„Csak ágyban, párnák közt adják át a hatalmat”

Bruce Bueno de Mesquita politológus Putyinról, Orbánról és a diktátorok logikájáról

A diktátor kézikönyvének szerzőjét arról kérdeztük, hogyan tud az autokrata hatalmon maradni, és mire lehet menni Putyin barátságával. Kissé cinikus válaszai­ból azt olvastuk ki, hogy a politikusokat nem érdekli más, csak a hatalom.

Magyar Narancs: Mi hajtja a politikai vezetőket?

Bruce Bueno de Mesquita: A legfőbb céljuk az, hogy hatalmon a maradjanak. Második ­prio­­ritásuk pedig az, hogy a közkiadások és bevételek áramlásába a lehető legnagyobb beleszólásuk legyen. Azok, akik úgy gondolják, hogy a politikusokat valamiféle nemzeti érdek vezeti, csalatkoznak. Részben azért, mert nehéz megállapítani, mi is az a nemzeti érdek. De ha a nemzeti érdek mindazt jelenti, ami a legjobb lenne egy államon belül a többségnek, a vezető így is csak akkor fogja kiszolgálni a többséget, ha az feltétlenül szükséges a ha­talmon maradásához. A magyar kormány tagjai, hasonlóan minden más ország vezetőihez – függetlenül attól, hogy demokratikus-e a kormányzás vagy sem – meg szeretnék tartani az állásukat. Ezt pedig úgy tudják elérni, hogy minden manipulálhatót úgy manipulálnak, hogy az segítse őket hatalmon maradni.

MN: Mi a helyzet azokkal az ifjú forradalmárokkal és aktivistákkal, akik politikai babérokra törnek – őket is csak az önérdek vezeti?

BBM: Minden társadalmat feloszthatunk három embercsoportra. Az elsőbe azok tartoznak, akiknek nincs beleszólásuk a politikába. A másodikba azok, akiknek legalább névleg joguk van a politika alakítására – őket hívom szelektorátusnak. A harmadik csoportot pedig azok alkotják, akiknek a támogatása szükséges a vezető számára a hatalmon maradáshoz. Egy politikailag aktív 18 éves általában az első két csoport valamelyikébe tartozik, és nem része annak a „nyertes koalíciónak”, amely a hatalom fő haszonélvezője. Az ilyen embernek az a legfőbb célja, hogy a kormány olyan közjavakat biztosítson, amelyekből a lehető legtöbb ember részesülhet: semmi érdeke nem fűződik a korrupcióhoz, hiszen annak nem lehet haszonélvezője. Az érdekei ilyenkor még megegyeznek az átlagember érdekeivel. Mármost ha egy forradalmár hatalomra kerül, szembesül a politika realitásaival – és tudatosítja magában, hogy esélye sincs hatalmon maradni, ha arra figyel, mitől lesz jó az államban mindenkinek. Vagy elbukik, vagy azon nyomban megváltoztatja a nézeteit, annál is inkább, mivel az állam bevételei sokkal több személyes haszonnal kecsegtetik, mint a közjavak. Azt pedig, hogy meddig megy el valaki, ha hatalomra kerül, és ott is akar maradni, már az intézményrendszer, a fékek és ellensúlyok megléte dönti el. Ez nagyon cinikus nézet, de a történelem igazolja. A hatalomra jutott forradalmár ugyanúgy fog viselkedni, mint a hatalom előző birtokosa – annyi különbséggel, hogy mások lesznek a támogatói, így másoknak kell majd a kedvében járnia.

MN: Mi a helyzet azokkal a köztiszteletnek örvendő vezetőkkel, akikre ma is felnéz az utókor? Mi van például Mahátma Gandhival? Ő sem kivétel?

BBM: Ő sem. A pályámat India-kutatóként kezdtem, és sokat gondolkodtam rajta, mi hajthatta Gandhit. Neki az volt a célja, hogy kivívja a britekkel szemben a függetlenséget, és növelje azoknak az embereknek a befolyását, akik vele egy véleményen voltak. Gandhi nagyon tudatosan hozta meg a döntéseit. Az utókor a vélt erőszakmentessége miatt tiszteli őt, de a célja éppen az volt, hogy kiprovokálja a britek agresszív fellépését. Emiatt a brit közvéleménynek ugyanis szégyenérzete támadt, és a vezetés kénytelen volt megadni Gandhinak azt, amit akart. Ez azért működhetett, mert Nagy-Britanniában a kormány hatalmi pozíciója túl sok embertől függ. A brit kormánynak az elektorátus legalább 25 százalékának a szavazatára szüksége van, azaz a választókerületek és a választók felére. Ebben a helyzetben nem hatékony korrupció útján kormányozni – hiszen a korrupció túl drága, amikor ilyen sok ember lojalitását kell megvásárolni. Gandhi megértette, hogy a brit kormánynak közjavakat kell termelnie, hogy hatalmon maradhasson, ezért az lett a célja, hogy a lakosság India gyarmatosítását ne közjónak, hanem „közrossznak” lássa. Nem tagadom persze, hogy vannak kivételek, de az ilyen kivé­teles vezetők hatalma nem bizonyul hosszú életűnek. Ha egy kormány nem úgy költi el a bevételeit, hogy azzal a lehető legboldogabbá tegyen pontosan annyi embert, amennyi a hatalmon maradásához szükséges, akkor kiütik a nyeregből.

