– Ezek itt körben arab falvak. A Da’ish (az Iszlám Állam arab nevének rövidítése – a szerk.) emberei ott vannak. A tavaly őszi pesmergaoffenzíva után eltűntek, felszívódtak ezekben a falvakban.
Dr. Kemal Kirkuki, a kurdisztáni parlament volt elnöke részletes prezentáción mutatja be a Kirkuktól nyugatra lévő katonai körzet helyzetét. A térképen piros és kék pontok, a piros az Iszlám Állam, a kék a pesmergák helyzetét jelöli. Dr. Kirkuki egy éve öltötte magára újra az egyenruhát. (Ő még a régi iskola: a pesmergák hagyományos, barna, bő nadrágos, derékban kendővel megkötött uniformisát viseli, és nem a terepszínű katonai gyakorlót, mint mindenki más a teremben.) Kirkuktól néhány kilométerre, északra vagyunk, az 5-ös katonai körzet parancsnokságán. A frontvonalban. Dr. Kirkuki prezentációja után idegesen nézek az órámra. Este hatkor sötétedik, és már elmúlt öt, mi meg nyilvánvalóan átjöttünk néhány olyan falun, ahol ott lehet az Iszlám Állam. És még ugyanazon az úton valahogy vissza is kell mennünk Erbilbe.
„A Sykes–Picot-megállapodás halott – magyarázza az exházelnök. A menekültválság is ennek az eredménye.” Az 1916-os megállapodás az Oszmán Birodalom közel-keleti területeinek sorsát rendezte úgy, hogy azokat Nagy-Britannia és Franciaország érdekzónájába vonta. Íróasztalokon rajzolt térképeken lett Irak meg Szíria, Libanon, Jordánia, Palesztina. Mára mindennek nem sok értelme maradt. Irak például a kurd hadsereg nélkül már nem is lenne. Most is csak papíron létezik, az ország legnagyobb tartományát, Anbart és második legnagyobb városát, Moszult tavaly nyáron elfoglalta az Iszlám Állam, a déli területeket az Irán-barát síita milíciák, az északiakat a kurdok tartják ellenőrzésük alatt. A komolyabb olajmezők közül egy sincs a bagdadi kormány hatáskörében.
Kurdisztán alatt a becslések szerint 55 milliárd hordó olaj van. A Kirkuk környéki mezőkön mindenhol csövek, olajkutak, ipari berendezések. A várost az új iraki alkotmány a 2000-es évek közepén ún. vitatott területként határozta meg; státuszáról a központi kormánynak és a kurdoknak közösen kellett volna dönteniük. Ám ezek a tárgyalások soha nem kezdődtek el. A 2014-ben eltávolított Maliki miniszterelnök idejét teljesen lefoglalta az iraki szunniták jogfosztása, az ország kormányzására alig maradt ideje; s ez a politika a szunniták radikalizálásával az Iszlám Államnak is megágyazott. Tavaly nyáron, az iraki központi kormányzat és a hadsereg teljes széthullását követően e területekre először az Iszlám Állam nyomult be, de harcosait a kurdok végül visszaverték. Ezek után persze nehéz lesz bármilyen bagdadi kormánynak visszaszerezni az ellenőrzést a legfontosabb északi olajlelőhelyek fölött.
„Kurdisztán független állam lesz” – mondja dr. Kirkuki. Nincs a hangjában semmiféle küldetéstudat vagy szenvedély. Mint egy étlapról, úgy sorolja az indokokat. „Teljesen világos, hogy mindenkinek, az itt élőknek, a térségnek is ez a legjobb megoldás. Bele sem megyek a részletekbe, hogy hányszor használtak ellenünk vegyi fegyvereket, hányszor próbáltak átverni, kisemmizni bennünket. Irakot három részre kell osztani, legyen külön állama a kurdoknak, a síitáknak és a szunnitáknak.”
Valóban egyszerű megoldásnak tűnik – csakhogy először rendezni kellene azokat a problémákat, amelyekkel a Kurdisztáni Regionális Kormányzatnak szembe kell néznie. Például csinálni kell valamit az ötmilliós iraki Kurdisztánban élő kétmillió menekülttel is. És ez a menekülthullám nemigen akar csillapodni, az Irak déli és nyugati vidékein fellángoló harcok táplálják. A síiták vagy az Iszlám Állam üldözöttjeinek fejében pedig Kurdisztán stabil, gazdag és biztonságos helyként él.
