Amikor 2012 júniusában Ciprus hivatalosan pénzügyi segítségért fordult az EU-hoz, senki fel se szisszent. Túl voltunk a görög, az ír, a portugál mentőcsomagon - az, hogy az EU harmadik legkisebb gazdasága, egy alig egymilliós állam szintén segítségért folyamodik, nem keltett különösebb izgalmat. Egy év se kellett, és Ciprussal lett tele a média. A világot sokkoló képek árasztották el, amint a szigetország polgárai hiába állnak sorban a bankjuk előtt, és az automaták is alig csorgatnak valamit. Miként kerülhetett ilyen mély válságba Ciprus, milyen megoldások közül választhatott, és milyen következményekkel jár a mostani rendezés az eurózóna adósságválságára nézve?
Ciprus sorsa már jóval 2012 előtt megpecsételődött: a 2008-as izlandi összeomlás tökéletesen megmutatta, hogy a globális pénzügyi válságban mire számíthatnak azok az országok, amelyek a gazdaságuk méretéhez képest túlburjánzott bankrendszert tartanak fenn. Görögországtól eltérően és Spanyolországhoz vagy Írországhoz hasonlóan Ciprus végzetét sem az állami túlköltekezés, hanem az abnormális méretű bankrendszer hozta el. A helyi bankok mérlegfőösszegének summája (azaz, leegyszerűsítve: az általuk mozgatott hitel- és betétállomány - a szerk.) hét-nyolcszorosa az ország GDP-jének, így nem lehetett valódi meglepetés, hogy a globális hitelválságban, amikor kiderült, hogy a bankok által nyújtott hitelek jelentős része nem behajtható, nagy bajba kerültek.
Mióta? Ciprióta
Fotó: Europress Fotóügynökség
A kegyelemdöfést 2012-ben a görög állam részleges csődje, illetve a görög adósságleírás adta meg, ugyanis a ciprusi bankok jelentős tőkeveszteségeket szenvedtek el a portfóliójukban nagy súllyal szereplő görög állampapírokon. Nyilvánvalóvá vált: a ciprusi állam önmagára hagyatkozva nem tudja kezelni a problémát, a bankrendszer összeomlásának elkerüléséhez külső segítségre van szükség. Az egyezkedések azért húzódtak ilyen sokáig, mert a Ciprus által kért 17 milliárd euró - bár jóval kevesebb, mint az ír, a görög vagy a spanyol mentőcsomagok - nagyjából megegyezik az ország GDP-jével, és ilyen arányú segítségnyújtásra az eddigi válságkezelés során egy ország esetében sem volt még példa.
Görbe utakon
A döntéshozók azért is haboztak, mert az uniós adófizetők pénzéből most egy adóparadicsom bankrendszerét kellene talpra állítani. Cipruson a bankrendszer és a pénzügyi szolgáltatásokra épülő iparág felfutása a 70-es évek közepétől, a nagy pusztítást okozó török invázió utáni újjáépítés során indult meg. A Szovjetunió összeomlása, az extagállamokból kiáramló pénzek a 90-es években újabb lökést adtak a bankszektor állománynövekedésének. Vitatott, hogy Ciprus egyértelműen adóparadicsomnak nevezhető-e, hisz az ország szerepel az OECD "fehér" listáján, vagyis tartja magát az adózással és információáramlással kapcsolatos globális normákhoz. Ám tény, hogy Cipruson gyorsan és egyszerűen lehet céget bejegyezni, a 10 százalékos vállalati adókulcs az unión belül nagyon alacsonynak számít, nincs se kamat-, se osztalék-, se vagyonadó. Cipruson a magántulajdon szempontjából stabil jogrend van, és az országban különösen ügyelnek a banktitoktartásra; a banki alkalmazottak erre vonatkozólag esküt is tesznek. Mindezek mágnesként vonzották a külföldi pénzeket, melyek között feltehetően illegális eredetűek is voltak. Az ország 68 milliárd eurónyi betétállományának 40 százaléka külföldi, elsősorban orosz tulajdonosokhoz kötődik.
A több éve zajló globális adósságválság kezelésében visszatérő dilemma, hogy ki viselje a mentés terheit. Az eurózónában a határokon átnyúló beavatkozások miatt ez különösen érzékeny kérdés, hisz az európai uniós segítség tulajdonképpen azt jelenti, hogy az egyik ország adófizetői kedvezményes kölcsönt nyújtanak a bajba jutottaknak, akik - mivel a pénzpiacról már nem - csak ezekből a pénzekből tudják rendezni tartozásaikat. A kimentés, azaz a bailout tehát azt eredményezi, hogy a bajba jutott államot vagy az ott tevékenykedő bankokat korábban meghitelező magánszemélyek, intézmények nem bukják el a pénzüket, a terheket pedig - a rendezést követően - a hitelt felvevő ország állampolgárai viselik, a magasabb adókulcsok és csökkenő állami juttatások formájában.
Az eurózónában az eddig alkalmazott mentőcsomagok kevés kivétellel így zajlottak, vagyis a hitelezőknek nem kellett veszteségeket, leírásokat elszenvedniük. Változást ebben a 2012-es második görög csomag hozott, ugyanis a megállapodás részeként ekkor már a magánbefektetők is jelentős veszteségeket szenvedtek el a birtokukban lévő görög állampapírokon. Ez a rendezés - amikor tehát a magánszektort, a korábbi hitelezőket, kötvénytulajdonosokat is bevonják a kárrendezésbe - a bail-in. Ez morális alapon mindenképpen támogatható, hisz azok, akik korábban görög állampapírt vásároltak, épp a magasabb kockázat miatt részesültek magasabb hozamokban. Az EU vezetői azonban jelezték, hogy a görög eset egyedi marad, a bail-in nem válik gyakorlattá az európai adósságrendezés során. A magánhitelezők bevonásától azért tartottak az uniós döntéshozók, mert úgy gondolták, hogy egy ilyen irányelv elfogadása azonnal pánikhoz vezethetne a befektetők körében, és feltartóztathatatlan menekülés kezdődne a hatalmas spanyol és olasz állampapírpiacokon.
Ciprus esetében a teljes kimentést ellenzők azzal érveltek, hogy a 17 milliárd eurós hitelcsomag miatt az ország GDP-arányos államadóssága a jelenlegi 80 százalék körüli szintről brutálisan megugrana, és ez az ország növekedési kilátásait a padlóra küldené. A görög forgatókönyv következne, mely során a költségvetési megszorítások egyre romló adósságpályához, majd újabb mentőcsomag szükségességéhez vezetnek. Ciprus esetében ez a megoldás - amikor tehát az állam vesz fel hitelt, majd menti ki a bankszektort - a kétes eredetű orosz betétek miatt is aggályos lett volna. Politikailag nehezen vállalható, hogy a ciprusi polgárok az elkövetkező években azért szenvedjenek el brutális megszorításokat, mert az orosz betétesek kimaradtak a kárrendezésből. A kimentést egyébként Németország ellenezte a legvehemensebben, ahol idén parlamenti választásokat tartanak: a közvélemény mind ellenségesebb a kimentésre épülő mentőcsomagokkal szemben, s ezt a német politikusok sem hagyhatják figyelmen kívül.
Beszűkült lehetőségek
A március 16-án megszületett brüsszeli döntés értelmében a 17 milliárd eurós mentőcsomaghoz az unió és az IMF 10 milliárddal járul hozzá, a maradékot Ciprusnak kell valahogy előteremtenie, az államon kívül más szereplőket is bevonva a kárrendezésbe. Az államadósság átstrukturálása, azaz a magánszektor bevonásával abszolvált részleges csőd (a második görög mentőcsomagnál alkalmazott megoldás) nem lehetett választás: az uniós politikusok váltig állították, hogy a görög eset egy éven belüli megismétlése komolyan kikezdte volna az európai intézmények hitelességét. De ez az út azért sem volt járható, mert a ciprusi jog szerint kibocsátott állampapírok nagy része hazai bankoknál van. Az adósságleírás így nem segített volna sokat, hisz amit megnyert volna az állam, az azonnal újabb veszteségként jelentkezett volna a bankoknál, amelyeket aztán az államnak kellett volna megsegítenie.
Ciprus számára ezek után a következő lehetőségek maradtak. A bankrendszer veszteségeinek rendezésébe bevonja a banki hitelek finanszírozóit, vagyis a betéteseket; vagy bevonja a bankok által kibocsátott kötvények tulajdonosait. Az utóbbi szóba sem jött, ugyanis a ciprusi bankok forrásai között alig található magánkötvény-finanszírozás. A betétesek "bevonása", azaz megadóztatása politikailag talán a legkényesebb vállalás, hisz ez azt jelenti, hogy a betétesek nem, illetve csak részben kapják vissza a bankokban elhelyezett pénzüket. A ciprusi parlament a várható felháborodás miatt első körben ezt le is szavazta. Az uniós javaslat visszautasítása azonban talán még a betétesek megadóztatásánál is kockázatosabb politikai lépés volt, hisz az uniós segítség feltételének elutasításával ért fel: az Európai Központi Bank (EKB) pedig már másnap lekapcsolja a ciprusi bankokat a lélegeztetőgépről. Ezután a bankrendszerben egyszerűen nem maradna elég euró, vagyis az ország repülne az eurózónából. Ezt az ugrást a sötétségbe Görögország sem merte választani.
A ciprusi politikusok a beszűkült manőverezési teret érzékelve Oroszországgal is felvették a kapcsolatot. A betétesek megadóztatásának elvetését követően Mihalisz Szarisz pénzügyminiszter azonnal Moszkvába utazott. Ami azért volt kínos, mert a közelmúltban megválasztott konzervatív elnök, Nikosz Anasztasziadesz a kampányban az orosz helyett inkább az uniós orientációt szorgalmazta. Az orosz szál nem újdonság, hisz 2011-ben az ország a Moszkvától kapott 2,5 milliárd eurós kedvezményes kamatozású kölcsönnel tudta elkerülni az uniós segítséget. Moszkva szerepe azonban a közvetlen pénzügyi megfontolásokon túl biztonságpolitikai kérdés is. Az oroszoknak jól jönne némi befolyásszerzés a földközi-tengeri térségben - különösen azután, hogy bizonytalanná vált szíriai tengeri támaszpontjuk jövője. Vonzó lehet számukra az is, hogy a segítségnyújtásért cserébe rátehetnék kezüket a nemrégen felfedezett ciprusi tengeri gázmezőkre. A nyugati hatalmak pedig aggódva figyelik az orosz lépéseket, hisz Ciprus 2004 óta az Európai Unió tagja, és habár a NATO-nak nem része, 1950 óta angol katonai bázis található a szigeten. Szarisz végül üres kézzel tért haza, a megegyezés elmaradt - Ciprus, úgy tűnik, egyelőre az uniót választotta.
Az orosz kapcsolat kiesésével versenyfutás kezdődött az idővel. Az európai döntéshozók most hétfőig, március 25-ig adtak haladékot Ciprusnak a megoldásra, különben az EKB lekapcsolja Ciprust az eurózónáról. A döntés Nicosiában végül tizenkét órás vitát követően, hétfő hajnalban született meg. Ciprus 10 milliárd eurós segítséget kap, de a kárrendezésbe a bankbetéteseket és a bankokat hitelező kötvénytulajdonosokat is bevonják. Az ország második legnagyobb bankját, a Laikit bezárják, és beolvasztják a legnagyobba, a Bank of Cyprusba. A döntés legérzékenyebb pontja szerint a problémás bankoknál lévő százezer euró feletti betéteket 40 százalék körüli adóval sújtják.
A legfontosabb különbség a mostani döntés és a korábbi, a parlament által elutasított javaslat között az, hogy az utóbbi még a százezer eurós határ alatti betéteseket is megkopasztotta volna. Ami azért lett volna rendkívül kockázatos lépés, mert a 2008-as ír bankválságot követően az unió összes országában százezer euróig terjedő betétbiztosítás felállításáról döntöttek - épp a bankpánikok megelőzése érdekében. A ciprusi kisbetétesek megadóztatása azt üzente volna, hogy az ilyen ígéretek nem számítanak, az eurózónában bárkinek veszélyben lehetnek a megtakarításai. Bár az unió politikusai a második görög mentőcsomaghoz hasonlóan most is egyszeri megoldásról beszéltek, egy ilyen precedens könnyen azt eredményezhette volna, hogy valamely váratlan esemény után Olaszországban vagy Spanyolországban is megindulnak az emberek, hogy kivegyék a pénzüket a bankból - beláthatatlan következményekkel. Ezt a veszélyt érzékelve a második körben a felek a terheket a nagyobb betétesekre hárították.
A bankok több mint egyhetes zárva tartás után a héten talán újra kinyitnak. A bizalom megrendülése miatt feltehetően mindenki menekítené a pénzét Ciprusról, ám ez egyelőre nem lesz egyszerű - az országban bizonytalan időre tőkekorlátozásokat léptettek életbe, a pénz egyelőre nem mozdítható. Furcsa helyzet, hisz azt jelenti, hogy a ciprusi euró már nem teljesen ugyanaz, mint az eurózóna többi országában használt fizetőeszköz.
A következmények
Ami magát Ciprust illeti, a kép nem túl árnyalt. Az országra, ahol az egy főre jutó GDP jelenleg több mint kétszerese a magyarnak, keserves évek várnak. A főként pénzügyi szolgáltatásokra épülő, számos esetben adóelkerülést segítő gazdasági modellnek vége. A bankrendszer leépülése, a hitelállomány visszahúzódása súlyos gazdasági visszaesést okoz majd.
Ciprus példája azt is mutatja, hogy az uniós döntéshozók nem ijedtek meg mértéken felül a bankválság továbbterjedésétől, a fertőzés lehetőségétől - a szigetország evvel nem tudta zsarolni az EU-t. (Habár az is lehet, hogy az uniós politikusok csak blöfföltek, amikor az EKB-s források leállítását helyezték kilátásba.) De az eurózóna számára a ciprusi rendezés újabb tabu megdőlését jelenti. Még ha egyedi esetről beszélnek is Brüsszelben, a történet tanulsága mégis az, hogy a jövőben, ha lesznek mentőcsomagok, mindenki részt vesz a kárrendezésben. Az eurózónában az adósságválságot mindeddig a költségvetési megszorításokkal igyekeztek kezelni: a döntéshozók úgy gondolták, hogy csak takarékoskodni kell, és előbb-utóbb elfogynak a hatalmas adóssághegyek. Ez a módszer az alacsony gazdasági növekedés és a magas munkanélküliség miatt fájdalmas és végeláthatatlanul hosszú; ráadásul az adósságszint alakulásában sem nagyon látszanak az eredményei. Több éven, ne adj' isten, évtizeden keresztül tartó erőltetése politikailag rendkívül kockázatos, az eurózóna egyben tarthatóságát veszélyezteti. A ciprusi eset viszont arra utal, hogy az adósságrendezés a jövőben a bail-in, vagyis az adósságleírás irányába mozdul. Az államokat hitelező kötvénytulajdonosok egyelőre nagyobb biztonságban vannak, ám az európai bankokat hitelező magánbefektetők esetében könnyen elképzelhetők kényszerű veszteségek a jövőben. Ez a megoldás a hitelezőknek rövid távon mindenképp fájdalmas - ám magában hordozhatja annak lehetőségét, hogy az adósságban fuldokló országok elvesztegetett évtizedek helyett hamarabb kilábalhassanak a válságból.
