Terjedő atomfegyverek - Hasad tovább

Külpol

A minapi észak-koreai nukleáris kísérlettel végleg bizonyossá vált, amit amúgy már három éve sejt a világ: immár kilenctagú az atomhatalmak exkluzív klubja.

Az atomfegyver ideája az elméleti (különösen a kvantum)fizika múlt század eleji forradalma nyomán vetődött fel, az utána folytatott hajsza különösen a második világháború alatt gyorsult fel, amikor valamennyi fontosabb hadviselő fél (az erőiket e cél érdekében összefogó angolszász hatalmak, a szovjetek, a németek, sőt alighanem a japánok is) gőzerővel dolgozott a maga nukleáris programján. Végül a nyugatiak Manhattan-terve lett a befutó: a sikeres teszt után élesben is bevetették a fegyvert, s végül sok százezer japán civil rettenetes halála árán kierőszakolták a szigetország kapitulációját.

A szovjetek eközben gőzerővel folytatták a maguk nukleáris programját - ehhez éppúgy felhasználtak a náci Németországból deportált szakembereket, mint a kiterjedt kémtevékenységből származó információkat. Más kérdés, hogy máig sem lehetünk biztosak abban, mennyit segített a szovjeteknek néhány kétes hírnévre vergődött szuperatomkém ügyködése - a mérlegelést paradox módon gátolja az is, hogy amerikai részről még mindig titkosítottak az akkori nukleáris kutatási anyagok, másrészt a titkolózás, a kölcsönös megtévesztés szándéka miatt sokszor még a fegyverekkel kapcsolatos közhasználatú terminológia is félrevezető. Ennek egyik tipikus példája, az "atom-" és "hidrogénbomba" közötti populáris különbségtétel - miközben a néphittel szemben a valódi határok korántsem pontosan e két hipotetikus fegyvertípus között húzódnak.

Annyi bizonyos, hogy az amerikaiak saját éles gyakorlataik nyomán biztosak voltak benne, hogy az oroszoknak még legalább egy évtizedre, ha nem többre van szükségük saját atomfegyverük kifejlesztéséhez. Ezért érte őket úgyszólván arculcsapásként az első, 1949-es szovjet atomkísérlet híre. A következmény többek között egy nem minden alap nélkül való kémhisztéria, ami a Klaus Fuchs elleni brit (vallott, tizennégy évet kapott), majd később a Rosenberg házaspár elleni amerikai perben tetőzött. Ma már ismert tény, hogy Julius Rosenberg tényleg atomtitkokat adott át a szovjeteknek (egészen pontosan működtetett egy, a titkok kijuttatását szolgáló kémhálózatot), míg neje legfeljebb bűnsegéd volt - az ő halálos ítéletük értékelésekor egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a kor McCarthy által instruált antikommunista hisztériáját. A legértékesebb atomkémnek a német származású, ám a hitleráj elől Angliába menekült Klaus Fuchsot tartotta a közvélemény. Némi joggal: ő ugyanis valóban képzett fizikus volt, ráadásul a brit kormány mintegy kikölcsönözte a Manhattan-terv számára. Fuchs viszont meggyőződéses komcsiként "lelkiismereti" okokból dolgozott a GRU-nak, majd az NKGB-nek: meggyőződése volt, hogy a nyugatiaknak kutya kötelességük átadni az atomtitkot szövetségeseiknek. Számos fontos információ tőle származott: remekül meg tudta becsülni, mennyi dúsított uránnal és plutóniummal rendelkeznek az amcsik, és hogy ez alapján hány bombájuk lehet (amiből az derült ki, hogy csupán igen kevés) - állítólag ez is elősegítette a szovjet politbürónak a koreai háború eszkalációjához vezető döntését. A folyamatban lévő termonukleáris programról is jelentett - más oldalról azonban igaz, hogy a mai fúziós bombák működését meghatározó Ulam-Teller-féle modell (alkotója alkalmasint a lvovi születésű lengyel-zsidó matematikus, Stanislaw Ulam, a "hidrogénbomba" igazi atyja), mely a fissziós (hasadóanyagú) és fúziós töltet egyidejű alkalmazását javallta, már csak Fuchs lecsukása után született meg. Épp ezért ezt tőlük függetlenül kellett kidolgoznia a később "disszidens" ellenzékiként híressé lett Szaharov professzornak.