MN: Mitől függ az, hogy egy adott ország vezetője meddig mehet el a hatalmon maradás érdekében?

BBM: Több olyan praktika van, ami segítheti a hatalmon maradást. A vezetők megváltoztathatják például a törvényeket, hogy csökkentsék azon emberek számát, akiknek a támogatása szükséges a hatalmon maradáshoz. Ha jól tudom, Orbánék is ilyesmit csináltak, amikor átrajzolták a választókörzeteket, és eljátszottak a választási regisztráció gondolatával. Elérték, hogy bár 45 százalék körül volt azoknak az aránya, akik rájuk szavaztak, mégis kétharmaduk van a parlamentben. Hasonló, de extrémebb példa Tanzánia, ahol akár a szavazatok öt százalékával is kormányozhat valaki.  Aztán a vezetők manipulálhatják a bevételi forrásokat is. Ha sok a nyersanyag az országban, nem kell nagyon megadóztatniuk az embe­reket – építhetnek az olajra vagy a gyémántra. Az a vezető, aki nem rendelkezik ilyen forrásokkal, csak az adókra számíthat. Abban az országban, ahol sokak szavazatára van szükség a vezetők hatalmon maradásához, alacsonyabbak az adók, mint ott, ahol kevesebb támogató is elég. Persze itt is vannak határok. Nem tanácsos akkora adót kivetni, hogy az emberek az utcára vonuljanak. Vagy ne dolgozzanak, mert olyan kevés pénz marad a zsebükben, hogy nem látják értelmét a munkának. A túl alacsony adók pedig a politikai riválisnak adnak lehetőséget arra, hogy a leendő magasabb adókra alapozva bőkezűbb támogatást ígérjen leendő támogatóinak.

MN: Mi történik, ha a vezető veszélyeztetve érzi a hatalmát?

BBM: Két dolgot tehet. Vagy növeli a közkiadásokat, ami azt jelenti, hogy növeli azoknak a táborát, akiknek a szavazata számít, és el­indul a demokratizálódás útján. Vagy több pénzt juttat a bizalmasainak, és bebörtönzi azokat, akikben nem bízik. Ez utóbbi visz az autokrácia irányába. Minél kevesebbek támogatására van szükség egy országban a hatalmon maradáshoz, annál korruptabb tud lenni a hatalom, és annál jobban tudja úgy befolyásolni a gazdasági folyamatokat, hogy azok a barátoknak kedvezzenek. És ha a barátok elégedettek, akkor könnyebb hatalmon maradni. Ezért van, hogy az átlagos autokrata sokkal tovább marad hatalmon, mint a demokrata. Az autokratáknak tulajdonképpen csak hatalmuk első pár évében kell attól tartaniuk, hogy megbuknak. Ha már kitanulták, honnan és merre áramlanak a pénzek, nagy eséllyel csak ágyban, párnák közt adják át a hatalmat az utódjuknak.

MN: Kit tekinthetünk ma autokrata vezetőnek vagy diktátornak? Vlagyimir Putyin például annak számít?

BBM: Én is gyakran használom a diktátor kifejezést, de úgy gondolom, hogy minden politikai vezető lehetőségeit a támogatók és a szelektorátus mérete határozza meg. Én ezek alapján ítélem meg valakinek a kormányzását. A választásokra például semmiképpen nem tekinthetünk úgy, mint a jó kormányzás fokmérőire. Bár jó, ha vannak szabad választások, azok se nem szükséges, se nem elégséges feltételei a felelős kormányzásnak. Hongkongban például 1996-ig nem voltak választások, a kormányon mégis számon lehetett kérni, amit csinál. A Szovjetunióban ezzel szemben az orosz forradalomtól kezdve megvolt az általános választójog, mégse mondanánk, hogy ott felelős kormányzás folyt. A felelős kormányzáshoz az kell, hogy egy vezetőnek sokakra kelljen támaszkodnia a hatalmon maradáshoz. A Szovjetunióban mindenki szavazhatott, de a főtitkárnak a hatalmon maradáshoz csak a kommunista párt legszűkebb vezetői körének támogatására volt szüksége. Láttuk, hogy Nagy-Britanniában ehhez a választók 25 százalékának támogatása kell; ezzel szemben Észak-Koreában a lakosság talán egy­tized százalékának lehet ebbe beleszólása. Oroszország ma valahol a kettő között van, de Észak-Korea irányába tendál. Putyinnál pont azt látni, hogy csökkenti a támogatói számát. Sokkal kevesebb támogatóra van szüksége, mint előtte Jelcinnek, de ez még mindig több, mint amennyire Gorbacsovnak kellett támaszkodnia. Hosszabb távon az a célja, hogy nagyszámú ember közül választhassa ki azokat, akikre éppen szüksége van, és akik részesülhetnek a hatalom kegyeiből.

