Hajnalban egy szervezés alatt álló művészeti projekt miatt írok az egyik brit szervezőnek: lehet, hogy gond lesz majd késő tavasszal, ha a helyi férfi kollégákat ki kellene hoznunk majd az országból, nem találom, mit jelent pontosan az, hogy „hadköteles korú”. Beszéljünk róla valamikor aznap. Mire a szervező délelőtt elolvassa az üzenetet, már fordult velünk egyet a világ: Oroszország megtámadta Ukrajnát. Megtörtént a legvalószínűbb lehetetlen, a régóta várt dolog, amire nem lehet felkészülni, amire mindenki várt, de szinte senki nem gondolta, hogy éppen így következik be.
Munka előtt egy korai találkozóra rohanok, egy órán át nem nézek híreket, amikor aztán a kávé mellett olvasni kezdek, elsötétül minden. Egyszerre támadtak északról, északkeletről és délről, rakétákra ébredtek rengeteg nagyobb városban, megugrottak az olajárak, orra bukott a tőzsde, életbe léptek az első szankciók, közben útra keltek az első tízezrek a nyugati országrész felé. A barátaim egy része megindult a metró óvóhelyeire. Az ukrán Telegramon lehet egyedül értelmesen követni, mi történik. Amikor a helyi videókat pásztázva felfogom, hogy Harkivban mekkora a baj, egy pillanatra nem tudom tartani magam, Nasztya nem válaszol, nem tudom, mi van a gyerekekkel, a felettes énem a civil áldozatok számát ismételgetve igyekszik átvenni az uralmat: gyakorlatilag biztos, hogy élnek, és valószínűleg meg sem sérültek. Az óvóhelyen nincs térerő.
Ahogy gépiesen igyekeztem átevickélni ezen az első a napon, a halálra vált, síró barátaim, a kinti család, a kollégáim telefonjaitól a hiperrealista őrületbe hajló, befogadhatatlan hírfolyamig és vissza, azon gondolkodtam, éppen vége van életem eddigi legalattomosabb, leghosszabban kitartott, legbénítóbb feszültségének. Vége a furcsa zsibbadtságnak, amiben sodródva néha úgy éreztem, nem vesszük elég komolyan a helyzetet, nem készülünk fel eléggé, de többnyire inkább valami szégyenérzet volt bennem azzal kapcsolatban, hogy túlreagáljuk. Hogy hülye külföldi vagyok. Ezen a csütörtökön a sokk és a gyász és a düh érkezése előtt egy őrült pillanatig megkönnyebbülést éreztem, hogy vége van a hónapokig tartó meghasadt életünknek, amelyben a normális dolgok hátterében időnként megindult a kalkulus, hogy baj lesz, ez világos, de mekkora? És milyen? A majdnem nyolc éve kikiáltott két kelet-ukrajnai szakadár népköztársaság felől eszkalálódik majd a helyzet, ezt gondoltuk mind, de meddig mennek majd? Harkiv biztonságban van? Mariupol? És mi ezeknek a forgatókönyveknek bármelyikére az értelmes lépés itt és most, Kiivben.
Amikor 2021 novemberében megérkeztem, éppen csak elkezdtek gyűlni a viharfelhők. Persze ez sem igaz, a történet vége felől már máshogy látszik, mi az eleje. Tavasszal a Krím annektálása óta a legnagyobb mozgósítást rendelték el az orosz hadseregnél, a műholdfelvételekről akkor eljutott ugyan hír a nemzetközi sajtóba, de igazán nagy port nem kavart. Nyáron a hadtestek egy részét visszavonták, de amikor megérkeztem, újra közel százezres haderő vette körbe a keleti és az északi határt. A volt kollégám figyelte az oknyomozók munkáját, akik az orosz közösségi médián megjelenő üzenetekből igyekeztek aggregálni, mit tudhatnak a gyakorlatozó orosz kiskatonák, ki lehet-e deríteni, van-e bármi szokatlan készültség. Sajátosan groteszk munka összegyűjteni az orosz anyák beszélgetéseit a kommentszekciókban arról, mennyire keveset tudnak a gyerekeik hollétéről. Az eredmény nem volt egyértelmű, így akik Ukrajnában figyelték az orosz mozgásokat, aggódtak, de eleinte sokan azt mondogatták, hogy egyébként is rengeteget gyakorlatozik az orosz hadsereg, nem világos, mi a nagyobb mozgósítás tétje. Novemberben bejelentették, hogy nem áll szándékukban megtámadni Ukrajnát – a nemzetközi diplomácia egyik legbizarrabb pukedlije maga a műfaj, komolyan vehetetlen, egyszersmind ignorálhatatlan. Amerikai hadihajók mozogtak a Fekete-tengeren, sokszor nemcsak az orosz oldalról tűnt határfeszegetésnek, ami zajlott. A mind hangosabb nemzetközi retorikai csatazajban próbáltuk felmérni, mi van, ha az erősödő fenyegetéssel az oroszok lerohanás helyett inkább nyomást akarnak és fognak gyakorolni Ukrajnára, hogy meggyengítsék a béketárgyalásokban érdekelt Zelenszkij elnököt, és az erre nemet mondó, militáns kisebbség hergelésével destabilizálják az országot. Voltak pillanatok, amikor puccsközelinek tűnt a helyzet.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
