Amerikai-kínai konfliktus: Kéretlen elnézés

a Hainan szigetén veszteglő kémrepülőgép huszonnégy fős legénységét, de ennél több engedményre Peking egyelőre nem hajlandó. Miután a két fél ellentétes módon számolt be már a kényszerleszállást megelőző ütközésről is, amely egy kínai vadászgéppilóta halálát okozta, és egyikük sem akar puhábbnak mutatkozni a másiknál, a kényes ügy olyan diplomáciai problémává nőtte ki magát, amely további jövőbeni súrlódásokhoz vezethet.Hogy mi is történt egészen pontosan a dél-kínai tenger fölött április elsején, helyi idő szerint délelőtt negyed tízkor, leghamarabb akkor derül ki - és akkor sem feltétlenül a közvélmény számára -, ha a kémrepülő népes legénységét kikérdezik a felettesei a részletekről. Addig marad a két változat. A pekingi szerint a rutinszerű felderítő bevetést végrehajtó amerikai gépet két kínai vadászgép fogta közre, ami szintén nem ritka eset errefelé. A kémrepülő - megszegve a nemzetközi repülési szabályokat - váratlan irányváltoztatást hajtott végre, ennek során orrával és az egyik szárnyával meglökte az egyik vadászgép farkát, ennek pilótája pedig elvesztette uralmát a gép fölött, amely lezuhant, vezetője pedig katapultált. Miután lapzártánkig nem találták meg, szinte biztosra vehető, hogy meghalt.

Az amerikai verzió szerint viszont a szerencsétlenül járt kínai pilóta volt túlságosan vakmerő. Minthogy a szokásjog alapján a gyorsabb, mozgékonyabb gépnek kell kitérnie a nehézkesebb elől, ezt a kínai pilótának kellett volna megtennie. Nem így történt, ezért a washingtoni álláspont szerint nem is kérdés, ki a felelős az ütközésért. Egyébként is - teszik hozzá - az utóbbi időben a kínai pilóták egyre agresszívebbek, és egyre kockázatosabb közelségekbe merészkednek az ilyen találkozásokkor. Az eltűnt pilótát például az amerikai hírszerzés

már ismerte fényképről,

amely egy hasonló esetben készült. A kínai pilóták akciói - alulról szinte hozzátapadnak az üldözőbe vett, nagyobb testű kémrepülőhöz, majd hirtelen elé vágnak - nem feltétlenül a feszültség növekedéséről tanúskodnak. Lehetnek egyszerűen a vadászrepülők körében nem ritka, képességeket fitogtató mutatványok is.

Akárhogy zajlott is le az ütközés, az amerikai gép is megsérült, és ezért kellett kényszerleszállást végrehajtania egy kínai katonai repülőtéren. A személyzet minden baj nélkül megúszta a történteket, és minden bizonnyal lázas rombolásba kezdett a fedélzeten, hogy minél kevesebb információ jusson a kínaiak birtokába a high-tech felszerelésről és a benne tárolt adatokból. Bush amerikai elnök már másnap kérte a kínai hatóságoktól, hogy diplomaták kereshessék fel a személyzetet, ugyanakkor felszólította őket, hogy ne lépjenek a gép fedélzetére. Ezt a kínaiak nem teljesítették, ami nem is mondható meglepőnek, és nehéz elképzelni, hogy bármilyen hasonló esetben bármelyik ország kémelhárítása másként járna el.

Később aztán mégis találkozhattak az Egyesült Államok megbízottai a legénység tagjaival, és a nyílt színi vita már egy hete egyetlen kérdés körül zajlik: bocsánatot kér-e Washington, cserébe a gépért és az Amerikában immár túsznak tekintett személyzetért. Kína - legalábbis lapzártánkig - ragaszkodik a bocsánatkéréshez, és nem elégszik meg a sajnálkozás kifejezésre juttatásával, ami gyengébb fokozata a másik fél diplomáciai megkövetésének.

Az eset meglehetősen rossz pillanatban következett be. Nem azért, mert az amerikai-kínai viszony nincs éppen a legjobb állapotban. Sokkal inkább a közvetett összefüggések miatt. Amerikának viszonylag kevés vesztenivalója van az ügyön - legfeljebb a közvélemény nyomása erőteljes Kína-ellenes lépésekre sarkallja az adminisztrációt, amennyiben az ottani teherbíró képességhez viszonyítva túlságosan elhúzódik a felderítő- csoport hazatérése. Ez csak növelni fogja Bush elnök népszerűségét.

Annál aggályosabb Kína helyzete. Egyrészt közeledik a nagy generációváltás az ország élén (lásd az ehhez kapcsolódó írást 2001. március 15-i számunkban), amelynek zökkenőmentességéhez többek között a katonai vezetés támogatására is szüksége van az első számú vezetőnek, Csiang Cö-minnek. Márpedig ezt a bocsánatkérés-históriát alighanem

a hadsereg erőlteti,

amely már alighanem amúgy is eléggé ideges amiatt, hogy az Egyesült Államok nagy lendülettel tervezi új rakétaelhárító rakétarendszerét, amelyet hivatalosan észak-koreai, iraki és iráni fenyegetéssel indokolnak ugyan, de Kína attól tart, hogy a saját elrettentő fegyverzete ellen is irányulhat. Ráadásul Washingtonban hamarosan döntés születik egy újabb fegyvereladási szerződésről Tajvannal. Csakhogy a pekingi keménykedés éppen azzal a következménnyel járhat, hogy a Kína által saját részeként tekintett szigetország komolyabb haditengerészeti eszközökhöz juthat, mint egy kevésbé feszült helyzetben.

De Kína szempontjából még ennél is nagyobb a jelentősége az Egyesült Államokkal fenntartott gazdasági kapcsolatoknak, amelyeknek döntő szerepük van az ország fellendülésében, ezen keresztül pedig a belpolitikai stabilitás fenntartásában. Akár tetszik, akár nem, akár igazságos ez valamilyen elvont, globalizációkritikus álláspont felől nézve, akár nem, Kína tagságához a Kereskedelmi Világszervezetben az amerikai gazdasági érdekeken át vezet az út. A kínai export fellendülése is jelentős részben kötődik az amerikai felvevőpiachoz, amelyen a tavalyi évet jelentős külkereskedelmi többlettel zárta az ország.

Egy szó mint száz, Pekingnek nem érdeke a keménykedés a végtelenségig, viszont már túl éles hangot ütött meg ahhoz, hogy presztízsveszteség nélkül hátrálhasson ki a konfliktusból. Ráadásul azt is kénytelen figyelembe venni, hogy minél tovább tart a feszültség, annál inkább romlanak azoknak az amerikai lobbistáknak a pozíciói, akik a két ország viszonyát az együttműködés lehetséges pontjai mentén óhajtanák alakítani. Márpedig Kína kiszámíthatósága, a regionális stabilitás szempontjából komoly érvek szólnak e megközelítés mellett.

- kovácsy -