„Egy viharos, háborúkkal és idegen megszállással terhelt évszázad után Kína 1949-re egyesült, majd rohamosan megindult a fejlődés útján. Már a kezdeti eredmények is figyelemre méltóak voltak, de azt valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy két generáció alatt beérik a Nyugatot. Mi a sikerük titka?” („Káoszforrássá vált az Egyesült Államok”, Magyar Hírlap, 2023. április 12.)
A Kínai Népköztársaságban az oktatás és az identitáspolitikai indoktrináció egyik alappillére a „szégyen évszázadának”, azaz az ország 19. századi gyarmati megszállásának felidézése. A valódi történelmi sérelmek sulykolása oly hatékony, hogy külföldön is képes szimpátiát ébreszteni; a nyugati világban is sokan megértéssel fordulnak a jelenlegi kínai politika felé.
De imperialista megszállás ide vagy oda, tény, hogy a Ming-dinasztia (1368–1644) volt az utolsó etnikailag han kínai vezetésű hatalmi elit Kínában. (Előtte a Dzsingisz kán unokája által alapított Jüan-dinasztia, utána a mandzsúriai Csing-dinasztia uralkodott.) A han kínaiakat utána szinte folyamatosan leigázták és meghódították, s hosszú időkig más ázsiai népek uralkodtak felettük. Amikor Kína 1949-ben egyesült, a Kínai Népköztársaság a mandzsu Csingek által létrehozott birodalmat jelölte meg jogos területének. Bekebelezte Mandzsúria egy részét, Mongóliától más nyelvet beszélő, más nép lakta területet rabolt el magának, majd 1949-ben bevonult az ujgur muszlimok lakta Kelet-Turkesztánba, amely nem sokkal azelőtt – szovjet segítséggel – nyilvánította magát függetlennek. Pedig Kelet-Turkesztán rendelkezett a modern demokratikus államok minden attribútumával: jól szervezett kormánnyal, különböző minisztériumokkal, nemzeti hadsereggel, igazságszolgáltatással. Miután Peking megállapodott a szovjet vezetéssel, Kelet-Turkesztán frissen megválasztott miniszterelnökének és vezető diplomatáinak repülőgépe egy diplomáciai úton lezuhant. Tibetet később, 1959-ben rohanta le a „felszabadító” hadsereg. A „történelmi Kína” területe mindössze egyharmada volt a mai Kínai Népköztársaságénak.
A kínai kommunista párt első sikerei között az 1959–1961-es nagy éhínséget említhetjük, az 1958-ban Mao által indított „nagy ugrás” következményét, az emberiség újkori történetének egyik alighanem legnagyobb tragédiáját. Az áldozatok számát 16–43 millióra becsülik – mindössze három év alatt. Aztán 1966-ban eljött az ugyancsak rendkívül sikeres „kulturális forradalom”, amelynek tíz éve alatt a párt nagyjából 36 millió embert üldözött és lehetetlenített el, és kivégzett 1,6 millió politikai foglyot.
A mai kínai történelemkönyvekben mindennek nyoma sincs: így a nagy éhínség pusztán „három nehéz évként” tűnik fel, a kulturális forradalom csupán „tíz év katasztrófa” volt, a Tienanmen téri mészárlás pedig a „’89-es incidensként” bukkan fel.
„Nem tartanak attól, hogy az USA megakasztja a kínai fejlődés ütemét? Amerika a kapitalizmus hazája, de Washington nem igazán szereti a versenyt, elég csak az EU-s kapcsolatok egyenetlenségére vagy a Huawei elleni szankciókra utalni.”
A fejlődést nem az Egyesült Államok fogja megakasztani, hanem a GDP-t korábban valóban növelő, de ma már fenntarthatatlan és meg nem térülő infrastrukturális projektek sora, kéz a kézben a vészesen közelgő demográfiai katasztrófával és az újracentralizált hatalommal. A kínai fejlődés üteme már most lelassult.
Tény, hogy az amerikai felső tízezer évtizedeken át gazdagodott az olcsó kínai termelés kiaknázása révén, amivel párhuzamosan leépült az Egyesült Államok ipara is. De Kína soha nem teljesítette az amerikai–kínai kereskedelmi egyezményben foglaltakat, a Covid-járványra transzparens választ soha nem adott, emberi jogi atrocitásai elfogadhatatlanok. Nem enged be amerikai applikációkat, de elvárja, hogy az általa fejlesztett digitális eszközök mindenhol elérhetők legyenek. A TikTok-vita gyermeteg. Miközben a pekingi vezetés kitiltja a Twittert, a Facebookot és a többit, addig az Egyesült Államokban számtalan kínai applikáció használható. India 198 kínai alkalmazást száműzött két éve – köztük a TikTokot is –, ennek Peking mintha nem tulajdonítana túlzott jelentőséget, pedig az amerikainál nagyobb piacot veszített Indiában.
