Míg idén januárban a merénylők valamilyen szempontból, foglalkozásuk vagy vallásuk miatt különleges célpontokat választottak, november 13-án, pénteken este az „akárki” került a célkeresztbe. Focidrukker, rockrajongó, barátaival vagy családjával vacsorázó, iszogató francia vagy épp külföldi, tősgyökeres vagy bevándorlók leszármazottja – és persze azok is, akik dolgoztak aznap este a lövöldözések helyszínén, vagy épp csak arra jártak, a 10. és 11. kerület kozmopolita kavalkádjában. Ha nehéz is a hasonló traumákat összemérni, de az első franciaországi öngyilkos merényletek 7 elkövetője – akik közül hétfőn délután már négyet honfitársként azonosítottak a hatóságok – feltehetően jobban tudatosították a polgári lakosságban, hogy „háborúban állnak”, mint a Charlie Hebdo és a kóser élelmiszerbolt elleni támadások és a januári 17 halálos áldozat.
A mészárlást magára vállaló Iszlám Állam (IÁ) szervezete és a „terrorizmus” elleni háború, amely péntek este óta szinte minden politikai nyilatkozatban és elemzésben felbukkant, alapvetően két értelmezést kapott a sokk utáni órákban.
Korlátok között
Az egyik a politikusoké, akiknek a horizontját nyilván behatárolják a két hét múlva esedékes regionális választások. A közvélemény-kutatások szerint a kormányzó szocialisták sok helyütt harmadik helyre szorulhatnak Nicolas Sarkozy konzervatív pártja és a Marine le Pen vezette Nemzeti Front mögé. A szélsőjobboldali formáció először pályázik eséllyel néhány régió, így például az észak-keleti Nord-Pas-de-Calais megnyerésére, ahol maga a pártelnöknő indul. Az első reakciók alapján beigazolódni látszanak azon félelmek, melyek szerint a választások közelsége ellehetetleníti a lényegi vitákat, és a politikai elit rövid távú propagandacéljai kerekednek felül.
Marine Le Pen hétfőn, miután megerősítést nyert az információ, hogy az egyik „kamikaze” hamis szír útlevéllel, a menekültek balkáni útvonalán jöhetett az országba, rögvest előállt régi vesszőparipájával, a migráció és a menekültek befogadásának és a Párizs által támogatott kvóták azonnali felfüggesztésével. Kérdés, hogy mennyire lehet hatékony egy ilyen intézkedés, amely a védelmet kereső menekültek százezreit zárná ki az Európai Unióból, miközben francia merénylő is akad épp elég.
Marc Trévidic néhány hónapja leköszönt antiterrorista bírót idézve az Iszlám Állam megengedheti magának, hogy „pazarolja a személyzetet”, mert jelöltekben nincs hiány. A becslések szerint az IÁ soraiban küzdő 30 ezer fős külföldi kontingens – nagyrészt arab és kaukázusi – tagjai között a legnagyobb európai csoport a franciáké, mintegy 1800 fő. (Lakosságukhoz mérten egyébként a belgák és a dánok vannak legtöbben.) Ha megkérdezik, ki szeretne Franciaországban merényletet elkövetni, állítja Trévidic, „vagy kétszáz kéz emelkedik a magasba”.
Nicolas Sarkozy új, bár nem túl eredeti márkanévvel (A Republikánusok, Les Républicains) vág neki a decemberi választási randevúnak. Ő más vesszőparipákat nyargalt meg vasárnap este, amikor régi barátja és egyik gyermekének keresztapja, Martin Bouygues tévécsatornájának híradójában többek között azt követelte, hogy az úgynevezett „S nyilvántartás”-ban szereplő 11 500 személyt tartsák házi őrizetben, és szereljék fel elektronikus karkötővel. E nyilvántartás minden olyan személy átmeneti könyvelésére szolgál, akik potenciálisan veszélyeztetik az állambiztonságot („S” annyi mint sûreté d’état), de nem feltétlenül élnek Franciaországban. Ráadásul a jelenleg tízezer körüli név között akadnak politikai aktivisták vagy huligánok is, de itt szerepelt egy darabig az utóbbi hónapok több sikeres vagy sikertelen merénylője is, mások mellett például a Charlie Hebdo elleni támadást végrehajtó Kouachi fivérek. Ezzel együtt a szakértők szerint a rendszer elsősorban figyelmeztető jellegű, mondjuk, egy igazoltatás alkalmával arról hivatott informálni az eljáró rendőröket, hogy a „delikvens” valamilyen okból kockázati tényező, de önmagában nem igazolhatja például az őrizetbe vételt. Sarkozy támogatta a szükségállapot három hónapos meghosszabbítását, felhívta Manuel Vallst, „ne feledje, hogy ő a miniszterelnök”, és a dzsihadista weboldalak látogatásának büntethetőségét, „deradikalizációs központok” kialakítását, valamint a „radikális prédikációkat” tartó imámok kitoloncolását javasolta. E felvetések közt talán akad néhány olyan, amelyet a „köztársasági értékek” egyes védelmezői problematikusnak nyilvánítanának, de a „szent nemzeti unióra” törekvő Hollande hétfőn azt ígérte, az S nyilvántartással kapcsolatos idea megvalósíthatóságát például megvizsgálják. Mindez némi ellentmondásban lehet azzal, ahogyan az államfő a merényletet értelmezte, elsősorban arra helyezvén a hangsúlyt, hogy az Iszlám Állam azért támadott épp Párizsban, mert Franciaország az emberi jogok és a szabadság hazája.
