Írország csődje nem ugyanaz a csőd, mint Görögországé. A görögök a 110 milliárdos uniós támogatás megszerzésekor lényegében fizetésképtelenek voltak, Írországnak jövő év közepéig van pénze. (A görög válság anatómiájáról lásd cikkünket: Védett bacilus, Magyar Narancs, 2010. május 6.) Ugyanakkor a 130 milliárd euró körüli és gyorsan növekvő ír adósság középtávon sem finanszírozható a jelenlegi nyolcszázalékos államkötvényhozamok mellett. Az EU-ban ma Írország a második legkockázatosabb ország - a piacról képtelen finanszírozni magát, bankrendszerét egy ideje csak az Európai Központi Bank (ECB) forrásai tartják életben.
A gazdasági lejtő a gyors fejlődéstől és az ingatlanpiaci szárnyalástól a rengeteg svindlin és a bankok vak hitelkihelyezésein át vezetett az ingatlanpiac összeomlásáig és a bankok bukásáig, amit az állami mentőakciók, majd az állami költségvetés megzuhanása követett. Ez a - részben az amerikai krízisre, részben a nagy latin-amerikai bank- és adósságválságra emlékeztető - folyamat a közös valutát, az eurót is alaposan megütötte.
Megingó ingatlanok
Az ír gazdaság a 2008-as pénzügyi válság előtti évtizedben szárnyalt: a "kelta tigrist" szokás volt példának állítani az új piacgazdaságok elé. A GDP tíz éven át évi 6 százalékkal nőtt, az egy főre jutó GDP ezalatt megduplázódott. A költségvetés helyzete egyre javult, az államadósság 2007-re a GDP negyedére esett. A fejlődés (és az adóbevételek) egyik forrása az ingatlanpiac volt. 1997 és 2008 között az ír bankok a nemzeti jövedelem 200 százalékát helyezték ki a lakosságnak és a vállalatoknak; ez az euróövezet átlagának duplája. Hogy ez konkrétan hogyan is zajlott, arra Fintan O'Toole ír újságíró közelmúltban megjelent könyve (Ship of Fools, Faber & Faber, 2010) mutat be egy jellemző példát. Leitrim megye 1588 km2-nyi területén összesen alig 30 000 ember lakik. Ám szerte a megyében fényes hirdetőtáblák hirdetik a sövénykerítések felett: "Luxusingatlan-fejlesztés! Magas színvonalú egyedi otthonok kialakítása!" Minden tábla mögött kétemeletes, fedett dupla garázzsal ellátott házak sorakoznak. Ám a legtöbb üresen áll, néhány épület félkész állapotban van. Oldalukon is tábla lóg: "100 000 euró engedmény az eredeti árból!"
Vajon kik jöttek volna ide lakni? Honnan termett volna annyi banki középvezető, akik hirtelen a Dublintól két órára lévő falvakban akarnak letelepedni? Az ír regionális kutatóintézet, az Institute of Regional and Spatial Analysis szerint Leitrimben 2006 és 2009 között 2945 lakást építettek, miközben még a legoptimistább növekedési trend alapján is csupán 588-ra lett volna szükség: azaz mintegy 400 százalékos volt a túlkínálat.
Az ír politikai vezetők nemcsak elfogadták, de támogatták is az ilyen projekteket. O'Toole azt is bemutatja, hogyan éltek vissza a fejlesztők az egyik adószabállyal, és hogyan hunyt szemet a kormány. Az adótörvény 23. §-a alapján az új házakat építő ingatlanfejlesztők költségeiket leírhatták az adóból, ha a fejlesztés a városok lerobbant negyedeinek megújítását célozta. Ám az ingatlancégek és támogatóik ezt szimpla adóelkerülésre használták: a helyi önkormányzat Leitrimben is jól lobbizott, és a megye egész területére kiterjesztette a rendelkezés érvényességét. Ez olyan remekül sikerült, hogy most csak minden negyedik új házban laknak a megyében. Az ír állam összesen 2 milliárd euróval támogatta olyan házak építését, amelyek építői visszaéltek a törvénnyel. A túlkínálat miatt pedig az ingatlanárak két év alatt több mint 50 százalékkal estek.
Megvadult bankok, kezes kormányzat
Az ingatlanpiac összeomlása először az építőipart rántotta magával, majd végzetesen megingott a bankrendszer is. Az a bankrendszer, amely nemcsak az ingatlanpiacot finanszírozta, de - az izlandihoz hasonlóan - az ország méretét messze meghaladóan vett részt a nemzetközi pénzügyi életben is.
