E látszólagos paradoxon felett az utóbbi hetekben elemzők tömegei merengtek szerte Európában, többnyire olyan orgánumok alkalmazásában, amelyek különben csak elvétve foglalkoznak a nemzeti parlamentek e "szegény rokonával". Az Eurobarometer 2008 végi felmérésében a megkérdezettek háromnegyedének fogalma sem volt róla, mikor lesznek az EP-választások, és kevesebb mint felük mutatott egyáltalán valami érdeklődést iránta. A legnagyobb hajlandóság Belgiumban mutatkozott (61 százalék), ahol mellesleg kötelező szavazni, de egészen alacsonyat mértek Lengyelországban, Portugáliában, Ausztriában és az Egyesült Királyságban, ahol a jogosultaknak kevesebb mint húsz százaléka kíván az urnákhoz járulni.
Ariano Farano, a Café Babel páneurópai portál alapító főszerkesztője szerint az első követ magunkra vessük: a média és a civil társadalom, a Brüsszelben olykor vadul lobbizó szervezetek sem tettek meg mindent azért, hogy egy "európai politikai közösség" kialakításának reményében tájékoztassanak, hogy érthetővé és kívánatossá tegyék a közügyek uniós logikáját. "Az Európai Parlament megítélése a szavazók körében negatív; úgy tartják számon, mint távoli, bürokratikus intézményt, ami a fejünk felett dönt a sorsunkról. Ezt lovagolják meg a nemzeti politikusok is: ha népszerűtlen döntéseket kell hozniuk, azt mondják, hogy kénytelenek egy brüsszeli irányelvet életbe léptetni. Ha azonban az emberek kedvére való kezdeményezések indulnak az EP-ből, mint legutóbb az Európa-szerte szabályozott mobiltarifák, akkor hajlamosak önmagukat ünnepeltetni, és hallgatni Európa szerepéről" - mondja a Narancsnak Sebastian Gievert, a civil politikai aktivitás elősegítésére létrehozott politik-digital.de portál főszerkesztője. Pont az ilyenek miatt érzik úgy az emberek, hogy a választás kimenetele nem lesz közvetlen hatással az életükre, hisz' ez csak egy közvélemény-kutatás, ami megsaccolja, mire lehet számítani az országos választásokon. Ezt erősíti, hogy az egyes országok kampányai aligha nevezhetők európainak, hiányoznak a nemzetközi, országhatárokon átívelő pártok, és a választás a struktúráját tekintve nem sokban különbözik az országos választásoktól.
Így történhet meg az, hogy jó tucatnyi államban az uniós randevú összekapcsolódik egy másik nemzeti hatókörű vokssal, ami ugyan javíthatja a részvételi hajlandóságot, de el is homályosíthatja az európai tematika jelentőségét. Belgiumban például a föderatív államszerkezet miatt lényegbevágó regionális választásokat rendezik most, Németországban pedig teljesen összekavarhatja a szavazókat a "szuper választási év": alig két hete erősítették meg hivatalában Horst Köhler köztársasági elnököt, szeptemberben országgyűlési választás lesz, és mellette még számtalan tartományi és községi voksolást is rendeznek.
Az azonosulást az uniós politikai mintákkal, az EP népképviseleti jellegét egyéb tényezők is nehezítik. A Bizottsággal és a Miniszterek Tanácsával szemben az évtizedek során egyre izmosodó parlament még a lisszaboni szerződés életbe lépése esetén is csak halvány mása lesz - mind döntési kompetenciáját, mind kezdeményezési lehetőségeit tekintve - a nemzeti törvényhozó testületeknek. Ugyanakkor a 496 millió polgárt leképező, 736 férőhelyes megaparlamentben még a 22 magyar képviselőhöz képest roppant tömegnek tűnő, 99 fős gárdát delegáló Németország is csupán alig hetedrészét adja az egésznek. Azaz, kontinensünkön átívelő tétek hiányában, nem könynyű azzal lázba hozni a szavazókat, hogy dönthetnek a fotelek három százalékáról.