Ez az identitások harcaként ábrázolt küzdelem, amelyben egy idealizált nép és állam veszi fel a küzdelmet a „dzsihadista terrorizmussal”, természetesen jól hangzik, és nyilván sokakat mozgósíthat ideig-óráig, de több szempontból is sántít. Egyrészt nagyon is hasonlít arra a propagandára, amelyet az IÁ is alkalmaz, amikor harcát a jó küzdelmeként állítja be a dekadens és istentelen, barbár Nyugat ellen. Másrészt megpróbálja elfedni azt a tényt, hogy Franciaország nemcsak jó ideje háborúzik már az Iszlám Állammal, de mondhatni ő üzent hadat, amikor tavaly szeptemberben csatlakozott az IÁ iraki pozícióit bombázó koalícióhoz. A pénteki merényletek „indoklásában” szerepelt is Párizs szíriai intervenciója – a Mohamed próféta elleni inzultusok mellett –, ahogy a Bataclan koncertterem támadói több tanú szerint is felemlegették, hogy mindaz, ami történik, a szíriai katonai fellépés és „Hollande hibája”.
Kedves üzlettársaink
A politikusok reakcióiban viszonylag ritkán bukkant fel az elmúlt napokban a háború realista és racionális értelmezése, annál fontosabb szerepet kapott viszont azokban a vitákban, amelyek a pénteki események mélyebb okait és a további tragédiák megelőzésének hosszabb távú receptjeit kutatták. „Sajnálatos módon a vezetőink teljesen tudatlanok azzal kapcsolatban, mi folyik a térségben. François Hollande-ot vagy Manuel Vallst egyáltalán nem érdekli annak mélyebb analízise, ami az arab országokban történik… Harciaskodás meg előreszegezett állak vannak, mélyebb, alaposabb gondolkodás alig” – fogalmazott Gilles Kepel dzsihádkutató vasárnap este az RFI közszolgálati rádiónak.
A „harciaskodásnak”, a háborús retorikának vannak nagyon is konkrét vonatkozásai. Párizs ugyanis régóta és egyre inkább a háborúskodás nemzetközi éllovasa. Az iraki kalandból a közvélemény nyomására és Jacques Chirac politikai érzékének köszönhetően kimaradt az ország, így annak hosszú távú kudarcai sem róhatók fel neki – de csak az utóbbi két elnöki mandátum alatt többek között Csádban, Szomáliában, Líbiában, Elefántcsontparton, Maliban és a Közép-afrikai Köztársaságban indultak francia hadműveletek. 2014 szeptemberében Hollande bejelentette, hogy beszáll az IÁ elleni iraki koalícióba, majd egy évvel később azt is, hogy Szíriában is bombázni kezdi az Iszlám Állam szervezetét. Ekkor, szeptember végén, a francia hadsereg 13 külföldi misszióban vett részt, 11 ezer külföldön állomásozó katonájából a hadügyminisztérium adatai szerint 3750 fő állandó bázisokon teljesített szolgálatot, 7000 pedig a „külső hadműveletekben” vett részt. Már az újabb szíriai front megnyitása előtt nyilvánosan is jelezték katonai elöljárók, hogy a hadsereg maximumra van járatva, s távolról sem rendelkezik a missziók sikeres kivitelezéséhez szükséges kapacitással. Míg Irakban a speciális erők már jelen vannak, támogatva az Iszlám Állam ellen küzdő kurd csapatokat, Szíriában hivatalosan még nem merült fel ennek a lehetősége. A francia álláspont egyelőre az, hogy a szomszédos országoknak kellene szárazföldi csapatokat mozgósítaniuk.