Három nagy ír bank fogott padlót: az Anglo Irish Bank, az Allied Irish Banks és a Bank of Ireland. Először az ingatlanfejlesztéshez ezer szállal kötődő Anglo Irish Bank ment tönkre: az első állami beavatkozást 2009-ben a teljes államosítás követte. Az elején a miniszterelnök biztosította ugyan az ügyfeleket, hogy a pénzintézettel minden rendben van, ám összesen 25 milliárd euróra, vagyis az ír GDP 15,5 százalékára volt eddig szükség a bank életben tartásához. A következő áldozat, az Allied Irish Banks (AIB) a második legnagyobb kereskedelmi bank volt, amely külföldön is terjeszkedett - 2008-ig brit, amerikai, lengyel és balti bankok is tartoztak hozzá, míg eladni nem kényszerült részesedéseit. A kormány itt is tőkepótlással és hitelekkel próbálkozott, de miután a pénzintézet 2010-ben fizetésképtelenné vált, ugyancsak államosítani kellett. A teljes várható veszteség 15-20 milliárd euróra rúghat. Ha a fentiekhez hozzácsapjuk az - egyelőre magántulajdonban lévő - Bank of Ireland veszteségeit és várható költségeit, a nagybankok eddigi buktája 50-70 milliárd euró lehet. Az ír jegybank elnöke szerint a teljes veszteség 2008 és 2012 között elérheti a 85 milliárd eurót, vagyis a mai GDP 55 százalékát. Ráadásul a válság kezelése utáni években is gyengélkedni fog a bankrendszer, kevesebb lesz a hitel és alacsony a növekedés.
De vajon hogyan tudtak egy négy és fél milliós ország bankjai ilyen hatalmas hiteleket kihelyezni? Hogyan halmozhatott fel három - európai mércével - törpebank ekkora adósságokat? A választ a szinte korlátlan külföldi hitelezés és az euróövezeti tagság rejti. A német, francia és brit bankok számolatlanul vásárolták az ír bankok kötvényeit, és nemigen nézték, hogy ezek mire költik e summákat. A magas növekedés meg az ír csodába vetett hit mellett az euróövezeti tagság a befektetők és hitelezők szemében olyan védőernyőt jelentett, amely mögött, vélték, nincs nemfizetési kockázat. Ennek azonban vége: a külföldi hitelezők nem újítják meg a lejáró hiteleik egy részét, a nagyvállalatok pedig csendben elkezdték kivinni a pénzüket az ír bankokból.
A bankmentést a kormány csak az állami költségvetésből tudta fizetni, amelynek hiánya a 2009-es 15 százalék után 2010-ben várhatóan eléri a GDP 32 százalékát. Ez a 2010-re várt, brutálisan magas görög hiány kétszerese, az idei magyar hiány nyolcszorosa. A kormány az elmúlt két évben azt állította, hogy a kormányzati tőkeszerzés költségének egy része megtérül: 2010 szeptemberére azonban ez szinte elképzelhetetlenné vált. A kormány által átvállalt 50 milliárd euró banki kötvényt ugyanis az ír bankokat hitelező brit, német és francia bankok nem akarták megújítani. E kormányzati kötvényeket az Európai Központi Bank vette meg; ráadásul megmaradt még egy később lejáró 20 milliárd eurónyi, külföldi bankok által tulajdonolt kötvénycsomag is, aminek a megújítása ugyancsak nem reális.
Az állami kötvényvásárlás alternatívája az lett volna, ha a kormányzat megvonja az immár állami bankok garanciáját, és nem fizet, hanem tőkévé alakítja a követeléseket. Hivatkozhatott volna arra, hogy a bankok a tulajdonszerzés, vagyis az államosítás előtt lényeges információkat titkoltak el. Ezután az állam feldarabolhatta volna a pénzintézeteket: eladja az értékes lakossági üzletágakat, és kiszervezi a veszteséges hitelezési csomagot.
Ám az ír kormány nem ezt tette - hiszen végső soron az ír bankoknak hitelező európai, főleg német, francia, brit bankokat büntette volna meg -, s így az államadósság a bankmentések miatt 2010-ben eléri a GDP 85, 2012-re pedig a GDP 120 százalékát. Ez pedig már a görög szint - ez az adósságpálya fenntarthatatlan. Még kilátástalanabb a helyzet az ország teljes (állami és magán) GDP-arányos külföldi adósságát tekintve. Az ír állam teljes külső adóssága, vagyis a kormánynak, a vállalatoknak, a háztartásoknak és a bankoknak nyújtott teljes hitelállomány a legnagyobb a világon: a nemzeti jövedelem 1100 százaléka. (Ez a mutató Magyarország esetében 200, és a többi euróövezeti tagállam adóssága is 300 százalék alatti.)
Görög párhuzamok és eltérések
Ám ahogy a Guinnessnek más az íze, mint az ouzónak, úgy Írország sem ugyanazt a válságot éli, mint Görögország. Az ír gazdaság 1997 és 2007 között átlagosan 6 százalékkal növekedett; Görögország mindössze 2-3-mal. Az ír bukást a globális válság helyi verziója okozta, a görög összeomlás okai inkább a versenyképtelen és korrupt helyi gazdaságra vezethetők vissza. Az ír bukás néhány nagybank csődjéhez köthető, míg Görögországban a költségvetési és versenyképességi gondok egyszerre jelentkeztek.
