„Az erdőben a tócsákból ittuk a koszos vizet, így maradtunk életben”
Belarusz-lengyel határ
Grodno, 2021. november 15. MTI/AP/BelTA/Okszana Mancsuk

„Az erdőben a tócsákból ittuk a koszos vizet, így maradtunk életben”

Külpol

Egy fiatal iraki férfi és családja két hónap alatt Irakból Nagy-Britanniába jutott, a belarusz-lengyel határon keresztül. Az út viszontagságairól mesélt nekünk.

„Egy barátom mesélt az Európába Fehéroroszországon keresztül vezető útról. Azt mondta, biztonságosabb és egyszerűbb, mint az összes többi út, próbáljam meg ezt. Valóban biztonságosabb volt, mint más utak, de azért korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt hallottam” – meséli Sangar, aki Irakból nagyjából két hónap alatt jutott el Nagy-Britanniába, átkelve a lengyel-belarusz határon is. Amikor az utazása történetét elmesélte nekünk, már Angliában ült egy karanténhotelben, a menedékkérelmét beadta és várja, hogy új életet kezdhessen.

Szulejmánijjából Minszkbe

„Irak nem biztonságos, sok terrorista csoport van szerte az országban, állandóak a harcok, mindenképpen el akartam jönni” – magyarázza a 32 éves férfi, miért döntött úgy, hogy elhagyja otthonát. Sangar az Irak északkeleti részén elterülő Szulejmánijjából származik, ami az ország hetedik legnépesebb városa és főként kurdok lakják. Amikor a családja felől érdeklődök, azt mondja, apja pesmerga (vagyis az Iraki Kurdisztán hadsereg harcosa) volt, a Kurdisztáni Hazafias Unió Pártjának (Patriotic Union of Kurdistan, PUK) tagjaként harcolt és akkor gyilkolták meg az ellenséges csapatok, amikor Sangar hétéves volt. Bátyjai nincsenek, anyja és egy nővére maradt Irakban. Azt mondja, gyerekkorából sok nehézségre és a háborúra emlékszik, többek között azért is akart elmenekülni az országból, hogy a most hétéves fiának jobb életet biztosítson, mint amilyen az övé volt.

A belarusz út nem az első próbálkozása. Korábban Törökországon keresztül menekült el Irakból, akkor Bulgáriáig jutott, onnan azonban hazatoloncolták. Ezúttal is Törökországba vezetett az útjuk, a feleségével és a fiával Isztambulba mentek. Sangar ott hallotta, hogy van egy cég a városban, amelyik összeköttetésben áll egy belarusz céggel (Sangar nem emlékezett a nevére, de minden bizonnyal a Centkuror nevű belarusz állami ügynökségről van szó – F. Zs.), amelyiknek ha egy bizonyos összeget fizetnek, akkor nagyjából két héten belül belarusz vízumhoz juttatják őket. Sangarnak fejenként háromezer amerikai dollárt kellett fizetnie, cserébe ezért mindhárman vízumot kaptak és repülőjegyet Minszkbe.

„Minszkben két éjszakát töltöttünk egy hotelben. Sok iraki emberrel találkoztunk, ők meséltek arról, hogy kit kell keresnünk, ha a lengyel határra akarunk menni, onnan pedig Németországba. Könnyen találtunk egy taxist, aki 300 dollárért mindhármunkat elvitt a határhoz” – meséli Sangar, majd hozzáteszi, később derült ki számukra, hogy nagyon messze vannak a határtól, a sofőr csak annyit mondott nekik, hogy ki kell szállniuk, mert ő nem mehet közelebb a határhoz. Így a család majdnem tíz órát gyalogolt, mire odaért. A határmenti falvakban találkoztak helyiekkel, akik azonnal hívták a rendőrséget, ahogy meglátták őket.

