekrényről? Biztos, hogy nem hatszáz forintra, hanem mondjuk hatezerre. Ez azt jelenti, hogy csak egy egészen extrém áremelkedés tud érezhető keresletcsökkenést eredményezni. Ha az árak tartósan magasak, Kovács úr megveszi majd az energiatakarékos hűtőszekrényt, és odafigyel, hogy ne hagyja égve a villanyt. Ez azonban, a kereslet alkalmazkodása, évekig is eltarthat, azaz évekig kell a rendszer összeomlásait elviselni.
Nézzük a kínálatot!
A kínálat egy bizonyos határig rugalmasan tud alkalmazkodni, onnantól kezdve szinte sehogy. Egy autó teljesítményét közepes fordulatszámról egy kis gázadással könnyen lehet fokozni; padlógázon már sokat fogyaszt és jobban kopik, padlógáz után meg csak az segít, ha erősebb motorra váltunk. Ugyanez a helyzet az erőművekkel is. Elegendő tartalék kapacitás esetén csekély árváltozásra is rugalmasan reagál a kínálat, a vésztartalékok már igen drágák, egy bizonyos szintnél több kínálat pedig csak új erőmű építésével lehetséges.
Erőművek? No, thank you!
Ez utóbbi út azonban a kilencvenes évek elejére Kaliforniában politikailag lehetetlenné vált. Az erőműépítések még magyar szemmel is elképesztő bürokratikus akadályokba ütköztek, hála az egymással szövetségre lépett zöld és telektulajdonos lobbinak. Két-három évig tartott az engedélyezési aktatologatás, melynek során például a telephelyválasztás politikai korrektségét is ellenőrizték, és a hatóságok megtilthatták az építkezést az átlagosnál nagyobb fekete vagy latin népességű körzetekben (majd minden iparnegyed ilyen) még akkor is, ha a helyiek azt kifejezetten támogatták. A két tervhivatal, a erőművekért felelős Energy Commission, illetve a áramszolgáltatókért felelős Public Utility Commission az egymás elleni lobbizással foglalkozott, csupán a nagyfeszültségű átvitelért felelős szövetségi energiahivatallal szembeni dzsungelharcban egyesítették erőiket. Az eredmény nem is maradt el. A nyolcvanas évektől a kilencvenes évek közepéig évről évre kevesebb erőmű épült, mint amennyi elavult kapacitás kiesett. A nettó kínálati kapacitás tehát folyamatosan csökkent.
Hozzunk áramot!
Az erőműépítés akadályozóinak fő érve az volt, hogy a Kaliforniával szomszédos államokban bőséges energiatermelő kapacitások állnak rendelkezésre, és onnan egyszerűbb importálni.
Csakhogy.
A bőséges oregoni és nevadai kapacitások nagy része vízi erőmű. Kaliforniában a légkondicionálók elterjedtsége miatt a csúcsigény a nyári forróság idejére esik, amikor kevés a víz a folyókban, és a vízi erőművek nemigen termelnek. Ráadásul az áramot vezetéken kell szállítani: márpedig a vezeték elég, ha túl sok áramot eresztenek rá. A nagyfeszültségű vezetékek építésével szemben pedig még nagyobb volt a politikai ellenállás, mint az erőművek építésével szemben, így e kapacitások elégtelenek maradtak - a vezetékek túlterheltsége miatt a coloradói energiafelesleg nem tud Kaliforniába jutni.