Az uralkodó kommunista párt azt sulykolja, hogy Kína hihetetlen gazdasági és technológiai sikereinek záloga az ideológiájának zsenialitása. Pedig a párt azzal tette a legtöbbet, hogy annak idején leült tárgyalni az Egyesült Államokkal, és évtizedes kínlódás után, az ideológiát félretolva megnyitotta az ország piacát a külföldi vállalatok és technológiáik versenye előtt – és közben ügyesen elorozta a külföldi know-how-t. A központi tervezést, ha nem is teljesen, de felváltotta a piacgazdaság, az állam és a bürokráciája többé-kevésbé félreállt a vállalkozók, a települések és néha még az állami vállalatok útjából is. A párt hallgatólagosan elfogadta az ideológiailag szerfölött kellemetlen realitásokat, lemondott a gazdaság mikromenedzseléséről, és ezzel fel is szabadította azt. Mindez valóban káprázatos eredményekhez vezetett – de ezeket a szabadpiaci folyamatokat inkább a gazdaság szabályszerűségei ösztönözték. A kínai vezetés most „külön utas kommunizmusnak” állítja be a világpiacon immár jelentős szereplőként versengő államkapitalista rendszert, s ennek nyomós belpolitikai okai lehetnek. Hszi Csin-ping most mintha visszafordítaná az irányt, és a maói eszmék újraélesztésével próbálkozna. A világ erős emberei bizonyára mind hatalommániás önimádók, akikben a közös a hatalom elvesztésétől való félelem. Szívesen fogadják a külföldi támogatást, de az országhatárokon túl nem talál visszhangot személyi kultuszuk vagy országuk sajátos nacionalizmusa. Márpedig akit a nacionalizmus tart hatalmon, annak ellenségkép is kell – kinek Brüsszel, kinek az Egyesült Államok, kinek mind a kettő.
A két nagyhatalom között valóban ádáz versengés folyik – de korántsem ez az egyetlen kényes felület Kína külkapcsolataiban. Az indiai, a japán, az orosz relációban, de még az Afrikával és az ázsiai országokkal fenntartott kapcsolataiban is a rivalizálás dominál.
*
„Már egy-másfél évtizeddel ezelőtt is voltak közgazdászok, biztonságpolitikai szakértők, akik arra figyelmeztettek, hogy Kína megvetette a lábát Afrikában, s ha a Nyugat nem változtat a hozzáállásán, a fekete kontinenshez való viszonyán, akkor tartósan elveszítheti azt. Az idő őket igazolta. Hogyan tudott Kína ekkora népszerűségre szert tenni a fejlődő országok körében?”
A kínai a glóbusz második legnagyobb gazdasága. A világgazdaság 18,6 százalékát adja; ez a világ legnagyobb felvevőpiaca. Kínáé a világ legnépesebb hadserege is, amelyre mostantól évente legalább 230 milliárd dollárt költ majd. Itt üzemel a legnagyobb és legmodernebb vasúti hálózat, itt folyik a világ második legfejlettebb űrkutatási programja. Peking 541 műholdat keringtet a Föld körül, és hét mesterséges szigetet épített a Dél-kínai-tengeren. A kínai kormányé a világ legambiciózusabb globális infrastrukturális fejlesztési projektje, az Egy övezet, egy út program (Belt and Road Initiative, BRI), ennek égisze alatt Kína építi a világon a legtöbb utat, vasúthálózatot, repülőteret, mélytengeri kikötőt – még ha nem is átlátható és nem is mindig tisztességes hitelezési struktúrákon keresztül.
Mégis, a Kínai Népköztársaságot az ENSZ és annak szervezetei a mai napig a fejlődő országok közé sorolják – miközben ez a „fejlődő ország” dollármilliárdokat helyez ki valóban fejlődő országokba, például Ugandába, Angolába, Kenyába, Tanzániába. A kínai termékeket az ország „fejlődő” státusza miatt alacsonyabb vámköltségek terhelik, s a kínai befektetések is kevesebb akadállyal szembesülnek – ez pedig fellendíti a kínai exportot, és így hozzájárul a kínai gazdaság expanziójához és növeli a kínai versenyképességet a külföldi, különösen az afrikai piacokon.
