„Egy viharos, háborúkkal és idegen megszállással terhelt évszázad után Kína 1949-re egyesült, majd rohamosan megindult a fejlődés útján. Már a kezdeti eredmények is figyelemre méltóak voltak, de azt valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy két generáció alatt beérik a Nyugatot. Mi a sikerük titka?” („Káoszforrássá vált az Egyesült Államok”, Magyar Hírlap, 2023. április 12.)
A Kínai Népköztársaságban az oktatás és az identitáspolitikai indoktrináció egyik alappillére a „szégyen évszázadának”, azaz az ország 19. századi gyarmati megszállásának felidézése. A valódi történelmi sérelmek sulykolása oly hatékony, hogy külföldön is képes szimpátiát ébreszteni; a nyugati világban is sokan megértéssel fordulnak a jelenlegi kínai politika felé.
De imperialista megszállás ide vagy oda, tény, hogy a Ming-dinasztia (1368–1644) volt az utolsó etnikailag han kínai vezetésű hatalmi elit Kínában. (Előtte a Dzsingisz kán unokája által alapított Jüan-dinasztia, utána a mandzsúriai Csing-dinasztia uralkodott.) A han kínaiakat utána szinte folyamatosan leigázták és meghódították, s hosszú időkig más ázsiai népek uralkodtak felettük. Amikor Kína 1949-ben egyesült, a Kínai Népköztársaság a mandzsu Csingek által létrehozott birodalmat jelölte meg jogos területének. Bekebelezte Mandzsúria egy részét, Mongóliától más nyelvet beszélő, más nép lakta területet rabolt el magának, majd 1949-ben bevonult az ujgur muszlimok lakta Kelet-Turkesztánba, amely nem sokkal azelőtt – szovjet segítséggel – nyilvánította magát függetlennek. Pedig Kelet-Turkesztán rendelkezett a modern demokratikus államok minden attribútumával: jól szervezett kormánnyal, különböző minisztériumokkal, nemzeti hadsereggel, igazságszolgáltatással. Miután Peking megállapodott a szovjet vezetéssel, Kelet-Turkesztán frissen megválasztott miniszterelnökének és vezető diplomatáinak repülőgépe egy diplomáciai úton lezuhant. Tibetet később, 1959-ben rohanta le a „felszabadító” hadsereg. A „történelmi Kína” területe mindössze egyharmada volt a mai Kínai Népköztársaságénak.
A kínai kommunista párt első sikerei között az 1959–1961-es nagy éhínséget említhetjük, az 1958-ban Mao által indított „nagy ugrás” következményét, az emberiség újkori történetének egyik alighanem legnagyobb tragédiáját. Az áldozatok számát 16–43 millióra becsülik – mindössze három év alatt. Aztán 1966-ban eljött az ugyancsak rendkívül sikeres „kulturális forradalom”, amelynek tíz éve alatt a párt nagyjából 36 millió embert üldözött és lehetetlenített el, és kivégzett 1,6 millió politikai foglyot.
A mai kínai történelemkönyvekben mindennek nyoma sincs: így a nagy éhínség pusztán „három nehéz évként” tűnik fel, a kulturális forradalom csupán „tíz év katasztrófa” volt, a Tienanmen téri mészárlás pedig a „’89-es incidensként” bukkan fel.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