Ezt a problémát egy szabályozási idiotizmus is tetézte. Tegyük fel, hogy Coloradóban 1 kWh ára 5 cent, Kaliforniában egy dollár. Ekkor egy 1 kilowattot szállító vezeték óránként 95 cent járadékot biztosít. Amikor a vezeték kapacitása iránti túlkereslet feloldására árverést tartanak, óránként és kilowattonként 95 cent lesz a bevétel, amit a vezeték tulajdonosa a vezeték használati jogáért kaphat. A példában említett - és a való életben is előforduló - árak esetén az árverés bevétele a vezeték építési költségéhez képest bőséges profitot jelent, ami ösztönzést teremt más piaci szereplőknek arra, hogy beruházzanak új vezetékek építésébe: egészen addig, amíg a kaliforniai és a coloradói piac közti átviteli kapacitás elég nagy lesz ahhoz, hogy az árak kiegyenlítődjenek. Az Egyesült Államokban azonban az árverés bevételét elveszik a vezeték tulajdonosától, akinek csak egy, a vezeték iránti kereslettől nem függő, állam által garantált fix díjat hagynak meg - a többi pénzt felosztják az összes energiacég között. Keresztülmész a bürokratikus rémálmon, megszerzed az engedélyt, építkezel a sivatagokban és a Sziklás-hegységben, beperelnek a sípálya-tulajdonosok és az indiánok, majd amikor elkészülsz, az extraprofitot az állam beönti a nagy kalapba. Ám a kommunizmus Amerikában sem működik - évtizedek óta nem épültek új vezetékek Kaliforniában, azaz az import nem tudott érdemben javítani a kínálat szűkösségén.
És ez még nem minden
A kilencvenes években Kaliforniában mind a népesség, mind az ipar szépen növekedett, és velük nőtt az energia iránti kereslet is. A problémát - jelesül azt, hogy a csökkenő kínálat miatt a rendszer a műszaki összeomlás szélére került - a piacnyitás sem oldotta meg: az erőműépítés bürokratikus akadályai csak a rendszer összeomlása után enyhültek. Ám a mégoly gyenge és lassú keresleti alkalmazkodást is lehetetlenné tette az a sajátosság, hogy a piacnyitás ellenére fennmaradt a fogyasztói árak állami kontrollja, mert - ki hinné? - a politikusok választási megfontolásokból nyomott fogyasztói árakat diktáltak. Szó sincs tehát arról, hogy a kaliforniai válság piaci kudarc lenne. Épp ellenkezőleg: a rövidlátó politikai beavatkozás megakadályozta a piaci folyamatok érvényesülését. A kínálat nem tudta követni a keresletet. A túlkereslet hatására a piaci árak megtízszereződtek - ám a kínálat növekedésének nem pénzügyi, hanem politikai akadályai voltak, a fogyasztók pedig az állami árkontroll miatt az árrobbanásból semmit nem érzékeltek, tehát nem is fogták vissza fogyasztásukat.
Az áramszolgáltatók kínjai
A kaliforniai áramszolgáltatók - a nagykereskedelmi piac és a fogyasztók közötti állomás - ellenben nagyon is megérezték az árrobbanást. ´k ugyanis napi piaci áron vásároltak energiát, viszont az állam által több évre fixált áron adtak el. Azaz ki voltak téve a napi piac ingadozásainak. Ezt a szituációt nevezik a pénzügyi zsargonban rövid pozíciónak, és amint az alapfokú pénzügytankönyvek is leírják, ebben a helyzetben az a megoldás, ha az ember határidős piacon megvásárolja a jövőbeli energiát, azaz a fix eladási ár mellé a vételi árat is rögzíti, avagy opciós szerződéssel biztosítást köt az árak emelkedése ellen. Az áramszolgáltatók rövid pozíciója a fogyasztói árak állami kontrollja nélkül is megmarad, hiszen például ha az Elmü évente olvassa le a villanyórákat, akkor éven belül nem tud árat emelni, még akkor sem, ha lenne joga hozzá. Emiatt nem véletlen az, hogy a jól működő liberalizált energiarendszerekben a piaci szereplők igényeinek megfelelően virágzó határidős piacok alakultak ki, ahol jövőbeli energiát vagy jövőbeli energiára való jogot lehet vásárolni.