Az ír kormányok egészen 2009-ig a maastrichti 60 százalékos határ alatt tartották az államadósságot - sőt. Az államadósság 2007-ben mindössze a GDP 25 százaléka volt; ez az arány Európában az egyik legalacsonyabbnak számított. Ám ez az érték azóta ijesztően, évente 20 százalékponttal nő (2008-ban 44, 2009-ben 65, 2010-ben 85-90 százalékra). Ha leválasztjuk a bankszektort, akkor az ír gazdaság erős és versenyképes, és az ingatlanpiaci korrekció okozta recesszió után, némi költségvetési megszorítással néhány év alatt talpra tudna állni. Görögország gazdasága viszont alapvetően az eladósodásra, az európai segélyekre (és a nehezen növelhető természeti kincsekre) bazírozott. Az ír oktatás, infrastruktúra és közigazgatás az elmúlt két évtizedben rengeteget fejlődött, miközben Görögország keveset változott, továbbra is az EU egyik legzártabb gazdasága.
Írország a napokban négy évre szóló, 15 milliárd eurós költségvetési reformprogramot fogadott el; ebből 2011-re 6 milliárd euró "megszorítás" jut. Ám a piacok nem nyugodtak meg, ezért az ír kormány a hét elején 50-90 milliárd eurós európai uniós segélykeretet és bankmentő csomagot kért és kapott.
De a számos különbség mellett a görög és az ír (meg a portugál, a spanyol, sőt kisebb részben a magyar) bajok mögött mind ugyanaz lapul: a visszaélés az euróban való olcsó eladósodás lehetőségével. A görög állam és az ír bankok felelőtlenségének másik oldala az európai bankok felelőtlen hitelezése; most az ebből keletkező veszteségek áttolása zajlik a nemzeti (görög és ír) adófizetőkre. Márpedig ez összeurópai probléma, ami európai választ kíván.
De mit tehet az unió az egyes országok és az euró megmentése érdekében - azon kívül, hogy sok pénzt ad Írországnak? Hiszen ha Írország vagy Görögország összeurópai szempontból keveset is nyom a latban, a bajok nem érnek velük véget. Ingatlanpiaci válság sújtja Spanyolországot, Olaszország gazdasági növekedés nélkül toporog, versenyképességi gondokkal küzd Portugália, és politikai ellentétek bénítják a belga gazdaságot is. Az euróövezet 40 százaléka valamilyen válságban van - ez pedig átfogó európai megoldást igényel. Az egyes országok mellett az euró mint közös európai projekt is veszélybe került.
Az uniónak négy súlyos bajra kell már középtávon is rendszerszintű megoldást találnia. Az EU és főleg az euróövezet költségvetési politikáját át kell alakítani, hogy többé egy ország adóssága se kúszhasson fel az egész közösséget veszélyeztetően magas szintre. A tervek szerint a Bizottság előre véleményezhetné a nemzeti költségvetéseket - ez lehet a magyar EU-elnökség egyik fontos témája. De az ír példa megmutatta azt is, hogy a gyenge nemzeti bankfelügyelet nem egyeztethető össze az integrált európai bank- és pénzpiaccal. A tagországok bankjai az elmúlt évtizedben könnyen és olcsón jutottak forrásokhoz, ám ezeket erős felügyelet hiányában sokszor rosszul helyeztek ki. És mivel a gondatlan tagországoknak nincs önálló monetáris politikai erejük a bankmentéshez, nem képesek a rossz bankokat gyorsan rendbe tenni, és megállítani az egyre növekvő kiadásokat. Egyszerre van szükség a nemzeti felügyeletek és a néhány hónapja elindult közös európai pénzügyi felügyeleti rendszer gyors megerősítésére. Ezenkívül az európai vezetés feladata lesz egy olyan adósságválság-kezelési modell kidolgozása is, amely a hitelezőket is bünteti, és ezáltal lehetővé teszi a fenntarthatatlan adósságállományok csökkentését. Eddig csak a német politikusok álltak elő ilyen ötletekkel, az EU pedig 2013-ra halasztotta egy, az európai kötvénytulajdonosokat is meghatározott rend szerint büntető program bevezetését.
És ha ez még nem lenne elég, kezelni kell a dél-európai országok versenyképességi problémáit is, amelyek az adott költségvetések strukturális hiányáért felelősek. Mivel az észak-európai bankok finanszírozták ezen országokat, a versenyképességi gondok veszélybe sodorták a teljes európai bankrendszert. Talán ez lesz a legnehezebb feladat, hiszen önálló árfolyam-politika híján csak a "belső leértékelés", vagyis a bérek csökkentése marad e kormányok számára. Vajon boldogulnak-e a feladattal nagyobb politikai és társadalmi viharok nélkül?