A rendőrök azt mondták, menjünk vissza Minszkbe. Hívtak is egy taxit nekünk és megmondták a sofőrnek, hogy vigyen vissza bennünket a fővárosba.

Sangar azonban, miután a rendőrök magukra hagyták a családot a taxissal, meggyőzte a sofőrt, hogy ne Minszkbe, hanem a határhoz vigye őket. Miután fizetett neki, a taxis a határhoz fuvarozta őket.

A határon egyből határőrökbe botlottak, akik a rendőrökkel ellentétben nem Minszkbe akarták őket küldeni, hanem megmutatták az utat, elvezették őket az erdőben található kis táborhoz, tüzet gyújtottak és adtak nekik ételt, majd megmutatták, merre menjenek Lengyelország felé.

 
Sangar és családja a belarusz-lengyel határon elterülő erdőben

A belarusz-lengyel határról Németországba

„Rettenetesen hideg volt. Éjfélkor vágtunk neki az útnak. Az erdőben nagyon sok emberrel találkoztunk, sok családdal, kisgyerekkel és terhes nőkkel is. Mindannyian Lengyelországba akartak átjutni” – mondja Sangar. Megjegyzi, az út korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt gondolták és mondták nekik: éjszaka még hidegebb volt, mint nappal, a sötétben alig láttak néhány méterre maguk előtt, élelmük és vizük fogytán volt és a terepen is nehezen lehetett haladni. Miután átjutottak a határon, egy teljes napig gyalogoltak, majd elkapták őket a lengyel határőrök.

Egyből felraktak bennünket egy teherautóra, néhány órát utaztunk, mire egy másik határterületre jutottunk, nem oda, ahol átjöttünk Fehéroroszországból. Ott leszállítottak mindenkit a teherautóról és azt mondták: ott van Fehéroroszország, menjetek vissza!

Sangar és családja addigra teljesen kifogyott az élelemből, nem volt vizük sem, így megkérték a határőröket, legalább egy kis vizet és kenyeret adjanak nekik, legalább a kisfiúnak. Ám azok nem adtak nekik semmit, azt mondták, ez nem az ő problémájuk és visszaküldték őket a határon. A határmenti erdőben egy hetet töltött a család. Ott aztán ismét találkoztak a belarusz határőrökkel, akik adtak nekik vizet és ételt is. „Ezért vagyunk még életben, mert ők segítettek, tüzet raktak és enni adtak nekünk” – meséli az iraki férfi, aki a családjával egy hét után ismét útra kelt, hogy másodjára is megpróbáljon átjutni a határon. Ezúttal szerencséjük volt, két éjszakán keresztül gyalogoltak ugyan az erdőben, de a lengyel határőröket sikerült elkerülniük. „Nagyon nehéz két nap volt, folyamatosan mentünk, hideg volt és féltünk, hogy újra elkapnak. Szerencsénk volt. De sem ennivalónk, sem vizünk nem maradt. Az erdőben a tócsákból ittuk a koszos vizet, így maradtunk életben.”

Sangar ezután felvette a kapcsolatot egy iraki férfival, akinek a telefonszámát még Minszkben kapta meg másoktól azzal, hogy ő az, aki a német utat meg tudja nekik szervezni, ha már egyszer Lengyelországban vannak. „Elküldtem neki a tartózkodási helyünket, mire ő is küldött egy tartózkodási helyet, és azt mondta, menjünk oda, ott fog várni az autó, ami elvisz Németországba.” A megadott helyig még egy napot kellett gyalogolnia a családnak, majd megtalálták az autót és a sofőrjüket, aki egy orosz férfi volt. Amikor arról érdeklődök, ezért az útért mennyit kellett fizetnie, Sangar először vonakodik, azt mondja, nem is akar arra gondolni, mennyi pénzt kellett a férfinak adnia. Végül nem mondja meg, de elküldi üzenetben, azt mondja, ki sem akarja mondani az összeget:

18 ezer dollár.

