Április 21-én kora reggel, 88 éves korában hunyt el a római Szent Márta-házban. Jorge Mario Bergoglio, a római katolikus egyház 266. pápája olyan vezető volt, akit egyházi és világi, vallásos és szekuláris meggyőződésű emberek milliói tiszteltek azért, mert a hatalom és a díszletek közepette is ember maradt: nyitott volt a szegények, a kitaszítottak, a sebzett szívek felé. „A közöny – írta Remény című könyvében – gyilkos lehet. A szeretet nem tűri el a közönyt. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, közönyösen, de túlságosan tárt karokkal, fatalistán sem létezhetünk. A keresztény ember kinyújtja a kezét.”
Buenos Airesben született, fiatal éveiben a kidobóemberi alkalmi munka, a vegyésztechnikusi tanulmányok és a jezsuita noviciátus természetes módon simulnak egymásba. Egy piemonti anyanyelvű argentin család elsőszülöttjeként korán tapasztalatot szerez az emberi élet törékenységéről, légúti betegsége miatt elveszíti tüdejének egy darabját. Mielőtt pappá szentelik, irodalmat és pszichológiát tanít, majd a jezsuiták argentin tartományfőnökeként nem csak a hitét, de a morális rugalmasságát is próbára teszi a katonai junta időszaka. Pápává választása után sokan firtatták, hogy milyen szerepe volt 1975 és 1983 között, amikor a katolikus egyház támogatta a fasiszta rezsimet. A legsúlyosabb vád szerint két jezsuita pap elrablását tette lehetővé a tétlensége; erről a vádról később hitelt érdemlően bebizonyosodott, hogy megalapozatlan volt, sőt Bergoglio minden követ megmozgatott két „baloldalinak” minősített beosztottja kiszabadítása érdekében. Tudományos ambícióinak feladását egy félig befejezett disszertáció tanúsítja, a papi karrierje azonban felívelt. 1998-ban Buenos Aires érseke lett, 2001-ben II. János Pál nevezte ki bíborossá. Tömegközlekedéssel utazott, főzött magára, egyszerű szálláson élt. A mendemondák szerint már 2005-ben majdnem pápává választották.
Változásra volt szükség
Elődje, XVI. Benedek pápa 2013. február 11-én lemondott – s az a tény, hogy teendőinek nem a halál vetett véget, hanem ő érezhette magát alkalmatlannak a tisztség ellátására, egyértelmű tünete volt a katolicizmus kudarcának. De Joseph Ratzinger bukását csak közvetve okozták a Római Kúria, azaz az egyház hivatali apparátusának bomlasztó mesterkedései, az ő katolicizmuselképzelése volt fenntarthatatlan. E modell egyik fő eleme a szentségek – az eucharisztia, a liturgia, a bűnbánás – szerepéről szólt, a másik a papság szigorú hierarchiáját konzerválta. Ez utóbbit azonban kikezdték az ezredforduló egyre hangosabb botrányai – például a pedofilügyek az Egyesült Államokban, vagy az állam és az egyházfők korrupt összefonódása Berlusconi Olaszországában. A megrendült bizalmat a templomba járók számának radikális csökkenése, a gyónási kedv apadása jelezte. A papi ruházatot egyre többen olyan jelmeznek látták, amely mentességet ad bármilyen bűncselekmény következményétől. Ratzinger talán ambicionálta volna a változást, végül csak a lemondás gesztusára futotta, amihez a Vatileaks-botrány adta az utolsó lökést.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