A pekingi kormány állítása szerint 2001 óta (a világ hatodik legnagyobb gazdaságaként ekkor léptek be a Kereskedelmi Világszervezetbe, a WTO-ba) 600–800 millió állampolgárukat emelték ki a szegénységből, és a statisztikák alapján az ország rendelkezik a legtöbb milliárdossal is – de továbbra is élvezi a „fejlődő” státusz által biztosított brutális előnyöket a nemzetközi szerződésekben, a „felzárkóztató programokban”, a kereskedelemben, a szállítmányozásban. A kínai kormány emellett sem teljesíti számos, a WTO-tagságból fakadó kötelezettségét (ipari támogatások külföldi cégek számára azonos feltételekkel, a külföldi szellemi tulajdon védelme, szolgáltatási iparágak piacra jutásának egyenrangú biztosítása). Peking pontosan tudta, hogy mit kell ígérnie a belépésért, de track recordja azt mutatja, hogy ezeket az ígéreteket soha nem szándékozott betartani. Így hatalmas kereskedelmi többletet és devizatartalékot halmozott fel, amit politikai céljainak megvalósítására használ.
Az Egyesült Államok és az EU évek óta joggal kifogásolja, hogy durván lejt a nemzetközi pálya; és valójában az afrikai országok sem jutnak esélyhez, ha ugyanabban a kategóriában indulnak, mint Kína. Win-win szituációról szó sem lehet – Peking szükségszerűen mindig többet nyer. Az Egy út, egy övezet programot azért sem tudná más fejlett ország megvalósítani, mert nem képes olyan áron szállítmányozni, építőipari, telekommunikációs, biztonságtechnikai, nehéz- és könnyűipari berendezéseket és technológiákat értékesíteni, mint a „fejlődő” Kína, amelynek a Világbanktól is kedvezményes hitel jár. Peking a világ számos helyén a megmentő szerepében tetszeleg, de a rendszer kijátszásával hosszú távon súlyos károkat okoz a valóban rászoruló országoknak.
*
„Kína látványosan kerüli, hogy a világ csendőreként lépjen fel, ugyanakkor a diplomáciája egyre aktívabb, egyre nagyobb mértékben veszi ki a részét a nemzetközi konfliktusok megoldásából. Ez egy tervszerű irányváltás, vagy egyszerűen az ország méreteiből és gazdasági erejéből fakad?”
Bár Peking a felelős nagyhatalom szerepében tetszeleg, amely tiszteletben tartja minden ország szuverenitását és politikai berendezkedését, és igazodik az ENSZ-központú nemzetközi rendhez, a kellemetlen igazság az, hogy jószerivel egyetlen ENSZ-szervezet sincs, ahol Kína ne szegné meg sorra a szabályokat és az alapelveket.
A Kínai Népköztársaság ENSZ-tagságát 1971-ben szavazták meg a tagállamok, mondván, a több mint 1 milliárd lakosú országot nem szabad kizárni a nemzetközi porondról; és minél előbb felveszik a nemzetközi közösségbe, annál hamarabb fog a nemzetközi normák szerint játszani. Ám Kína jelenlegi szerepvállalása sajnálatos módon ezeket a reményeket nem igazolta.
Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó, vétóval rendelkező tagja – jóllehet több fronton folyamatos katonai konfliktusokban harcoló fél. Az indiai határnál, Ladakh tartományban új helyőrségek és őrtornyok építésével tolja ki határait, és már 38 ezer négyzetkilométernyi új területet kebelezett be az indiai Himalájából; 2020-ban a kínai hadsereg hadműveletei során 20 indiai katona vesztette életét.
Kína 2020-ban annak ellenére lett a Nemzetközi Tengerjogi Bíróság tagja, hogy 2014 óta folyamatosan megszegi a világszervezet tengerjogi egyezményét. Nem létező történelmi jogalapra hivatkozva magának követeli a Dél-kínai-tenger 80 százalékát; a jogos tulajdonosokat elüldözi, zavarja az áthaladó nemzetközi kereskedelmi forgalmat és halászatot, és minden, a nemzetközi fórumokon tett ígérete ellenére felépített és felfegyverzett hét mesterséges szigetet. Most már az általa elfoglalt területek légterére is igényt tart. A kínai kisiskolások már azt tanulják, hogy Kína határa Indonéziánál húzódik.
Mindezzel az összes délkelet-ázsiai országot elidegenítette magától, és erős fegyverkezésbe hajszolta azokat. Joko Widodo indonéz elnök a Natuna-szigetekre soha nem látott fegyverarzenált összpontosított. A Fülöp-szigetek – a kínai tengeri nyomulás legnagyobb vesztese – az idén négy új katonai bázis létrehozására invitálta az Egyesült Államokat. A Dél-kínai-tengeren egy véletlen fegyveres konfliktus is több országot magával rántana, és könnyen világméretűvé válhat. Kína így segíti a tartós békét, az egyetemes biztonságot és a globális jólét előmozdítását.
