A külvilágtól szinte hermetikusan elzárt észak-koreai diktatúra nyugtalanító lépéseit, mint például a május végi atomrobbantást kalandos találgatások övezik. Akik arra tippeltek, hogy az új keletű phenjani kardcsörtetés hátterében a rezsim túlélése szempontjából döntő jelentőségű utódlási problémákat és konfliktusokat kell keresni, azok most igazolva érezhetik magukat, miután a hét elején hírszerzési forrásokra hivatkozó dél-koreai sajtójelentések azt közölték, hogy immár megvan a 67 éves, tavalyi szélütése óta csak nagy ritkán látható Kim Dzsong Il kijelölt utóda legkisebb fia, a huszonéves Kim Dzsong Un személyében. Ez pedig a kombinációk szerint úgy függne össze a kísérleti robbantással, hogy a beteg diktátor megrendült hatalmát kívánta megszilárdítani a hadsereg keményvonalas vezetői által szorgalmazott atomfegyverkezési erőfeszítések látványos támogatásával.
Hogy kilábaljunk a homályos feltételezésekből, nézzünk bele a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) atomprogramjának történetébe - hátha okosabbak leszünk az újabb események indítékait illetően. Mostanában nyilvánossá tett levéltári dokumentumok szerint a jelenlegi észak-koreai vezető apja, a rendszert létrehozó Kim Ir Szen nem sokkal a koreai háború fegyverszünettel történt 1953-as lezárása után (amit békeszerződés azóta sem pecsételt meg) tapogatózni kezdett Moszkvában
saját nukleáris arzenáljának
kialakítása érdekében. A kezdeti segítségnyújtást aztán a hatvanas években a Szovjetunió részéről erősödő távolságtartás követte, viszont az észak-koreai vezető egyre nagyobb szükségét érezte terve megvalósításának, látva, hogy miközben Moszkva a hidegháború keretek közé szorításában érdekelt, Dél-Korea és Japán között egyre jobbak a kapcsolatok, perspektivikusan is fokozva Phenjan elszigeteltségét, amit a Szovjetunió felbomlása pecsételt meg végleg. A 90-es évekre az első kísérleti reaktorban kezdődött munkálatok már odáig fejlődtek, hogy a CIA feltételezése szerint talán urándúsító üzem is épült, és akár egy vagy két atombombája is lehetett az országnak (amit aztán tíz évvel később visszamenőleg megkérdőjelezett az amerikai hírszerzés). Időközben - 1994-ben - amerikai részről felmerült az elképzelés, hogy lebombázzák a nukleáris létesítményeket, végül csak egy kétoldalú megállapodás született arról, hogy Phenjan befagyasztja atomprogramját, amit aztán nem tartott be. Ekkortól állandó hullámzásban voltak a tárgyalások, amelyek az első, 2006-ban végrehajtott észak-koreai atomrobbantás után amerikai nyomásra (a három évvel korábban elkezdett eseti megbeszélések után) végleg hatoldalúvá bővültek Japán, Kína, Oroszország és Dél-Korea bevonásával, jelezve, hogy Washington nem kívánja egyenrangú tárgyalópartnerként kezelni a KNDK-t. Phenjan ekkor már jó ideje azt az erősödő benyomást keltette, hogy atomprogramját olyan adunak tekinti, aminek a korlátozását különféle gazdasági ellenszolgáltatások - például az éhező, nyomorgó lakosság ellátása - mértékének felsrófolására igyekszik kijátszani, miközben valójában nem kíván lemondani róla. (Az atomkísérletekkel párhuzamosan nagy hatósugarú hordozórakétáit is fejlesztette, igaz, hogy konkrét kísérletei sikertelenek maradtak.) A nukleáris létesítményei elleni megelőző támadás gondolata 2006-ban Japán részéről is felvetődött, ami persze a szigetország hadi potenciáljának a felépítését előfeltételezné. A pesszimistább forgatókönyvek pedig már azt jósolják, hogy az északi hagyományos fegyverek állandó fenyegetésének kitett Dél-Korea, sőt Tajvan is atomfegyvert fejleszt ki, ami viszont aligha nyugtatná meg (egyes vélemények szerint viszont Phenjannal szemben engedékeny pozíciójának újragondolására kényszeríthetné) Kínát, amelynek az egyetértése nélkül aligha lehetséges bármiféle megnyugtató nemzetközi megoldás Észak-Korea leszerelésére. Márpedig leginkább Peking van abban a helyzetben, hogy a gazdasági kapcsolatok, az üzemanyag-ellátás korlátozásával komoly tárgyalásokra szorítsa a phenjani vezetést. Kínának a várható menekült-tömegek miatt nem érdeke, hogy összeomoljon az észak-koreai rezsim, de az sem, hogy fegyveressé fajuljon a két Korea konfliktusa. Dél-Koreában a hadsereg és az 1953 óta ott állomásozó amerikai erők fokozott riadókészültségben vannak. Az ok: a május 25-i atomrobbantás után Dél-Korea csatlakozott a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozását célzó, 2003-ban Washingtonból elindított és azóta mintegy nyolcvan ország által aláírt kezdeményezéshez, amely az ilyen fegyverek nemzetközi adásvételét igyekszik meggátolni. Ezt a nukleáris kereskedelemben erőteljesen érdekelt Észak-Korea olyan barátságtalan gesztusnak minősítette, hogy emiatt
érvénytelennek nyilvánította
az 1953-as fegyverszüneti egyezményt, vagyis a két ország között de jure hadiállapot van.
A kínai magatartással kapcsolatban érdekes fejtegetést közölt Anne Applebaum a The Washington Postban, amely többek között azt latolgatja, hogy Észak-Korea netán Peking hallgatólagos áldásával teszi próbára az Obama-adminisztráció tűrőképességét. Ebben az esetben a közvetett provokáció értelme az volna, hogy Kína megvizsgálja, miként válaszol Washington egy olyan fenyegetésre, amely valójában azt tapogatja le, milyen esélyekkel törhet vezető katonai szerepre a mindeddig amerikai dominanciájú kelet-ázsiai térségben.
Miután Észak-Korea nem is titkolja, hogy a közeljövőben újabb, 6500 km-es hatótávolságú, tehát elvben Alaszkát is elérő rakétával végez kísérletet, az amerikai médiában újból felvetődött a megelőző légi csapás lehetősége, kormányzati szinten viszont mindeddig nem merült fel ez a lehetőség. A helyzet kényes, hiszen az önmagát sarokba szorító Észak-Korea feltételezhetően ellencsapást hajtana végre Dél-Koreában (Szöul csak hatvan kilométerre fekszik a fegyverszüneti határvonaltól), vagyis az egyetlen épeszű megoldásnak mégiscsak a további tárgyalások tűnnek, feltéve, hogy Peking is érdekelt a sikerükben.