Ezeket a piacokat azonban Kaliforniában betitltották. Az állam egyszerűen megtiltotta az áramszolgáltatóknak, hogy a korszerű pénzügyi menedzsment általánosan bevett eszközeit alkalmazva védekezzenek a piaci kockázatok ellen. Erre nagyon nehéz magyarázatot találni, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy nem sokkal a piacnyitás előtt Kalifornia egyik leggazdagabb megyéje, Orange County csődbe jutott egy rosszul sikerült határidős ügyletsoron, és ez megerősítette a politikusokban azt a sztereotípiát, miszerint a határidős piac az ördögtől való, s védeni kell tőle az özvegyek és árvák jólétét. Az igazsághoz tartozik persze, hogy e döntés ellen az áramszolgáltatók sem tiltakoztak: arra számítottak, hogy az energiatőzsdén az árak úgyis csökkenni fognak, azaz a fix eladási ár mellett egyre olcsóbban vásárolhatnak, és így busás profithoz jutnak majd.
Nos, nem pont ez történt. A piacnyitás után úgy két évig minden rendben lévőnek tűnt, aztán a kilowattóránkénti árak 3-4 centről 30-40 centre, majd időnként 1 dollár fölé ugrottak. Az ilyen napi árak mellett vásárolt energia fix alacsony áron történő értékesítése akkora lyukat ütött az áramszolgáltatók pénzügyeibe, hogy ahhoz képest a Mol gázüzletága maga Eldorado. A PG&E, az Erin Brockovich című film nagy hatalmú, félelmetes, gonosz multija (amely ellen maga Julia Roberts küzdött) egy év alatt csődbe jutott, és csak egy állami dollármilliárdokat felemésztő áramszolgáltató-konszolidációval sikerült elkerülni, hogy a műszaki összeomlást ne kísérje pénzügyi összeomlás is.
Alternatív csődök
Az áramszolgáltatók pénzügyi válsága paradox módon a kínálatot is csökkentette. Kaliforniában a kormányzat igen pozitívan állt a megújuló energiaforrásokhoz. Az áramszolgáltatókat kötelezték arra, hogy a megújuló energia termelését hosszú távú szerződés alapján - egy kedvezőnek tartott áron - megvegyék a termelőktől. Amit azonban a válság előtt kedvező árnak gondoltak, az tavaly tavasz óta mélyen a piaci ár alatt van. Ráadásul az áramszolgáltatók többnyire ezt sem fizetik ki, hiszen csődhelyzetbe kerültek, ugyanakkor a termelő nem tudja eladni energiáját, mivel a szerződés az áramszolgáltatóhoz köti: legfeljebb a csődeljárás során lehet halvány reménye arra, hogy egyszer majd megkapja a pénzének egy részét. A megújuló energiatermelők többnyire kicsik és nem tőkeerősek, így jó részük számára ez végzetes. Az az idióta helyzet alakult tehát ki, hogy miközben mindennapos az energiahiány, és a piaci árak olyan magasak, hogy a szél- vagy napenergia egy cent állami támogatás nélkül is versenyképes lenne, megújuló energiatermelők százai álltak le: a korábban nagylelkűnek gondolt támogatási konstrukció merevsége miatt az áramszolgáltatók magukkal rántották őket.
Árdrágítók
Az energiatőzsdén kialakult kiugróan magas árak lehetnek a természetes piaci egyensúly eredményei, hiszen - mint azt láttuk - elegendő rugalmas tartalékkapacitás hiányában a kereslet és a kínálat is csak nagy árváltozásra tud reagálni. Kaliforniában tetézte ezt a kínálati oldalon lévő erőművek piaci manipulációja. Ahogyan szűkült a kínálat, és növekedett a kereslet, úgy tágult a kínálati oldal azon szereplőinek köre, akik piaci erőfölénnyel bírnak. Ha ugyanis a rendelkezésre álló erőművi és importkapacitások másfélszeresen meghaladják a biztonságos ellátáshoz minimálisan szükségeset, akkor nekem 20 százalék piaci részesedéssel nincs piaci erőfölényem - hiszen az energiarendszer egyensúlya nélkülem is biztosítható, és nem lesz áramszünet, ha nem termelek. Ha viszont a biztonsági tartalék 2 százalékra zuhan (ami Kaliforniában mindennapos), akkor már 3 százalékos részesedés is piaci erőfölényt jelent - ha nem termelek, áramszünet lesz.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az összes eladó erőfölényben volt. Az erőművek hamar észrevették, hogy bármilyen magas árajánlatot adnak is be az energiatőzsdén, mindent el tudnak adni, hiszen az áramszolgáltatóknak a piaci ártól függetlenül kötelező volt annyi energiát venniük a fogyasztók számára, amennyit azok az állam által fixált áron fogyasztani akarnak. És mivel minden létező kapacitásra szükség volt, az erőműveken nem volt versenykényszer.