– Nem tudunk befogadni minden arabot. Felborítaná az ország etnikai egyensúlyát – magyarázza Kirkuki.
Ha Barzaninak mennie kell
Kurdisztánban minden nagyváros környékén, de még a városokon belül is vannak menekülttáborok. Elsősorban a Shingal-hegységből elüldözött jazidi vallású kurdok és a Moszul környékéről elüldözött arab keresztények élnek ilyen táborokban.
„Akiknek volt pénzük, elmenekültek” – világosít fel Dzsala atya. Erbil keresztények lakta Ankawa kerületében járunk, a pap az itteni menekülttábor lelkésze és vezetője. Az igét most egy lakókonténerekből összerótt templomban hirdeti. Korábban Karakos katolikus közösségének volt a plébánosa, ám Karakos vagy hatvanezer lakója tavaly augusztus 7-én kénytelen volt felkerekedni. Az Iszlám Állam Moszult tavaly nyár elején foglalta el, de a környékbeli településeket békén hagyták. Aztán augusztusban a pesmergák visszavonultak, az Iszlám Állam pedig azonnal benyomult a védelem nélkül maradt városokba.
„Elfáradtunk. Elsősorban lelkileg. Menne mindenki haza, ha tudna, de nem lehet. A gyerekek a megszokott iskolába szeretnének járni. Az is baj, hogy a kurd iskolákban nincs arab tanterv, ezért a mi gyerekeinknek itt kellett az oktatást megszervezni” – mondja az atya.
„A családom már korábban eljött Erbilbe” – meséli Amar. A hatvan körüli férfi az utolsók egyike volt, akik azon az augusztusi napon elhagyták Karakost. A keresztény temető gondnoka volt, arra vigyázott, amíg tudott. Még az utolsó pillanatban is az Iszlám Állam áldozatait temették, két gyereket meg egy fiatalasszonyt, akit az esküvője után ölt meg egy bomba. Amar a fejét csóválja. Nem hisz
a véletlenekben. „Nem értem, a pesmergák miért vonultak vissza. Nem volt harc, nem volt semmi, ami erre kényszerítette volna őket.” Amar röviden összefoglalja elméletét az iraki keresztény közösség megszűntéről: szerinte mindent elterveztek valakik. Azt sem érti, a keresztények miért nem fegyverezhették fel magukat. Szerinte meg tudták volna védeni a városaikat, ha lett volna mivel.
Az út túloldalán a tábor másik fele kissé rendezettebb, itt csinos lakókonténerek vannak, vizesblokkal. Ezer konténer ad otthont ötezer-ötszáz embernek. Ők Bartollahból, egy másik, keresztények lakta városból jöttek.
Ibrahimmal, a bartollahi önkormányzat volt képviselőjével a tábor irodájában teázunk. Egy konténerben. „A keresztényeknek nem volt igazi, nehézsúlyú politikusuk a Szaddám utáni Irakban. Ha lett volna, nem ülnénk itt. Nem volt, aki képviselje az érdekeinket, így bárki, bármikor keresztülnézhet rajtunk. Most éppen azért aggódunk, nehogy levegyék Barzanit.”
Maszúd Barzani, az iraki Kurdisztán elnöke és a kurd függetlenség élharcosa a második ciklusát töltötte ki az idén, és az alkotmány szerint nem lehet újra jelölni. De Kurdisztánt az Iszlám Állam súlyos gazdasági, politikai és biztonsági kihívások elé állítja. A nyár végén a kurd-kurd polgárháború széléről táncolt vissza az ország; és ha Barzaninak valóban mennie kell, meglehet, Kurdisztánban véget ér a belső béke. Pedig a kurdok történelmi lehetőségtől fosztanák meg magukat ezzel: a független állam álmát újra hosszú évekre elfelejthetik.
Mit kellene még tennünk?
Szadi Pire, a Kurdisztáni Hazafias Szövetség (PUK), ismertebb nevén a Talabani-párt politikai bizottságának elnöke erbili irodájában fogad. A párt elnöke, Dzsalal Talabani az amerikai megszállás alatt Irak elnökeként szolgált; a Barzani-klán és a Talabani-klán évtizedes vetélkedése az iraki kurdok életének meghatározó politikai dimenzióját adja. Pire például nem nagyon örül a függetlenségről szóló polémiának. Szerinte nem a nyilvánosság előtt kellene egy ilyen fontos és érzékeny kérdésről beszélni. „Nekem az apám azt mondta, az embernek két füle van és egy szája. Ez pedig világos üzenet. Kétszer hallgass, egyszer beszélj” – magyarázza Pire.