A mostani merényletek előtt arról is folytak viták, hogy mennyire jogos az Iszlám Állam elleni fellépés, ha a szíriai konfliktus eddig 250 ezer főre becsült halálos áldozatainak túlnyomó részét, az utóbbi egy évben úgy 80 százalékát Bassár el-Aszad csapatai okozták. Az Iszlám Állam az áldozatok nagyjából 10 százalékáért felelős, és ezen túl persze minimum százezrek kényszerű emigrációjáért. De azt is sokan megkérdőjelezik, mennyire lehet hatékony a jelenlegi stratégia. Ahogy maguk a katonai vezetők is elismerik, hogy bombázásokkal nem győzhetik le az Iszlám Államot. Míg többen elkerülhetetlennek látják a csapatok szárazföldi bevetését, amit idén szeptemberben még csak a franciák szűk többsége támogatott, mások arra emlékeztetnek, hogy katonai módszerekkel nem lehet legyőzni a terrorizmust, politikai okokra politikai megoldásokat kell nyújtani.
Csakhogy a politikai megoldásokhoz szükséges átfogó, pláne hosszabb távú elképzelése mintha nem nagyon lenne a francia kormánynak. Az eddig jobbára diszkréten kritizált vagy ironikus utalásokkal kezelt kérdés a pénteki tragédia után indulatosabban merült fel. A már idézett Marc Trévidic bíró az egyik televíziós vitában szokatlanul nyers stílusban foglalta össze a francia diplomácia kettős mércéjének problémáját: „Itt van az az ambivalencia, hogy haverok vagyunk azokkal az országokkal, amelyek ezeket az ideológiákat terjesztik, Szaúd-Arábiával például, amely kissé leegyszerűsítve 1969 óta szponzorálja a wahabbizmust. Azért vagyunk haverok, mert ők a kereskedelmi partnereink? Az Egyesült Államok credója a következő: imádjuk a vallási fundamentalistákat, ha gazdasági szempontból liberálisak. Szuperek a szaúdiak, szuper Katar, mert lehet velük kereskedni. Csak ez érdekel minket. Mik akkor az értékeink? Kezet rázunk valakivel, akinek a felesége teljesen lefátyolozott, mert megveszi a fegyvereinket, meg olajat ad el nekünk? Ezzel a rettenetes paradoxonnal kezdenünk kell valamit… Ha küzdeni akarunk az ideológia ellen, mindazok, akik terjesztik, nem a barátaink.”
A szocialista köztársasági elnök valóban különös rokonszenvet tanúsít a Közel-Kelet legkonzervatívabb vezetői iránt. Az ironikusan Arábiai François-nak is nevezett Hollande, mondhatni, általános meglepetésre csodálatos barátságot kezdett néhány év alatt a „Nyugat-párti” szunnita arab rezsimekkel. Akár amerikai ihletésre, akár a kabinet spontán szimpátiáit követve, de tény, hogy az utóbbi években Hollande csak továbbfejlesztette Sarkozy pragmatizmusát, és a bizniszt tette meg a francia külpolitika legfőbb térségbeli vezérelvévé. Ahogy a szaúdiak esetében az aranytartalékok, az óriási infrastrukturális szükségletek vagy a hadiipari megrendelések vonzereje bizonyult ellenállhatatlannak, úgy a térség másik, kevéssé Charlie-kompatibilis vezetőjével, a véres kezű Al-Sissivel is a nukleáris reaktorok szerződései felett szökkent szárba a vonzalom.
Minderről, akárcsak a szakértők által évek óta szorgalmazott prevencióról, vagy azokról az össztársadalmi erőfeszítésekről, amelyek a radikalizáció táptalajául szolgáló kilátástalanság és igazságtalanság, diszkrimináció – pláne az intézményes, egyes médiumok és pártok által nyíltan képviselt iszlamofóbia – elleni küzdelemről nem sokat hallottunk az elmúlt napokban. Pedig e téren is nyilván lenne tennivaló, ahogy a két fiatal halála nyomán 2005-ben kitört külvárosi lázadások tizedik évfordulóján tartott megemlékezéseken is megnyilvánult: a köztársaság, akár jobboldali, akár baloldali elnök foglalta el az Élysée-palotát, nem sokat tett tíz év alatt azért, hogy azok, akikről megfeledkezett az állam, újra bízhassanak benne.
Molenbeek
A nyomozás jelenlegi állása szerint a pénteki merényletek szervezésében kulcsszerepe lehetett Brüsszel Molenbeek nevű negyedének. A Le Monde riporterét félrevonva egy fiatalember így fogalmazott a dzsihadizmus afféle keltetőgépének tartott környéken: „Kérem, próbálja megérteni, hogy ha sok fiatal srác elment innen Szíriába, az főleg azért van, mert senki sem foglalkozott velük igazán, egészen addig, amíg a fanatikusok azt a benyomást keltették bennük, hogy végre létezni fognak. Én tanultam, beszélek franciául, arabul és hollandul. De ha munkát keresek, egy barátom címét adom meg, aki nem Molenbeekben lakik.”
