Lyndon B. Johnson, a vietnami posványba nyakig süllyedt amerikai elnök 1967-ben már könyörgött Harold Wilson brit miniszterelnöknek: ha rendesen nem is akar beszállni, legalább egy árva zászlóaljat küldjön Délkelet-Ázsiába. Nem mintha az olyan sokat számított volna az egyre reménytelenebb amerikai katonai erõ-feszítések szempontjából. De lett volna legalább némi píárértéke, Johnson, akinek elnökségét tönkretette a háború, felmutathatott volna valamit. George W. Bush európai látogatásának elõkészületeit figyelve - lapzártánk megelõzte az elnök érkezését - persze el kell ismerni, hogy e sztori mint hasonlat semmi esetre sem fair. George W. Bush nem könyörögni jön Európába. És Irak ide vagy oda, õ negyedakkora bajban sincs, mint LBJ volt annak idején.
Gesztusok
Ám Európa és Amerika találkozójának lényege mégis hasonló: elmanõverezni azok mellett a kérdések mellett, amelyekben úgysem értünk egyet, aránytalanul nagyobb figyelmet fordítani azokra, amelyekben minimálisan igen, és tenni néhány apró, konkrét lépést, amelyek legalább a hangulaton javí-tanak valamit. Aztán majd meg-látjuk. "Ennek a látogatásnak a lé-nyege nem az, hogy mirõl fogunk beszélni, hanem az, hogy megtörténik" - magyarázza a Narancsnak egy magas rangú illetékes az Európai Bizottságtól, az EU végrehajtó szervétõl. "Arról szól, hogy megpróbálunk visszatérni egyfajta normális viszonyra - rendes, napi ügymenetre. Azokra a dolgokra fogunk fokuszálni, ahol tudunk együtt elõrelépni."
Az amerikai külügyminiszter két héttel ezelõtti európai útján mindenki csak úgy sugározta magából az elszántságot: megint jóba' leszünk. Az európaiak részérõl érthetõ a szándék: mi vagyunk a gyengébbek. De Bushnak is szüksége van legalább valamennyi európai támogatásra, ha másért nem, hogy javítsa országa imázsát és legitimálja a második ciklus külpolitikai terveit. Ám kézzelfogható gesztus eddig kevés született, s azok is picik. Az uniós külügyminiszterek hétfõi találkozójukon jóváhagyták azt az EU-missziót, amely 800 iraki rendõrt, bírót, börtönfelügyelõt képez majd ki. Ez válasz az amerikaiak hosszas kérlelésére, hogy Európa legalább valamivel szálljon be az iraki rendtartásba. A képzés maga nem Irakban fog zajlani - az mégiscsak túlzás volna -, viszont kiegészít egy hasonló súlyú NATO-missziót és azt a kevés aprópénzt, amit az európaiak eddig a demokratizálódó Iraknak vetettek.
Az amerikai gesztusok egyike az izraeli-palesztin "békefolyamatba" illeszkedik. Washington, válaszul a palesztin elnökválasztásokra és a tûzszünetre, most 350 millió dollárt folyósítana a palesztinoknak - az ötödét annak, amit az elmúlt tíz évben összesen adtak. Brüsszeli diplomaták odáig merészkedtek a múlt héten, hogy áttörést jövendöltek a transzatlanti kapcsolatokban arra az esetre, ha ebben a kérdésben "tudunk együtt mozdulni". "Éveken át kritizáltuk az amerikaiakat, hogy nem vesznek részt eléggé aktívan ebben az ügyben, de most úgy látjuk, hogy [Washington] elkötelezett" - mondja a Narancsnak egy EU-diplomata.
Az amerikaiak másik gesztusa inkább csak arra mutat rá, hogy mennyire rosszul állunk. Washington kijelentette, hogy nem vagy csak nagyon óvatosan veti fel az európaiaknál az egyik legkínosabb kérdést, a kínai fegyverembargó ügyét. Az EU-t most már alighanem az Isten sem tudja arról lebeszélni, hogy felfüggessze az 1989-es Tienanmen téri vérengzést követõen installált - nem kötelezõ érvényû - fegyverexport-embargót Kínával szemben. A helyére egy szintén nem kötelezõ érvényû viselkedési kódex kerülne, ami állítólag megakadályozza majd az EU tagállamait abban a politikailag ultrakínos húzásban, hogy high-tech fegyverrendszereket adogassanak el a glóbusz egyik utolsó kommunista diktatúrájának. Az (õszintébb) európai politikusok és diplomaták is elismerik: az embargó feloldása mögött elsõsorban az a megfontolás áll, hogy többet akarunk kereskedni a kínaiakkal - ami végül is érthetõ; bár korántsem olyan mulatságos, mint a francia védelmi miniszter múlt héten elõadott indoklása, miszerint azért kell modern fegyvereket el-adni a kínaiaknak, mert különben maguktól fogják kifejleszteni õket. (Ez nem jósol nagy jövõt a "viselkedési kódexnek" sem.) Washington, úgy tûnik, lemondott arról, hogy ezt megpróbálja kiverni az európaiak fejébõl. Ám Amerikát akkor is aggasztja - ha nem is annyira a kínai emberi jogi helyzet, de a katonai egyensúly a Tajvani-szorosban. Néhány éven belül nem egyszerûen csak az a helyzet állhat elõ, hogy Kínának az európaiak adnak el fegyvereket, Tajvannak meg az amerikaiak, de az is, hogy Peking legalább részben európai fegyverekkel fenyegeti az amerikai hadihajók védte szigetet.
Irán
a következõ fontos nézeteltérés, amit, lapzártánkkor úgy tûnik, nem érint ez a látogatás. Az atomfegyver építésén dolgozó papköztársaság kezelésérõl egyelõre csak az európaiaknak van elképzelésük, s ehhez kellene az Egyesült Államok is - amely viszont nem akar beszállni. A "Nagy Sátánnal" való minimális kapcsolatnormalizálás és biztonsági garanciák nélkül Irán nem mond le az atombombáról - az ajatollák figyelmét nem kerülte el, mi történt Irakkal és mi nem történt az atomhatalom Észak-Koreával. Európa egyedül nem gyõzi meg Iránt: sem fenyegetni, sem megajándékozni nem tudja mivel. E ponton a hangulatjavító intézkedések nemhogy nem elégségesek, de olyan véleménykülönbségek mutatkoznak meg, amik nemcsak az eltérõ taktikából, de az eltérõ filozófiából származnak. Ha az Egyesült Államok azért nem akar beszélni a dologról, mert már levonta azt a következtetést, hogy Teheránnal nem érdemes tárgyalni, hogy az irániak szabadságát eltipró, a Közel-Kelet-szerte terroristaszervezeteket támogató iszlám papköztársaságot, a "gonosz tengelyének" harmadik tagját egyszerûen nem lehet partnerként kezelni, akkor onnan minden mindegy.
És ugyanez a probléma jelentkezhet Szíria esetében. A poros, de méretét meghazudtolóan nagy spíler rendõrállamot a múlt héten az emelte a diplomáciai érdeklõdés középpontjába, hogy vélhetõen közrejátszott a volt libanoni miniszterelnök, Rafik Hariri meggyilkolásában. Elsõ ránézésre itt Európa és Amerika céljai megegyeznek: ki kell szorítani Szíriát a megszállt Libanonból, amit Damaszkusz részben arra használ fel, hogy sakkban tartsa Izraelt. Ám az unió nemrég írt alá egy partnerségi és együttmûködési megállapodást Szíriá-val, míg a Pentagonhoz közeli, keményvonalasabb kutatóintézetek szerint a diktatórikus, Izrael- és Amerika-ellenes, terroristaszervezeteket támogató, vélhetõen biológiaifegyver-programmal is rendelkezõ Asszad-rezsimet pont úgy kellene szétütni, mint a Szaddámét.
Persze nem fogják: nincs elég katona. De a határozott különbség Szíria és Irán megítélésében azt mutatja: a status quóban hívõ, alkatilag és képességeikben is békésebb, a világban lévõ veszélyeket és fenyegetéseket eltérõen megítélõ európaiak és a szeptember 11-e után forradalmi hatalommá változott, agresszív, keresztes háborúban gondolkodó Egyesült Államok közt gyakran nehéz konszenzust építeni ilyen kérdésekben. Amerika a szabadság és a demokrácia el-terjesztésében hisz, akár erõvel is, mert az a meggyõzõdése, hogy hosszú távon csak ez garantálhatja a Nyugat biztonságát - Európa a stabilitást félti, mert úgy véli, a régi rend szétverése káoszt hozhat a világra. Hol a közös pont?
Beszéljünk róla
Vannak, akik szerint kár is próbálkozni, legalábbis most. "Személy szerint nem értem, hogy minek jön Bush. Szerintem nem gondolta meg magát semmiben, ráadásul most választották újra - de akkor meg mirõl fogunk beszélni?" - veti fel a Narancsnak Stephen Haseler, a London Metropolitan University professzora, aki nemrég írt hatásos könyvet az amerikai-európai kapcsolatokról (Super-State: The New Europe and its Challenge to America). "A hangnem más, a dallam ugyanaz" - értett egyet a maga részérõl William Cohen, a volt amerikai hadügyminiszter.
Ha Európa komolyan veszi Bush drámai, Woodrow Wilson-i idealizmusát, amellyel a szabadság elterjesztését ígéri az egész Közel-Keleten (és miért ne venné? ha valamit megtanulhattunk errõl az elnökrõl, az ez: azt teszi, amit mond), akkor nemhogy a hangulatjavító intézkedések, de a konkrétabb dolgok sem biztos, hogy elégségesek lesznek. Hisz mások a stratégiai céljaink, másfajta viselkedés által látjuk garantálva biztonságunkat. Európa soha nem küldene bombázókat az iráni nukleáris létesítmények fölé, még ha teljesen biztos volna is abban, hogy Teherán egy lépésre van az atombombától. Iránt Amerika sem fogja megtámadni, de ki venne rá mérget, hogy Washington vagy Tel-Aviv nem fontolgatja-e legalább a légicsapásokat? Az amerikaiak és az izraeliek nem felejtették el, hogy az iraki Osirak-reaktor 1981-es lebombázása egy évtizeddel visszavetette Szaddám Huszein atomfegyverprogramját. Márpedig az Egyesült Államokat és Európát a gazdasági szálakon kívül nem annyira a közös értékek, a hasonló kultúra tartja szövetségben, hanem a biztonsági érdekek és megfontolások. Ha a biztonságunkat fenyegetõ tényezõk és ellenségek megítélése megváltozik, és az ellenük való közös fellépés lehetetlenné vagy nagyon nehézzé válik, a szövetség szétesik. Régen a Szovjetunió volt a közös fenyegetés. Ma micsoda? Az iszlamista katasztrófaterrorizmust Európa feleannyira se veszi komolyan.
Az európai gondolkodás Amerikától való eltávolodása, valamint az unió mind nagyobb magabiztossága indíthatta arra Gerhard Schröder német kancellárt, hogy múlt héten a transzatlanti szövetség legfontosabb fórumának, a NATO-nak alapos reformját javasolja, mondván, ma már nem ez az a hely, ahol a legfontosabb vitás kérdések eldõlnek. És tényleg nem: a fenti kérdések zöme fel sem merül az Észak-atlanti Tanácsban. Az amerikaiak a csúcstalálkozó elõtt még semmi jelét nem adták, hogy örülnének ennek az ötletnek. Hisz nem érdekük, hogy egy egységes Európai Unióval álljanak szemben olyan kérdésekben - és a biztonságpolitikai kérdések ma jobbára ilyenek -, amelyekben valószínûleg nem fogunk egyetérteni. A NATO, ahol 19 állam ül egy asztal körül, és Amerika egyenként tudja meggyõzni az európai országokat, jobb fóruma az ilyen disputáknak. Az EU túl nagy.
Persze számít egyáltalán, hogy mi az egyeztetés fóruma, ha kiderül, hogy alapvetõek a véleménykülönbségek? Szerencsére Amerika és Európa ma még nem tart itt. Különben valóban: minek jönne Bush?
Szlankó Bálint
(Brüsszel)