Kína tagja az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának is, így esély sincs arra, hogy bármilyen kínai etnikai vagy vallási kisebbség, politikailag üldözött csoport valaha is jogorvoslatot nyerjen az erre a célra létrehozott legfontosabb nemzetközi fórumon. A náci retorika sem ment volna odáig, hogy oktatási intézménynek nevezze a szögesdrótokkal és őrtornyokkal körbekerített internálótáborokat. Ha pedig valaki az ujgur népcsoportot sújtó átnevelő és kényszermunkaprogram legitimitását firtatná, azonnal jön a válasz: el innen, ez szuverenitási kérdés!
*
„A közelmúltban a tajvani hatóságok vezetője, Cai Jing-ven az USA-ban járt, ahol találkozott az amerikai képviselőház elnökével, Kevin McCarthyval. Erre a válasz egy kínai hadgyakorlat volt. Bő egy évvel az ukrajnai orosz invázió kezdete után erre sokan felkapják a fejüket. Amerika és Tajvan a tűzzel játszik?”
Minden Tajvant illető kérdésre egyetlen kínai válasz létezik: Tajvan mindig Kína volt és lesz, és most is az, ebben alku nincs. Peking igényt tart Tajvanra, de a szigetország lerohanását és megszállását mégis nehéz elképzelni a közeljövőben.
Bár Kínáé a legnagyobb hadsereg a világon, haditengerészete nagy valószínűséggel nem venné fel a versenyt a Tajvan segítségére induló nemzetközi csapatokkal. A Tajvanhoz történelmileg kötődő Japán bejelentette, nem fogja hagyni a sziget erőszakos elfoglalását. Joe Biden is többször hangoztatta, hogy fegyveres megtámadása esetén Tajvant az Egyesült Államoknak kötelessége lesz megvédeni – még ha a Fehér Ház azóta árnyalta is az elnök szavait. Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház akkori elnöke tavalyi tajvani látogatásakor a válaszképpen hadgyakorlatot tartó kínai hadsereg úgy lőtt ki öt rakétát Tajvan felé, hogy azok japán felségvizeken csapódtak be. Japán nem ült fel e provokációnak, de komolyabb helyzetben egy ilyen lépést hadüzenetnek foghat fel. A Tajvantól 170 kilométerre fekvő japán Szenkaku-szigetekre Kína szintén történelmi jogalapot igyekszik formálni. A dél- és kelet-ázsiai országok meggyőződése, hogy ha Kína valóban megindul, akkor minden területet, amelyre eddig szemet vetett, be akar majd kebelezni. A mind agresszívabb kínai katonai ambíciókkal szembesülő, s a II. világháború óta csak önvédelmi erőket fenntartó Japán tavaly decemberben bejelentette, hogy megkétszerezi a hadsereg fejlesztésére szánt kiadásait. Nemrég a tokiói hadvezetés több száz katonát és nagy hatótávolságú rakétaegységeket telepített az Isigaki szigeten álló bázisra, Tajvantól 331 kilométerre.
Ausztráliában évek óta feszülten figyelik Tajvan helyzetét; Kína politikai erődemonstrációként már velük is többször konfrontálódott az utóbbi években. Az ausztrálok azzal számolnak, hogy nyílt konfliktus esetén az Egyesült Államok nem teheti meg, hogy ne siessen fegyveresen Tajvan segítségére, mert az helyrehozhatatlan tekintélyvesztéssel járna szövetségesei előtt. Ausztráliát nyilván az is aggasztja, hogy a Pine Gap amerikai–ausztrál hírszerző létesítmény az ország belsejében elsődleges célponttá válhatna.
Kína nem véletlenül fektet nagy hangsúlyt Tajvan békés egyesítésére az „anyaországgal” – ha ugyanis háborút robbantana ki, a nemzetközi szankciók igen súlyosan érintenék, s e tekintetben a nemzetközi közösség Ukrajna megtámadására példásan reagált. Kína szinte semmilyen élelmiszerből nem önellátó, ahogy takarmányból és energiahordozókból sem, fő exporttermékeihez pedig a világ különböző tájairól összeszedett nyersanyagokra is szüksége van.
*
„Néha azért nehéz követni az amerikai külpolitikát, mert önmagának is ellentmond. Az egy Kína elvet az USA hivatalosan elismeri, Tajvant Kína részének tekinti, mégis támogatja a tajvani szeparatizmust. Sőt, másokat is erre buzdít. Mire véljük ezt a kettős játékot?”
