Interjú

„Csak halálzónának hívják”

Szymon Opryszek lengyel újságíró a belarusz–lengyel határon zajló migrációs válságról

Külpol

Isztambulban embercsempészekkel találkozott, majd Minszkbe repült, és a határ belarusz oldalán töltött heteket: helyiekkel, menekülőkkel, taxisokkal, határőrökkel beszélgetett arról, ami most mindenkit foglalkoztat: mi történik a belarusz–lengyel határon?

Magyar Narancs: Néhány héttel ezelőtt végigjártad azt az utat, amelyet a Fehéroroszországon keresztül az Európai Unióba igyekvő bevándorlók is: Isztambulból indultál, ahol embercsempészekkel találkoztál, onnan Minszkbe repültél, és a belarusz–lengyel határhoz mentél. Hogyan írnád le mindazt, amit az utad során tapasztaltál?

Szymon Opryszek: A belarusz rezsim fegyverként használja az embereket Lengyelország és az Európai Unió ellen. A múlt hétfőn például 4–5 ezer ember gyűlt össze az egyik határátkelő, Kuźnica előtt, ami eredetileg egy, a menekültek által szervezett tiltakozás akart lenni, hogy felhívják a világ figyelmét arra, mennyire rosszul bánnak velük a hatóságok, és segítséget kérjenek. Ahogy azonban a belarusz határőrök látták, hogy készülődik valami, átvették az irányítást, egyre több embert szállítottak a határhoz, hogy majd a lengyel oldalra kényszerítsék őket.

Az utam során a határnak csak a belarusz oldalát láttam, a lengyel oldalon nem voltam, de azt tudom, hogy ott sok aktivista segít azoknak, akik átjutnak, annak ellenére is, hogy a határtól 3 kilométeres körzetbe csak az ott lakók léphetnek be. Fehéroroszországban mindössze egy idős hölggyel találkoztam, aki segített a menekülteknek. Nincsenek aktivisták, nincs ott senki. Van ugyan Vöröskereszt, de ha őket hívod, rendőrökkel jönnek, úgyhogy tőlük inkább senki sem kér segítséget. Óriási humanitárius krízis kellős közepén vagyunk, aminek egyáltalán nem látszik a vége, hiszen még mindig jönnek a gépek Fehéroroszországba. Most, amikor beszélünk (az interjú november 9-én készült – F. Zs.) is érkezik négy gép Isztambulból, egy Damaszkuszból és egy Bejrútból. A csempészek, akikkel Isztambulban találkoztam, folyamatosan állítják ki a vízumokat. Ennek egyhamar nem lesz vége.

MN: Milyen információjuk van arról az embereknek, hogy mi vár itt rájuk, milyenek a körülmények?

SZO: Most már jól informáltak, tudják, hogy jön a tél, hogy itt nagyon hideg van, többnyire hoznak magukkal vastagabb ruhákat, kabátot, csizmát, vagy bevásárolnak Minszkben, Grodnóban (nagyváros Északnyugat-Belaruszban, a lengyel és a litván határ közelében – a szerk.) vagy más nagyobb városokban, hogy felkészüljenek az erdőben való veszteglésre. De találkoztam olyanokkal is, akik papucsban voltak vagy gurulós bőröndöt húztak maguk után. Sokan semmit sem tudnak a körülményekről. A csempészek azt mondják nekik, hogy ez egy nagyon egyszerű út, mindössze öt kilométert kell sétálniuk az erdőben, és máris Lengyelországban vannak, ahonnan autóval gyorsan Németországba juthatnak. Az egyik csempésznek azt mondtam, hogy a barátnőm Szí­riá­ban van és át akar jutni a határon, én pedig majd Lengyelországban várom, ezért kértem, szervezze meg az útját. Sokat faggattam arról, hogy mennyire veszélyes az út, sok-e a rendőr, mire kell számítani az erdőben. Azt mondta, ne aggódjak, ez a legegyszerűbb út, nem olyan, mint amikor a tengeren kell átjutni. Az volt az érzésem, hogy a csempészek sem tudnak semmit. Pedig a határ menti erdő igen veszélyes, sok a mocsár, éjjel nagyon hideg van. A csempészek úgy szerveznek meg mindent, mint egy turistautat.

MN: Hogy működik a szervezés? A csempészek kapcsolatban vannak a belarusz hatóságokkal?

SZO: Két lehetőség van: van egy Centkuror nevű belarusz állami ügynökség, amely kiállítja a vízumot, és amely rengeteg közel-keleti utazásszervezővel áll kapcsolatban. Ezek szervezik az utakat: csak odaútra a repülőjegyet és a hotelt Minszkben vagy egy másik nagyvárosban, ahol aztán egyszerű olyan taxit találni, amely elvisz a határig. A másik lehetőség a csempészek, akik viszont mindent megszerveznek: a vízumot, a repülőjegyet, a sofőrt, aki elvisz a határig, sőt, ha akarod, akkor azt is, aki a lengyel határtól elvisz egészen Németországig. Ez gyorsabb, viszont drágább is, nagyjából 5 ezer euróba kerül.

MN: Vagyis a csempészeknek vannak kapcsolatai Fehéroroszországban és Lengyelországban is?

SZO: Belaruszban sokan dolgoznak nekik, belaruszok, oroszok, grúzok. De ők nem csinálnak semmilyen illegális dolgot, hiszen vagy belarusz állampolgárok, vagy vízummal rendelkező külföldiek, akik sofőrként dolgoznak. Fehéroroszországban egy taxis egy fuvarért a határig nagyjából 100–150 dollárt kér, Lengyelországban viszont sokkal nehezebb sofőrt találni, mert ott illegális a bevándorlókat szállítani, és tele van minden rendőrrel meg határőrrel. Az egyik csempész, akivel Isztambulban beszéltem, azt mondta, ha lengyel vagyok, van kocsim és vállalom, hogy a határról Németországba szállítok embereket, személyenként ezer dollárt ad nekem. Amikor a másik csempésznek erről az ajánlatról beszéltem, azt mondta, ő 1500-at ad nekem per fő.

 
Fotó: Piotr Sionko

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.