A rugalmatlan kereslet pedig lehetőséget adott az erőfölénnyel való visszaélés legklasszikusabb formájára, a kínálat mesterséges visszafogására. Ha van két azonos erőművem, és az energiatőzsdei árat több mint duplájára tudom felhajtani azzal, hogy az egyiket leállítom, ezt érdemes megtennem. A tökéletesen versenyző piacokon egyetlen piaci szereplő nem tudja az árat befolyásolni: Kaliforniában azonban a kínálati oldalon a műszaki kapacitás hiánya és a rugalmatlan kereslet még a viszonylag kis piaci részesedésű erőműveknek is kifizetődővé tette ezt a játékot. A piacnyitás előtt Kaliforniában egy adott pillanatban 3000 MW kapacitás állt műszaki hiba miatt, manapság 9000 MW. És ez legalábbis gyanús.
Az áramszolgáltatók horribilis vesztesége tehát nem a holdban tűnt el, az eladó oldalon lévő szereplők, mint a Reliant vagy a Magyarországon is hírhedt AES, elképesztő extraprofitokat vágtak zsebre a piaci erőfölényükkel váló gátlástalan visszaélés révén. Ez valóban súlyos piaci kudarc, amivel szemben az amerikai szabályozók saját bevallásuk szerint is bűnösen hanyagul léptek fel.
A probléma gyökere azonban ettől még a fizikai kapacitáshiány és a rugalmatlan kereslet marad. Maguk a kaliforniai politikusok csak lassan ismerték fel, hogy az erőműépítés adminisztratív akadályozásával (közgazdászzsargonban: a belépési korlát emelésével) és a fogyasztói árak rögzítésével éppen a "kaliforniaiakat túszul tartó idegen energiacégek legalizált útonállását" (Gray Davis kaliforniai kormányzó) segítik.
Öngyógyítás
A tőkepiac csodálatos intézmény, korrekciós mechanizmusa elképesztően egészséges. A tavaly nyár óta uralkodó piaci viszonyok mellett simán lehetséges, hogy egy vadonatúj erőmű egy hónap alatt behozza beruházási költségeit, és ez sokaknak megmozgatta a fantáziáját. Kaliforniában macerás engedélyt szerezni, de a befektetők nagyon sok pénzért nagyon sok macerára hajlandók. Ráadásul sötét és tikkasztóan forró szobáikban üldögélve, a zöldek is értékelni kezdték az ipari forradalom vívmányait. A nagy áramszünetek elsöpörték az erőmű-beruházásokkal szembeni politikai akadályokat. Csodák csodája: kiderült, hogy egy beruházási engedélyezést három év helyett három hónap alatt is le lehet zavarni. Kaliforniában a tervgazdasági struktúra évente 500 MW kapacitást létesített - jelenleg mintegy 8000 MW-nyi erőmű áll építés alatt. Az általános várakozás szerint ezek az új erőművek megszüntetik majd a műszaki kapacitáshiányt, és így lenyomják az árakat. Ez a várakozás okozza azt is, hogy a 2001 tavaszán végre legalizált határidős piacokon 2003-as leszállításra a mostani napi ár feléért, harmadáért lehet energiát venni. Ez természetesen azt is jelenti, hogy aki hamar piacra tud lépni, az még részt vehet a nagy kaszálásban, aki lassú, az már olcsón fog eladni. És ez a legjobb ösztönző: a kaliforniai erőműépítések az aranylázra emlékeztető formát öltöttek, a piaci öngyógyítás viszonylag gyors lesz. A kereslet alkalmazkodása is elkezdődött. Felemelték a fogyasztói árakat, ha késve és meglehetősen sajátos formában is: az ipari fogyasztók mintegy 40, a kisvállalkozások 25, a kaliforniai lakosok 10, a nem kaliforniai választópolgár természetes személyek pedig 40 százalékkal fizetnek többet. (Kaliforniában jövőre választások lesznek.) És végül a jelenlegi politikai hangulatban átment az is, hogy a szabályozó hatóságok erős jogköröket kapjanak az erőfölénnyel való visszaélésekkel szemben, és e jogokat alkalmazzák is.