Különbséget kell tennünk a „one China policy” és a „one China principle”, az „egy Kína politika” és az „egy Kína elv” között. A Kínai Népköztársaság az „egy Kína elvet” vallja, s kizárólag olyan országgal létesít diplomáciai kapcsolatot, amely ezt elfogadja. Csak egy Kína létezik, Tajvan ennek elidegeníthetetlen része, és a Kínai Népköztársaság kormánya az egyetlen törvényes kormány, amely egész Kínát képviseli – beleértve Tajvant is.
Az 1970-es évek elején az akkor már tíz éve romló szovjet–kínai kapcsolatok miatt diplomáciai közeledés kezdődött Washington és Peking között. Mao Ce-tung azonban kiadta: addig semmilyen komoly kapcsolat nem lehetséges, amíg az együttműködés nem az „egy Kína elven” nyugszik. Az amerikai vezetés viszont a Kínai Köztársaságot, azaz Tajvant támogatta.
Az alkudozás során nyilvánvalóvá vált, hogy több érv szól a két ország összefogása mellett, mint ellene. Végül hosszú tárgyalássorozat után köztes megoldást fogadtak el: ez lett az „egy Kína politika”. Washington elismerte, hogy csak egy Kína létezhet, tajvani nagykövetségét bezárta, s Tajvant „nem országgá” nyilvánította. Ám abba nem egyezett bele, hogy Kína erővel magához csatolja a szigetet, azaz megtagadta – illetve a Tajvanon élők beleegyezéséhez kötötte – a népköztársaság szuverenitási igényének elismerését. Arról pedig hallgatólagos megállapodás született, hogy egyik fél sem feszegeti ezt a témát. Ez az alku 1972-től egészen Donald Trump elnökké választásáig tartott.
Az „egy Kína politika” a kínai–amerikai kapcsolatok sarokköve lett, egyfajta kényes egyensúlyozást takar, amit Washington az évtizedek során tökéletesített, és hivatalosan is „stratégia kétértelműséggel” jellemez. Miközben szoros kapcsolatot ápol Tajvannal – amely nyolcadik legnagyobb kereskedelmi partnere –, ellenzi a status quo egyoldalú megváltoztatását. Azaz nem támogatja Tajvan függetlenségét, de azt is elvárja, hogy a Tajvan és Kína közötti ellentéteket békés eszközökkel oldják meg. A tajvani kapcsolatokról szóló törvény szerint az Egyesült Államok szükség esetén védelmi eszközöket és szolgáltatásokat bocsát a szigetország rendelkezésre ahhoz, hogy az meg tudja védeni magát az erőszak vagy a kényszerítés bármely, a biztonságát vagy társadalmi, gazdasági rendszerét fenyegető formájával szemben. Arról viszont, hogy nyílt fegyveres konfliktus esetén az Egyesült Államok megvédené Tajvant, nem született törvény.
Az egykori nacionalista katonai diktatúra azonban önálló nemzetközi jogi státusz nélkül is virágzó demokráciává vált. Tajvan ma nem követel magának hivatalos önálló státuszt a nemzetközi térben, de építi demokratikus köztársaságát. Lakói tudatában vannak annak, hogy hazájukat bármikor megszállhatja Kína, s a demokráciájukban látják a társadalmi és politikai elnyomás ellenszerét. A Tajvan és Kína közötti kapcsolatokról készült legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a tajvani válaszadók 84,9 százaléka a status quo fenntartását támogatja, míg 6,8 százalékuk véli úgy, hogy Tajvannak minél hamarabb ki kellene nyilvánítania függetlenségét; az egyesülést Kínával a lakosok 1,6 százaléka jelölte meg célnak. A status quóra szavazók a nem hivatalos függetlenség mellett teszik le a garast, tudván tudva, hogy a függetlenség kinyilvánítása egyet jelentene a háborúval. De Kínához sem szeretnének csatlakozni, különösen a Hongkongban történtek után; s már nem is vallják magukat kínainak, az identitásuk tajvani.
Kína pedig akkor lenne valóban felelős nagyhatalom, ha hagyná élni Tajvant az önrendelkezés jogával. Bár Mao 1972-ben azt mondta, hogy Tajvan ügyének megoldása még száz évig ráér, az utóbbi évtizedekben a kínai vezetés szavakban is mind agresszívabban lép fel: „Tajvan Kína tartománya”, „mi egy nép vagyunk”, „egyesülnünk kell”. Peking nacionalista retorikájának középpontjában Tajvan áll – ne csodálkozzunk, ha a felnövő kínai nemzedék egyre vérszomjasabb.