Pedig lenne miért izgulni. "Az EP munkája, és így a választások is közvetlenül hatnak az emberek életére. Elég csak megnézni, hogy a nemzeti parlamentek újonnan meghozott törvényeinek több mint fele valamely EP-irányelven nyugszik, az Európai Parlament pedig az évek folyamán egyre nagyobb együttműködési és beleszólási lehetőséget kapott az uniós politikában. Az érdeklődés hiánya nem feltétlenül a politikusok hibája, hiszen az EP online jelenléte nyilvánossá teszi a munkájukat. Inkább a hírszolgálatok tevékenysége mutat jelentős hiányosságokat: ha Európáról van szó, a Miniszterek Tanácsa vonzza a tekinteteket, az EP-vel csak akkor foglalkoznak, ha valami nagyobb botrány van. Németországban például Silvio Berlusconi egyik elszólása (egy koncentrációs tábor kápójához hasonlította Martin Schulz német szociáldemokrata képviselőt - a szerk.) miatt került kivételesen a vezető hírek közé az EP" - mondta Tanja Binder politológus, aki korábban a mannheimi Európai Társadalomkutatási Központban vizsgálta a pártok EP-választási programját.
Tény, hogy a nemzeti parlamentekben terítékre kerülő kérdések háromnegyede előzőleg megjárta Brüsszelt vagy Strasbourgot: ilyen a közkedvelt roamingrendelet, ami jelentősen csökkentette az unión belüli mobiltelefonálás költségét. De ugyanígy beleszólt az EP a fogyasztóvédelem, az élelmiszer-biztonság, a levegő- és vízminőség, a repülőjegyárak vagy a gyermekjátékok biztonságának kérdéseibe. Németországban a hivatalos álláspont szerint az új törvények hetven százaléka EP-irányelveken alapul - igaz, vannak ezzel ellentétes álláspontok is, így a bordeaux-i politikatudományi intézet kutatói szerint az 1957 óta született francia törvények legfeljebb 15 százaléka uniós eredetű; de még a 2007-ben elfogadottaknak is csak legfeljebb 20 százaléka. Azonban az olyan területeken, mint a belső piac vagy a fogyasztóvédelem, a fenti arány már sokkal jobb; a környezetvédelmi szabályozásnak például nyolcvan százaléka alapszik európai elveken.
Ráizgulók, közömbösök
Az EP jelentéktelenségéről alkotott téves kép mellé adódik - esetenként a válsággal súlyosbítva - a kiábrándultság a nemzeti politikus-garnitúrából. A hagyományosan mozgósító jobb-, baloldali ellentétek tovább halványulnak az uniós konstrukcióban, ahol köztudomásúan nagy szerep jut a konszenzusnak. Franciaországban az apróbb pártok épp azzal érveltek, hogy ha az esetek túlnyomó többségében a két legnagyobb frakció, az Európai Néppárt és az Európai Szocialisták Pártja együtt szavaz, akkor miért ne lenne mindegy, hogy a franciák képviseletében a "Változtassuk meg Európát, most!" vörös vagy az "Európa, ha tud, akar!" kék csapatai lesznek-e többen Strasbourgban? Hasonló logikára utal a feljövőben lévő jobbközép Demokrata Mozgalom (MoDem) jelmondata - "Mi, Európa" -, ami pontosabban már nem is fejezhetné ki e semmitmondó egyetértést. A gazdasági modellről lényegében nincs vita, és a konfliktuskerülés olykor meglepő kompromisszumokat eredményez. Így tavaly nyáron a spanyol szocialisták bel- és külföldön is magyarázkodni kényszerültek, amiért támogatták az illegális bevándorlók fogva tartását 18 hónapban maximalizáló, kritikusai által szégyendirektívának elnevezett irányelvet.
Nem csoda hát, ha a választók tüntetőleg távol maradnak, esetleg kísérletezésre adják a fejüket, és olyan pártokra voksolnak, amiket országgyűlési választásokon nem támogatnának. Ilyenkor tudnak tiltakozni a nagyok politikája ellen, esetleg rájuk ijeszteni, anélkül, hogy az a még kevésbé szimpatikus rivális négyéves regnálását vonná maga után. A német Zöldek például 1984-ben a szavazatok 8,2 százalékával vonulhattak az Európai Parlamentbe, miután egy évvel korábban épp csak megugrották a nemzeti ötszázalékos küszöböt. A kis pártok sikerei arra is visszavezethetők, hogy jellemzően a nagyok támogatói nem szavaznak ilyenkor, mert minek.