Az oroszok

termonukleáris bombája végül nem sokkal késte le a Teller Edéét: az első sikeres, 1952-es amerikai tesztet (ez volt Ivy Mike) alig több mint egy évvel követte a még tökéletlen szovjet termonukleáris fegyver (Joe-4) detonációja, végül 1955-ben Szemipalatyinszk mellett sikerült elpukkantani az első rendes, kétfázisú (fissziós és fúziós töltetet is tartalmazó) hidrogénbombát. A két fél egy jó ideig kölcsönös atomkísérletekkel borzolta egymás és a nagyközönség idegeit: az ötven megatonnás Cár bomba 1961-es Novaja Zemlja-i felrobbantásával a szovjetek mintegy megnyerték ezt az értelmetlen versenyt - hamarosan meg is születtek a fegyvertesztek korlátozásáról és a felszíni robbantások betiltásáról rendelkező nemzetközi szerződések. Az Egyesült Államok, a Szovjetunió és a saját nukleáris fegyvereit velük párhuzamosan, többek között Los Alamost megjárt, kikölcsönzött szakembereik segítségével elkészítő (majd szerencsétlen ausztrálok terhére kipróbáló) britek 1968-ban alá is írták az úgynevezett atomsorompó-szerződést, melyhez idővel mind több állam csatlakozott. A szerződésben az atomhatalmak vállalták, hogy nem adnak át nukleáris fegyvereket (vagy az előállításukat szolgáló berendezéseket) az ilyennel nem rendelkező államoknak - utóbbiaknak viszont megtiltotta nukleáris fegyver előállítását vagy beszerzését, beleértve a technológiát is. A szerződés ugyanakkor mindenki számára garantálta a békés célú nukleáris eszközökhöz való hozzáférés lehetőségét - feltéve, ha alávetik magukat a bécsi központú Atomenergia Ügynökség kontrolljának. E szerződés korántsem aratott mindenhol átütő sikert: Franciaországnak és Kínának például esze ágában sem volt csatlakozni. A francia atomprogram már az ötvenes években beindult, ám igazából de Gaulle 1958-as hatalomra kerülése gyorsította fel. 1960 februárjában, az éppen háború sújtotta Algéria déli részén, a Szaharában robbantották fel a 70 kilotonnás Gerboise Bleue-t, mely az elsőként kipróbált nukleáris fegyverek között a kétes értékű ranglista-vezetői címmel dicsekedhet. A franciák (az FLN-nel kötött paktum alapján még az algériai függetlenség elnyerése után is folytatódó) szaharai kísérletei nyomán az oroszok is felmondták az addig a nagyhatalmak között de facto érvényben lévő légköri teszt tilalmat - s nem is ez volt az egyetlen malőr. 1962-ben, az úgynevezett Beryl-incidens során egy rosszul elvégzett föld alatti kísérletben többek között ismert, legendás gaulle-ista politikusok (Pierre Messmer hadügyminiszter, későbbi miniszterelnök, Gaston Palewski kutatás- és atomügyi államminiszter) is alapos sugárdózist kaptak az arcukba. Végül 1963-ban a három, már említett nagyhatalom aláírta a részleges atomcsendegyezményt - ám a franciák ehhez máig nem csatlakoztak. Ezzel szemben 1992-ben (akkor már a kínaiakkal együtt) aláírták az atomsorompó-egyezményt, s megannyi (pontosan három évtizednyi) "sikeres" polinéziai (jórészt tenger alatti, termonukleáris) robbantás után 1996-ban Chirac elnök egyoldalúan felfüggesztette a további teszteket, sőt még az évben csatlakoztak a nukleáris kísérletek átfogó tilalmáról rendelkező ENSZ-megállapodáshoz is (kár, hogy ez máig nem lépett érvénybe).

A mind katonai, mind polgári tekintetben sikeres kínai atomprogram mindenekelőtt a Hruscsov-féle szovjet vezetés kettős kudarcát jelentette. Bár Mao minden sürgetése és saját korábbi ígéretük ellenére ódzkodtak attól, hogy a nukleáris technológiával kapcsolatos kutatási eredményeiket átadják a kínaiaknak, azok végül maguktól is megoldották a feladatot - ráadásul mindez tovább rontotta a szovjet-kínai viszonyt, s Moszkva végül legfontosabb szövetségesét veszítette el a hidegháború kellős közepén. Azért a kínai tesztek (első fissziós bomba, 1964, első termonukleáris eszköz, 1967) sikeréhez hozzájárult az is, hogy a fiatal kínai tudósok kiváló szakembertől tanulhattak: miután Klaus Fuchs kilencévi raboskodás után kiszabadult, az NDK-ban, Drezdában telepedett le, s többek között posztgraduális szinten oktatott kínai atomfizikusokat. Amúgy az első tesztfegyver neve is beszédes: 596 - annak emlékére, hogy pont 1959 júniusában állította le Hruscsov a kínai nukleáris program további támogatását.

A hetvenes években

először az indiaiak jelenthették be büszkén saját atomfegyverüket: az első sikeres teszt (1974) a Mosolygó Buddha fedőnevet viselte, s egyszerre volt üzenet a kínaiak és a pakisztániak felé (egy rendes regionális nagyhatalom lehetőleg álljon haragban minden fontos szomszédjával). Ezután huszonnégy évnyi viszonylagos csendesség következett, majd 1998-ban újabb öt robbantás a Shakhti-művelet keretében, elődjéhez hasonlóan szintén a Thar-sivatagban. Két hét múlva érkezett a pakisztáni válasz: a Chaga-I akció során szintúgy öt föld alatti kísérletet végeztek Beludzsisztánban, egy gránithegységben.

Ehhez képest Izrael és az apartheidben utazó Dél-afrikai Köztársaság inkább az eredményes kooperációt választotta: ám erről máig is csak homályos részletek ismertek (meg a gyanú, hogy 1979-ben együtt robbantottak az Indiai-óceánban). A lényeg, hogy a dél-afrikaiak (akik - pláne az akkor megszállásuk alatt álló Namíbiával együtt - a Föld egyik legnagyobb uránkincsével rendelkeztek) az ottani rendszerváltás során felszámolták saját nukleáris arzenáljukat (mind a hat robbanófejet) - az izraelieknek viszont a becslések szerint ma is nyolcvan-száz robbanótöltet lehet a birtokukban.

A jelen rontópálja viszont kétségtelenül az übersztálinista Észak-Korea: a 2006-os kezdemények után idén, május 25-én egy jóval erősebb nukleáris kísérletre került sor, amire már a világ is felkapta a fejét - bár mint a fenti esetek is mutatják, a merő tiltakozásra csupán legyintenek a reménybeli atomhatalmak. S a klub tovább is bővülhet (mostanság Szíriát és Iránt szokás atomfegyverprogrammal gyanúsítani), elvégre a bombareceptek jól ismertek. A nukleárisfegyver-szakemberek szerint leginkább a fegyver minőségű nukleáris töltet előállítása, az urándúsítás jelenthet gondot - az újabb, hatékonyabb eljárásokhoz már fejlett lézer- és vákuumtechnika, szupravezető mágnesek és egyéb nyalánkságok kellenek (bár ki tudja, lehet, hogy sufnituning szinten vannak olcsóbb és hatékonyabb eljárások is). Észak-Korea adottságai mindenesetre több tekintetben kiválóak: saját monacithomok- (urán- és tóriumtartalmú ásvány) lelőhelyek, jelentős grafitbányák, még a szovjetek és a kínaiak által kiképzett szakemberek (meg már az ő tanítványaik), a nyolcvanas évek óta üzemelő szaporítóreaktorok, plutóniumfeldolgozó üzemek és egy jól-rosszul összerakott kísérleti terület.

Neked ajánljuk