Nincs gáz
Már úgy tűnne, hogy a happy endnél tartunk, de a dolog nem ilyen egyszerű.
Mivel az eladók a meglévő kapacitásokból próbáltak minél több energiát kisajtolni, a (például) napi 12 óra terhelésre tervezett erőművek elkezdtek (mondjuk) napi 24 órában termelni. Ilyenkor természetesen a napi tüzelőanyag-fogyasztás is a duplájára nő, sőt több mint a duplájára, mivel - az autók motorjához hasonlóan - a turbinák hatásfoka is csökken, ha padlógázon pörgetik őket. Az erőművek tüzelőanyag-igénye tehát megugrott. E tüzelőanyag Kaliforniában főleg földgáz; az újonnan épülő és fokozatosan belépő kapacitások is szinte kivétel nélkül gáztüzelésűek. Ily módon az árampiaci válság lassan földgázválsággá gyűrűzött tovább.
Kaliforniában nincsenek földgázmezők, a gázt Texasból hozzák csővezetéken. A szállított gázmennyiség tavaly decemberben elérte a vezetékek kapacitását, és ezért elkezdtek árveréseket tartani a csővezetékek használati jogára. Azóta egyes időszakokban Kaliforniában ötvenszer annyiba került a gáz, mint Texasban. Hiába tudták tehát a hatóságok valamelyest visszaszorítani az árampiaci manipulációkat, ha a drámai gázáremelkedés miatt az erőművek önköltségei olyan mértékben megemelkedtek, hogy az egyensúlyi tiszta versenypiaci ár is nagyon magas lenne.
A villamosenergia-átvitellel ellentétben a földgázvezetékek esetében valamilyen, a New Deal idejére visszanyúló homályos ok miatt nincs kommunizmus. Egy új gázvezeték esetében még a tervezési fázisban el lehet adni a későbbi szállítási jogokat, és ezekkel lehet kereskedni is. A szállítási kapacitás iránti túlkeresletből származó profit ezért erős ösztönző a gázvezetékek esetében. Nem meglepő tehát, hogy az elmúlt években sok ezer kilométernyi épült, s jelen pillanatban is több cső halad Kalifornia felé - az árcsökkenési várakozások miatt szintén az aranylázra emlékeztető tempóban.
H
A kaliforniai energiaszektorban az elemi ellátásbiztonsági kötelezettségeit politikai okokból elhanyagoló tervgazdasági struktúra működött. Ezt egy torz, rossz ösztönzőkkel, felesleges politikai beavatkozással és egymást átfedő, nem világos szabályozási jogkörökkel terhelt, legkevésbé sem liberális piacnyitás követette. Végül a kínálat rugalmas alkalmazkodása következett: a piac életképességének szép bizonyítéka. E példán ideje lenne felülvizsgálnunk a szolid, megbízható, tervezett energiarendszerből az ultraliberális, kaotikus piacba fejest ugrás hazai sztereotípiáját is. Az energiarendszert Magyarországon sem a piaci liberalizációtól kell félteni, hanem a rosszul átgondolt, politikailag motivált félmegoldásoktól és a lobbiérdekeket tükröző kavarásoktól, amelyek zavarják az átlátható versenypiacok működését.
Azoktól viszont nagyon.
Győrfi Gyula