Erbil vagy hatezer éve város, koncentrikus körökben épült a Citadella köré. Az Iszlám Állam tavaly nyári megjelenése komolyan megütötte a kváziállam gazdaságát, a 2003-ban beindult gazdasági növekedés megtorpant, a város tele félbemaradt építkezésekkel. A belvároson mindenesetre nem látszik a pangás, a suk, a piactér környéke éjjel-nappal nyüzsög. A szállodákban, kávézókban, éttermekben csak a főnökök kurdok, a személyzet bangladesi. Kurdisztán a bangladesiek célpontja lett: állítólag hasonló a nyelv, a pénz is rendben van, a kurdoknak meg jól jön az olcsó munkaerő. Az elmúlt években több százezer bangladesi talált itt új életet.
A poros Kustapa táborba, mely Erbiltől harminc kilométerre délre ad otthont vagy ezer menekült családnak, Huszein Sevdin visz el. Huszein az Erbili Filmakadémia tanára, filmrendező, Hollandiából települt haza 2003 után. 1991-ben tizenegy társával együtt elfoglalta Irak hágai nagykövetségét. „Kétmillió kurdot átkergettek a török határon, tízezreket megöltek. Fiatalok voltunk, hát persze hogy elfoglaltuk a nagykövetséget – magyarázza jókedvűen. – A nagykövetet nem találtuk. Mint később kiderült, egy tévé kartondobozát húzta magára, és végig ott volt az emeleten. A titkárnő meg elájult. Az egyik haverom le akarta pisálni, de nem engedtem. Aztán megadtuk magunkat. De addigra ott volt a világsajtó a követség előtt. Átment az üzenet.”
Huszein felidézi a halabdzsai mészárlást, amikor fél óra leforgása alatt ötezer kurdot öltek meg az irakiak mustárgázzal. „Rajtunk kísérleteztek. Halabdzsa nem az első ilyen volt. Korábban már megszórták Dohuk meg Zakho környékét is. A kurva anyjukat! A Nyugat meg szállította nekik a gázt. Mert Szaddám Irán ellen harcolt, úgymond a jó oldalon. Most is itt szarakodnak a függetlenséggel. Mit kellene még tennünk, hogy megkapjuk, mit? Mondják meg, megtesszük.”
Huszein monológjának a tábor őrei vetnek véget, bemutatjuk az engedélyt, felemelik a sorompót és mehetünk. Az üzletsoron vegyesbolt, zöldséges, borbély, elektronikai bolt, fénymásoló. A fénymásoló szalon gazdája egy magas, tagbaszakadt fickó, Serif Ibrahim. Ő szíriai kurd, Damaszkusztól harminc kilométerre laktak. Onnan indultak útnak, amikor meleg lett a helyzet. „Megjelent előbb a Szabad Szír Hadsereg, aztán az al-Nuszra Front, a végén meg a Da’ish. Az Aszad-rezsim meg folyamatosan ott volt. Szóval nem nagyon éreztük magunkat biztonságban.” Miért nem maradt otthon és állt be harcolni, kérdezem. Hisz a kurdoknak is van hadseregük Szíriában. A fénymásoló mestere válasz gyanánt megkopogtatja a jobb combját. „Nyolc éve az autómon keresztülment egy tank. Sima békeidős baleset volt. Mivel a hadsereget Szíriában nem terheli semmiféle kártérítési felelősség, még pénzt sem kaptam. Örülhetek, hogy életben maradtam.” Európába azért nem ment, mert nincs rá pénze; ha lenne is, meggondolná, hogy merre induljon. Ő inkább hazamenne, ha lehet. Földönfutónak Kurdisztánban is nyomorúságos lenni. „Három okból maradnak itt az emberek. Vannak, akiknek nincs pénzük, vannak, akik soha nem mennének el, és vannak azok, akik az idősebb családtagokra vigyáznak. Ez tart még mindig itt bennünket.”
(A szerző újságíró, a DK elnökségi tagja. A riport a German Marshall Fund of the United States támogatásával készült. A leírtak nem szükségszerűen egyeznek a GMF véleményével.)