Az uniós ugródeszka jól jöhet a szélsőjobboldali, erősen populista pártoknak is. Míg Németországban az EP-választásokon is érvényes ötszázalékos küszöb távol tartja a szélsőségeseket, máshol nem így megy. Szakértők szerint tíz fölött lesz a parlamentbe bejutó ultranacionalista pártok száma: többek között az osztrák Szabadságpárt és a Szövetség Ausztria Jövőjéért, a belga Vlams Belang, a dán Néppárt, a szlovák és a szlovén Nemzeti Párt, illetve a bolgár Ataka érhet el jelentős sikereket. 'k különösen akkor jelenthetnek problémát, ha frakciót alapítanak, és ezzel több pénzhez és figyelemhez jutnak. 2007-ben már alakult egy szélsőjobboldali frakció Identitás, Tradíció, Szuverenitás néven, de alig egy év alatt szétesett a belső ellentétek miatt. Az alacsony részvétellel megnyílik a pálya kifejezetten euroszkeptikus pártoknak is: legutóbb a svéd Junilistan 14,5, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) pedig 16,8 százalékot szerzett hazai pályán.
Az érdektelenség visszaszorítása érdekében az Európai Parlament 15 millió euróval szállt be a választási kampányba. Egy berlini reklámiroda feladata, hogy mind a 27 uniós országban ismertesse a lakosokkal a választás időpontját, részvételre sarkallja őket, és tudatosítsa azt, hogy az unió mindannyiunk ügye. Persze nem olyan könnyű olyan témákat vagy akár szimbólumokat találni, amelyek egyaránt lázba hozzák a balti államok és a mediterrán térség szavazóit. Tanja Binder szerint azért ez távolról sem lehetetlen: "Annyira nem nagyok a különbségek a különböző országok szavazóit érdeklő kérdésekben. Szinte minden országban fontosak a gazdaságpolitikai kérdések, mint a vásárlóerő, az infláció, a munkanélküliség, már csak a gazdasági válság miatt is. De olyanok is vannak bőven, amik nem érdeklik a választókat, például a közvetlenül az uniót érintő kérdések; ebben a németek is követik a trendet. S persze vannak mindenütt olyan témák is, amik helyi fontosságuk miatt izgatják jobban a nyilvánosságot. Ilyen mondjuk a terrorizmus visszaszorítása Spanyolországban."
Az Eurobarometer felmérése hasonló eredményt mutat: a megkérdezettek 47 százaléka a munkanélküliséget, 45 a gazdasági növekedést, míg 41 százalék az inflációt és a vásárlóerőt tartja döntő fontosságúnak. Szintén előkelő helyen szerepel még a terrorizmus, a bevándorlás és a klímaváltozás, ezek az emberek harminc-negyven százalékát foglalkoztatják, ezzel szemben a mezőgazdaság vagy az európai identitás kérdései úgy egyötödüknek szólnak. Tekintélyes eltérések lehetnek egyes országok között is: míg a görögök jelentős része egyetért a munkanélküliség felszámolásának és a gazdasági növekedésnek a fontosságában (87, illetve 79 százalék), addig ez a legtöbb dánt nem túlságosan izgatja (26 és 38 százalék). Az Ausztria, Franciaország (70 százalék) és Németország (62 százalék) szavazóit megmozgató vásárlóerő kérdése viszont lengyel és brit szavazóknak közömbös (23, illetve 24 százalék).
Franciák, olaszok
Közbiztonság, bevándorlás, Törökország: leginkább e hármas jelszóval igyekszik motiválni Sarkozy Franciaországban az általános érdektelenség és kiábrándultság ellenére is mozgósítható kemény magot, s ehhez jön még a múlt évi EU-elnökség nemzetközi sikereinek méltatása. A bevándorlás természetesen "európai" téma Spanyolországtól Finnországig (ahol a beszédes nevű "Igazi Finnek" pártja miatt a parlamenti pártok közös javaslatot tettek egy illemkódex elfogadására); a maga jól beolajozott mondataival szinte önjáró, és átitatják a nemzeti rutinban edzett áthallások, akárcsak Törökország mintegy 15 év múlva esedékes hipotetikus csatlakozásának kérdését. Utóbbi a franciáknál nemcsak az "idegenfélelem" és a "moszlim vész" többé-kevésbé kirekesztő ideáit mozgósítja, de felidézi az eddigi bővítések okozta frusztrációkat is.