Ennyi pénzért az orosz sofőr 10 órát vezetett Lengyelországon keresztül és a családot a német határhoz vitte. Biztonságosnak ez az út sem volt mondható, hiszen tele van az ország rendőrökkel, fokozott ellenőrzések vannak mindenhol, de a családnak megint csak szerencséje volt, nem állították meg őket. Sangar azt mondja, mivel ők csak hárman voltak, nem kellett elbújniuk a kocsiban, de tud olyanokat, akik nagyobb csapatokban próbálnak átjutni az országon, ők a legtöbbször elbújnak egy-egy autóban vagy teherautóban, hiszen több emberre jobban felfigyel a rendőrség is.

A sofőr egy régi híd mellett parkolt le, azt mondta, azon kell átmennünk és a végén le kell ugranunk róla az alatta lévő tisztásra. Az már német föld

– meséli a férfi és hozzáteszi, nagyjából fél órát gyalogoltak a híd után, amikor a német határőrök rájuk találtak és elkapták őket. Sangar elmondása szerint a németek nagyon segítőkészek voltak, egyből egy táborba vitték őket, ételt és vizet adtak és koronavírus tesztet is csináltak nekik. Majd ujjlenyomatot vettek tőlük, papírokat töltöttek ki és 10 napra karanténba helyezték őket.

Németországból Nagy-Britanniába

Sangarnak többnyire jó tapasztalatai vannak a német táborból, de azt mondja, rengeteg emberrel találkoztak, nagyon sokan voltak összezsúfolva, az emberek pedig folyamatosan érkeztek Lengyelországból. Mivel Angliában vannak ismerőseik és barátaik, úgy döntöttek, ők nem maradnak Németországba, hanem továbbállnak. A táborban megismerkedtek néhány iráni emberrel, akiktől kaptak kontaktot olyanokhoz, akik – ismét sok pénz ellenében – kocsit kölcsönöztek nekik, amivel Franciaországba juthattak. A fuvar a tengerpartig szólt, ahol Sangar elmondása szerint rengetegen várakoztak arra, hogy Nagy-Britanniába jussanak. „Az emberek csoportokban várták a csónakokat, ami elviszi őket a túlpartra. A mi pici csónakunkba majdnem ötvenen préselődtünk be, nagyon félelmetes volt.”

 
Összezsúfolódva egy csónakban

A férfi azt mondja, a csónak egyszer csak elkezdett ereszteni és a majdnem ötven ember elkezdett süllyedni.

Rettenetesen féltünk. Az volt a szerencsénk, hogy valaki hívta a brit parti őrséget, akik értünk küldtek egy nagyobb csónakot, amibe mindannyian át tudtunk szállni és így megmenekültünk. Ha nem jön értünk az a hajó, biztos vagyok benne, hogy mind meghaltunk volna

– mondja Sangar, aki szeptember 8-án indult el Irakból és két hónappal később, november 10-én érkezett meg a brit partokhoz. Az angolok egy karanténhotelben helyezték el a csónakkal érkezőket, ahol nagyon szépen bánnak velük, meséli az iraki férfi. Azt mondja, az út nagyon nehéz volt, de bízik abban, hogy most már minden rendben lesz. A család beadta a menedékkérelmét és várják, hogy a hatóságok döntsenek a sorsukról.

„Szeretnék itt letelepedni, a fiamat jó iskolába járatni, szebb jövőt biztosítani neki és a feleségemnek. Mindent megteszek azért, hogy ez legyen az új hazánk és befogadjanak ezek az emberek” – mondja Sangar. Kérdésemre hozzáteszi, Irakba soha, de soha többé nem akar visszamenni.

(Címlapképünkön: Menekültek a lengyel határnál, a kuznicai átkelőnél, a fehéroroszországi Grodno környékén 2021. november 15-én. Fotó: MTI/AP/BelTA/Okszana Mancsuk )

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk