Boszniában a belső határok rendkívül magas adminisztrációs terheket rónak a lakosságra (becslések szerint az ország a GDP-je 51%-át a kormányra költi). Senki ne gondolja, hogy ez csupán felszíni probléma – a bosnyák politikusoknak járó juttatások a régióban a legmagasabbak, miközben az ország gazdasága katasztrofális állapotban van.
Február 5-e óta mindennap tüntetések zajlanak Bosznia-Hercegovina több pontján. Az első napokban a lángoló minisztériumok és adminisztrációs épületek hamar lemondásra bírtak több kantonális vezetőt, de a tüntetők többsége szerint ez csak a kezdet. Az első napok akciói után Tuzlában (ahonnan az egész tüntetéshullám elindult), Szarajevóban és Mostarban, illetve további kisebb városokban is plénumok alakultak: gyűlések, ahol bárki elmondhatja a véleményét a kialakult helyzetről és a lehetséges kiútról.
Mielőtt azonban a kiútról beszélnénk, tisztázzuk, hogy mi vezetett idáig. Bosznia-Hercegovina az 1995-ös daytoni béke után kapta alkotmányát. Jobban mondva: ekkor oktrojálták rá azt az államstruktúrát, amely elvileg az etnikai különbségeket hivatott kiegyensúlyozni, valójában viszont működésképtelenné teszi az országot. Bosznia-Hercegovina két entitásra van felosztva, a Bosznia-hercegovinai Föderációra és a Szerb Köztársaságra. A föderáció teszi ki az ország 51 százalékát, itt főleg bosnyákok és horvátok laknak. Az ország maradéka a főleg szerbek lakta Szerb Köztársaságból és az elvileg sehová sem tartozó, gyakorlatilag föderatív ellenőrzés alatt álló Brčko körzetből áll. Ez még nem minden, a föderáción belül tíz kantont is létrehoztak, melyeknek mind önálló közigazgatása van. Mindezen felül pedig a High representative, vagyis az ENSZ-főmegbízott áll. A politika minden szintjén kínosan ügyelnek arra, hogy mindhárom államalkotó nemzet képviselve legyen – csak a képviselet mikéntjével nem foglalkozik senki. A pártoknak a nemzetiségükön kívül semmilyen programjuk nincsen.
Az egész régióban Boszniában a legmagasabbak a politikusoknak járó juttatások, ezt adjuk össze azzal, hogy a többszörösen összetett politikai berendezkedésnek köszönhetően mindennek tucatnyi minisztériuma van: oktatási minisztériumból például 13.
Ennek tükrében teljesen érthető az a közvélekedés, hogy a bürokrácia felzabálja Bosznia-Hercegovinát. A korrupció elképesztő méreteket ölt, munka pedig alig akad, hacsak nem az adminisztrációban dolgozik valaki vagy más közalkalmazottként. Ehhez viszont – még akkor is, ha mondjuk egy középiskolai tanárról beszélünk – politikai kapcsolatokra van szükség, gyakran konkrétan tagságra valamelyik pártban. Hivatalosan az ország lakosainak közel 45 százaléka munkanélküli. A fiatalok körében ez az arány még magasabb.
Ebből pedig a boszniaiaknak elegük van. Egy felmérés szerint a lakosság 85 százaléka egyetért a tüntetőkkel (a föderáción belül az arány 90 százalék fölött van, a Republika Srpskában 80 százalék körül, ennek az átlaga a 85 százalék). Arra a kérdésre, hogy ha „szükséges”, erőszakos cselekményeket is támogatnának-e a cél érdekében, 50 százalék válaszolt igennel, 30 nemmel, 20 pedig nem tudja.
Szarajevóban február eleje óta mindennap blokád alatt tartják az egyik legfőbb közlekedési csomópontot. Hangfalakat állítanak fel az utcán, a mikrofont pedig bárki megkaphatja, akinek mondanivalója van. Eleinte ez a plénumokon is így volt, de annyian akartak szóhoz jutni, hogy már csak előzetes bejelentkezés után lehet felszólalni. Ezzel együtt minden szarajevói plénumon rengeteg a felszólaló. Mindenki kap két percet, majd a jelenlevők kézfeltartással szavaznak arról, hogy beszélhet-e tovább a szónok.