Franciaországban a kis pártok - főként a zöldek és a szélsőbaloldaliak - tudnak könnyebben kampányolni, mert sem tematikus, sem formai tabuk nem kötik őket: így olykor még uniós vagy nemzetközi perspektívákat is fel tudnak mutatni. Ráadásul lelkesebben is hirdethetik magukat, bízván, hogy az ellenzéki szocialisták helyett feléjük fordul a kormányt büntetni kívánók java. Márpedig ez meglehetős kvantum, tekintve, hogy egy felmérés szerint a szavazók 57 százaléka a kormány politikája miatti elégedetlenségét kívánja az EP-választáson kifejezésre juttatni. Mindeközben a konzervatívoknak (Unió egy Népi Mozgalomért, UMP) már a képviselő-toborzással is meggyűlt a bajuk, lévén Sarkozy elnök választottai sorra utasították el a félreállítással felérő uniós pályát. Az EP-képviselőség rendszerint nem számít a politikai karrier csúcsának - hívja fel a figyelmet Sebastian Gievert: "Az EU-s politikusok neve sokszor még honfitársaiknak sem mond semmit. Günther Verheugent, az Európai Bizottság alelnökét vagy Hans-Gert Pötteringet, az EP elnökét alig ismeri valaki Németországban."
Egy héttel az eredményhirdetés előtt úgy tűnik, színesebb lesz az uniós képviselőház: csökken a nagy gyűjtőpártok ereje. Míg a szociáldemokrácia fénye alig pislákol, a jobboldal hegemóniája vélhetően megmarad: az uniós országok zömének kormánya mellett az uniós parlamenti többség is meglesz újra. A képviselők több mint felét adó öt államban egyaránt ők állnak pillanatnyilag nyerésre: miután a brit munkáspárt a költségtérítési botrány következtében a UKIP mögé, a harmadik helyre zuhant, a brit konzervatívok megismételhetik legutóbbi győzelmüket, a spanyol néppárt javíthat az öt évvel ezelőtti döntetlenen, és a német kereszténydemokraták is jól fognak szerepelni. (Jóllehet a toryk kilátásba helyezték, hogy elhagyják a néppárti frakciót, és átülnek a durva euroszkeptikusokat tömörítő "Szövetség a Nemzetek Európájáért" elnevezésű csoportozatba, melyben a többséget e ciklusban a Kaczynski fivérek Jog és Igazságosság Pártja adta.)
Annak ellenére, hogy a szavazók 57 százaléka a kormányzó konzervatívokat büntető voksot készül leadni Franciaországban, az UMP is tartja magát. Olaszországban pedig Berlusconi Szabadság Pártja meg is duplázhatja legutóbbi eredményét, akárcsak a vele szövetséges szélsőjobboldali Északi Liga. Az olasz médiamogulnak magánéleti botrányai és új epizódokkal jelentkező korrupciós ügyei mellett nem is maradt ideje a kampányra, de az előrejelzések szerint így is hozzájut egymaga, listavezetőként legalább negyven százalékhoz (és még tízhez szélsőséges szövetségese).
A Jörg Haider okozta egykori uniós felhördülés látszólag már a múlté; Berlusconi szabadcsapatainak idegengyűlölete, romafóbiája, az illegális bevándorlók mellett a román és bolgár uniós polgárok meghurcolása, illetve a sajtó és az igazságszolgáltatás tekintélyének cinikus megkérdőjelezése sem indította tiltakozásra a nagy európai demokráciák vezetőit (kivéve a spanyol kormányt). A Romano Prodi volt EB-elnök vezette olasz keresztény balközép kudarca után most az uniós listákra szexbombákat toborzó Berlusconi jóvoltából az olaszok adhatják az Európai Néppárt derékhadát, és akár az EP elnökét is, Mario Mauro személyében. A jelenlegi választások egyik jelképes mozzanata lehet, hogy a jobbára nemzeti problematikákra redukált és az érdektelenség mellett büntető szavazatokat generáló kampányoknak egy olyan párt lesz a relatív győztese, amelynek jobb esetben semmi mondanivalója nincs az EU-ról, rosszabb esetben pedig épp az "európai ideál" ellenkezőjét testesíti meg.
E belső mobilitás is jelzi, hogy az uniós konstrukció, és benne az EP politikai legitimációja egyáltalán nem problémamentes. Az elmúlt ciklusban az uniós alkotmánytervezetet Franciaországban, Hollandiában, majd az azt helyettesítő lisszaboni szerződést Írországban elutasító népszavazások óta nem sikerült meggyőző választ adni a szuverenitás kérdésére. Az alkotmányszerződés "epizódja" nemcsak azt jelezte, hogy a nemzeti és az uniós szint közötti hierarchia nincs egyértelműen kitalálva, hanem kétségeket hagyott afelől is, hogy a választók és politikai képviseletük európai víziója menynyire vág egybe.
