Magyar Narancs: Néhány héttel ezelőtt végigjártad azt az utat, amelyet a Fehéroroszországon keresztül az Európai Unióba igyekvő bevándorlók is: Isztambulból indultál, ahol embercsempészekkel találkoztál, onnan Minszkbe repültél, és a belarusz–lengyel határhoz mentél. Hogyan írnád le mindazt, amit az utad során tapasztaltál?
Szymon Opryszek: A belarusz rezsim fegyverként használja az embereket Lengyelország és az Európai Unió ellen. A múlt hétfőn például 4–5 ezer ember gyűlt össze az egyik határátkelő, Kuźnica előtt, ami eredetileg egy, a menekültek által szervezett tiltakozás akart lenni, hogy felhívják a világ figyelmét arra, mennyire rosszul bánnak velük a hatóságok, és segítséget kérjenek. Ahogy azonban a belarusz határőrök látták, hogy készülődik valami, átvették az irányítást, egyre több embert szállítottak a határhoz, hogy majd a lengyel oldalra kényszerítsék őket.
Az utam során a határnak csak a belarusz oldalát láttam, a lengyel oldalon nem voltam, de azt tudom, hogy ott sok aktivista segít azoknak, akik átjutnak, annak ellenére is, hogy a határtól 3 kilométeres körzetbe csak az ott lakók léphetnek be. Fehéroroszországban mindössze egy idős hölggyel találkoztam, aki segített a menekülteknek. Nincsenek aktivisták, nincs ott senki. Van ugyan Vöröskereszt, de ha őket hívod, rendőrökkel jönnek, úgyhogy tőlük inkább senki sem kér segítséget. Óriási humanitárius krízis kellős közepén vagyunk, aminek egyáltalán nem látszik a vége, hiszen még mindig jönnek a gépek Fehéroroszországba. Most, amikor beszélünk (az interjú november 9-én készült – F. Zs.) is érkezik négy gép Isztambulból, egy Damaszkuszból és egy Bejrútból. A csempészek, akikkel Isztambulban találkoztam, folyamatosan állítják ki a vízumokat. Ennek egyhamar nem lesz vége.
MN: Milyen információjuk van arról az embereknek, hogy mi vár itt rájuk, milyenek a körülmények?
SZO: Most már jól informáltak, tudják, hogy jön a tél, hogy itt nagyon hideg van, többnyire hoznak magukkal vastagabb ruhákat, kabátot, csizmát, vagy bevásárolnak Minszkben, Grodnóban (nagyváros Északnyugat-Belaruszban, a lengyel és a litván határ közelében – a szerk.) vagy más nagyobb városokban, hogy felkészüljenek az erdőben való veszteglésre. De találkoztam olyanokkal is, akik papucsban voltak vagy gurulós bőröndöt húztak maguk után. Sokan semmit sem tudnak a körülményekről. A csempészek azt mondják nekik, hogy ez egy nagyon egyszerű út, mindössze öt kilométert kell sétálniuk az erdőben, és máris Lengyelországban vannak, ahonnan autóval gyorsan Németországba juthatnak. Az egyik csempésznek azt mondtam, hogy a barátnőm Szíriában van és át akar jutni a határon, én pedig majd Lengyelországban várom, ezért kértem, szervezze meg az útját. Sokat faggattam arról, hogy mennyire veszélyes az út, sok-e a rendőr, mire kell számítani az erdőben. Azt mondta, ne aggódjak, ez a legegyszerűbb út, nem olyan, mint amikor a tengeren kell átjutni. Az volt az érzésem, hogy a csempészek sem tudnak semmit. Pedig a határ menti erdő igen veszélyes, sok a mocsár, éjjel nagyon hideg van. A csempészek úgy szerveznek meg mindent, mint egy turistautat.
MN: Hogy működik a szervezés? A csempészek kapcsolatban vannak a belarusz hatóságokkal?
SZO: Két lehetőség van: van egy Centkuror nevű belarusz állami ügynökség, amely kiállítja a vízumot, és amely rengeteg közel-keleti utazásszervezővel áll kapcsolatban. Ezek szervezik az utakat: csak odaútra a repülőjegyet és a hotelt Minszkben vagy egy másik nagyvárosban, ahol aztán egyszerű olyan taxit találni, amely elvisz a határig. A másik lehetőség a csempészek, akik viszont mindent megszerveznek: a vízumot, a repülőjegyet, a sofőrt, aki elvisz a határig, sőt, ha akarod, akkor azt is, aki a lengyel határtól elvisz egészen Németországig. Ez gyorsabb, viszont drágább is, nagyjából 5 ezer euróba kerül.
MN: Vagyis a csempészeknek vannak kapcsolatai Fehéroroszországban és Lengyelországban is?
SZO: Belaruszban sokan dolgoznak nekik, belaruszok, oroszok, grúzok. De ők nem csinálnak semmilyen illegális dolgot, hiszen vagy belarusz állampolgárok, vagy vízummal rendelkező külföldiek, akik sofőrként dolgoznak. Fehéroroszországban egy taxis egy fuvarért a határig nagyjából 100–150 dollárt kér, Lengyelországban viszont sokkal nehezebb sofőrt találni, mert ott illegális a bevándorlókat szállítani, és tele van minden rendőrrel meg határőrrel. Az egyik csempész, akivel Isztambulban beszéltem, azt mondta, ha lengyel vagyok, van kocsim és vállalom, hogy a határról Németországba szállítok embereket, személyenként ezer dollárt ad nekem. Amikor a másik csempésznek erről az ajánlatról beszéltem, azt mondta, ő 1500-at ad nekem per fő.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