A plénumok rengeteg követelést fogalmaztak meg a kormány(okk)al szemben, de a legfőbb cél a részvételi demokrácia. Amennyire kilátástalannak tűnik a jelenlegi helyzet, annyira biztató, hogy ebből a követelésből nem akarnak engedni, és úgy tűnik: aki a plénumok hangját figyelmen kívül hagyja, nem fog tudni kormányozni.
Négy kantonális vezetés mondott le eddig a tüntetések hatására. Jó kérdés, hogy ez akkor is megtörtént volna-e, ha az elején a tüntetők nem gyújtanak fel semmit. Valószínűleg nem: ebben mindenki nagyjából egyetért, ahogy abban is, hogy ha nem hallgat rájuk a kormányzat, akkor további erőszakra számíthat.
Bosznia-Hercegovina politikai rendszere az etnikai megosztottságon alapszik, semmilyen politikai erő, tehát etnikum nem tehet szert túl nagy hatalomra az országban. Ha valaki elsöprő többséggel meg is nyeri a választásokat az egyik kantonban, a töredék szavazatok aránytalan számításának köszönhetően a szavazati arányok a parlamentben irreálisan mutatkoznak meg. Mindez elvileg azért, hogy egyik etnikum se érezze magát megsértve, és egyenlő arányban legyen reprezentálva a vezetésben. Ez roppant demokratikusan hangzik ugyan, valójában viszont az etnonacionalista pártok kartellezéséhez vezet.
Bosznia egyre inkább elszegényedő lakossága egy olyan status quo túsza, mely egyrészt a helyi politikai elite(ke)t szolgálja, másrészt – jobb híján – a Nyugat támogatására is számíthat azzal a felkiáltással, hogy legalább béke van. A status quóból addig nincs kiút, amíg etnikai alapon szavaznak a választók.
És éppen ez az, amiért a jelenlegi tüntetések mások, mint a többi. A boszniai emberek egyre nagyobb része torkig van ezzel. Nem akarnak többet azon az alapon szavazni, hogy rendületlenül szerbek, bosnyákok vagy horvátok-e. Egyre többen látják be, hogy ha az ember éhes, nacionalizmussal nem fog jóllakni. Ha nincs munkája és nincs jövője az országban, megérti, hogy azok a vezetők, akik zászlók lobogtatásán, nacionalista szlogenek egyre üresebb pufogtatásán, és persze a lopáson kívül semmihez nem értenek, nem fognak segíteni rajta. És nem is akarnak.
Akárkivel beszéltem a tüntetéseken, senki nem tudott válaszolni arra, hogy további erőszak híján hogyan fogják a követeléseik végrehajtására bírni a hatalmat, de abban mindenki biztos, hogy ez még csak a kezdet. Egy – lehetőség szerint – békés forradalom kezdete. Nehéz ezt elképzelni. A tüntetések pozitív képet mutatnak, de tudjuk azt is, hogy Bosznia továbbra is tele van fegyverekkel.
Mégsem tehetek mást, mint hogy hiszek nekik. Olyasmit látni az arcokon, amit Magyarországon egyre kevésbé. Boszniában egyre többen érzik, hogy – mintha csak a fizika törvénye érvényesülne – a tehetetlenség lendületet, erőt ad, és minél nagyobb a tehetetlenség, annál nagyobb a lendület. Azokat az embereket, akik a plénumokon szólásra emelkedhetnek, húsz éve nem hallgatta meg senki, problémáik nem kaptak nyilvánosságot. Most, hogy úgy érzik, náluk a szó, nem fognak tágítani. Ha nem figyel rájuk oda a kormány, készek bármire, mert nincs választásuk. Ők felismerték, hogy nem lehetséges továbbmenni a hazugságokkal, nacionalizmussal és korrupcióval kikövezett úton. Visszafordulni pedig nem fognak, a közelmúlt mementói ezt nem engedik. Új útra van szükség, és sokan bíznak benne Bosznia-Hercegovinában, hogy éppen ők fogják kitaposni ezt az utat maguk és más országok számára is.