Ezekről a kudarcokról és kihívásokról François Hollande egy szót sem ejtett hétfői, a parlament alsó és felső háza előtt megtartott beszédében. Viszont bejelentette, hogy az Egyesült Államokkal együtt Vlagyimir Putyinnal próbál szövetkezni az IÁ elleni harcban, s 3 hónapra meghosszabbítja a szükségállapotot, illetve alkotmánymódosítást javasol, amely a mai „hadiállapothoz” igazítaná a szükségállapotot keretező szabályozást. A (szélső)jobb régi álmát valóra váltva megfosztaná állampolgárságuktól a kettős állampolgárságú francia terroristákat, továbbá 7500 fős létszámbővítés várható a rendvédelmi és igazságügyi szerveknél, a hírszerzésnél, a vámosoknál; a hadseregnél tervezett leépítések felfüggesztve, a tartalékosok hamarosan mozgósítva – az ehhez szükséges költségvetési forrásoknak pedig nem állhat útjába a takarékoskodás és a stabilitási paktum. Hollande nem felejtkezett meg arról sem, mennyire fontos az EU külső határain visszaállítani az ellenőrzéseket. A terrorizmus elleni harc újabb fejezete 2015. november 13-án éjszaka elkezdődött.
| A halálmarketing vége A párizsi merényletsorozatot közvetlenül két fontos esemény előzte meg. Csütörtök este Bejrút Burzs al-Barazsne negyedében, amelyet főként a Hezbollahhal szimpatizáló síiták laknak, két öngyilkos merénylő robbantotta fel magát. 43-an haltak meg, a sebesültek száma meghaladta a százat. Csütörtökön, a kora reggeli órákban pedig Észak-Irakban, az Iszlám Állam által tavaly nyáron elfoglalt Moszultól nyugatra a kurd védelmi erők az Egyesült Államok jelentős légi támogatásával offenzívát indítottak a stratégiailag fontos Szindzsár városának visszafoglalásáért. A támadás gyorsasága nemcsak az IÁ fegyvereseit, de a pesmergákat is meglepte. Még délelőtt elfoglalták a legfontosabb stratégiai pontokat, kora délután pedig Maszúd Barzani, Iraki Kurdisztán elnöke bejelentette: a kurd csapatok visszafoglalták Szindzsárt, s ezzel ellenőrzésük alá vonták a Moszult az Iszlám Állam szíriai területeivel és Rakkával összekötő főútvonalat. Ezzel az IÁ ellenőrzése alatt álló legnagyobb városba vezető utolsó utánpótlási útvonalat is elvágták. Az előrenyomuló kurdokat meglepte a valódi ellenállás hiánya. Mozgásukat csak a különböző robbanószerkezetektől való félelem lassította, igazi, utcáról utcára történő harcok nem voltak. A lehallgatott rádiókommunikációból az derült ki, hogy az IÁ harcosai gyorsan feladták a várost, és próbálták menteni a bőrüket, miközben parancsnokaik azzal fenyegették őket, hogy aki harc nélkül feladja a várost, azt lefejezik. A dolog harctéri tanulsága az, hogy ha az IÁ komoly katonai ellenállással és előrenyomuló jól felfegyverzett katonai erővel találja magát szembe, akkor az emberei elfutnak. A halálmarketing pillanatok alatt szertefoszlik, és bebizonyosodik, hogy az IÁ sebezhető, képzetlen fegyveresei civilek terrorizálásán kívül komoly katonai erő kifejtésére nem alkalmasak. Felkészült és jól felfegyverzett szárazföldi csapatokkal az IÁ legyőzhető. A szindzsári vereség az IÁ eddigi legnagyobb kudarca, amit igyekeznek elfedni. Így jött előbb a bejrúti, majd a párizsi akció. Az IÁ marketingje eddig profi volt, sikerült magukat mindenhatónak, legyőzhetetlennek feltüntetni. Ez a képzet most súlyosan károsodott: nemcsak azzal, hogy elveszítették Szindzsárt, hanem ahogyan elveszítették. A párizsi merényletsorozat pedig arra volt kísérlet, hogy elfedjék gigantikus kudarcukat. Nemcsak a párizsi merénylet, és elsősorban nem az, hanem Szindzsár elvesztése jelentheti a vég kezdetét az Iszlám Állam számára. - kakuk - |