MN: Mi jelenti a legnagyobb veszélyt a hatalom birtokosaira nézve?

BBM: Ha egy vezető rosszul végzi a dolgát, három fő veszélyforrás fenyegeti. Ezek: a gyülekezés szabadsága, a szólás szabadsága és a sajtó szabadsága. Ez a három szabadságjog teszi lehetővé az elégedetlenek számára, hogy azonosítsák, kik vannak velük egyező véleményen, majd összefogjanak, és nyomást gyakoroljanak. Az a vezető, aki hatalmon akar maradni, és nem kötik a kezét a független bíróságok vagy az alkotmány, ezektől akar legelőször megszabadulni. Mexikó például azért vált demokráciává, mert az 1980-as években egy hatalmas földrengés után a hatóságok nagyon sok embert zártak össze menekülttáborokba. A kormány nem számolt azzal, hogy ezeken a helyeken sok ember tudja megosztani a másikkal a panaszait. Mianmarban pár éve épp ezért nem hagyta a katonai junta, hogy a ciklon pusztítása után menekülttáborokat állítsanak fel.

MN: Miért racionális lépés egy kormány részéről az Európai Uniót és úgy általában a Nyugatot támadni?

BBM: Ha rosszabbodik a helyzet, minden vezető számára az a racionális lépés, hogy mást hibáztat a bajokért. Obama is George W. Bush elnökségét teszi felelőssé minden ­rosszért. Ez hatékony volt az első pár évben, de amikor már hat éve hatalmon van, nem úszhatja meg, hogy a saját felelősségéről is beszéljen. Orbánnak is az a célja, hogy bebizonyítsa, hogy nem ő inkompetens, hanem az Európai Unió. Putyin is azóta lett igazán Nyugat-ellenes, hogy romlani kezdett a gazdaság teljesítménye. Most arról akarja meggyőzni az embereket, hogy külföldről szabotálják a kormányzását. De Orbánról azt gondolom, az ­Európai Unióra mutogatásnak az lesz a következménye, hogy az EU egy idő után azt mondja: elég volt, nem szeretném, ha továbbra is tagok maradnátok.

MN: Stratégiailag minek van több értelme Magyarország számára? Ha az EU-val barátkozik, vagy ha Oroszországgal?

BBM: A lakosságnak nyilván az Európai Unió a jobb alternatíva. Elég csak összehasonlítani, milyen az uniós tagállamok életszínvonala most, és milyen volt az új tagállamoké azelőtt, hogy demokráciákká váltak volna. A Putyinnal szövetkező országokban viszont igen jó dolga van a politikai elitnek, hiszen van egy befolyásos barátja, aki segít neki hatalmon maradni. Ha én magyar vezető lennék, én is jóban lennék Putyinnal, hiszen így tudnám erősíteni a hatalmi pozíciómat. Viszont rendszeresen emlékeztetném magamat arra is, hogy nem árt az óvatosság. Hiszen a Putyinnal való barátkozás egyik velejárója, hogy ha túl közel kerülök hozzá, és valamiben nem értek vele egyet, akkor simán kipenderít a hatalomból, és valaki mást rak a helyemre. Ha viszont az átlagos magyar állampolgár bőrébe képzelem magam, akkor nyilvánvaló, hogy nem Putyinban szeretném látni hazám szövetségesét, és azt se szeretném, ha a vezetőim Putyintól függnének.

MN: A putyini Oroszországnak milyen jövőt jósol?

BBM: Putyin természetes halált hal majd idős korában, Oroszország vezetőjeként. Ha csak tartósan le nem megy az olaj ára. De addig Putyinnak minden lehetősége meglesz arra, hogy a hatalma alatt tartsa a katonaságot és a politikai elitet. Elég elképesztő, hogy Barack Obama például azt hiszi, hogy az Oroszországra kivetett szankciók gyengíteni fogják az orosz elitet, miközben a konfliktus miatt kialakult bizonytalan helyzet felnyomta az olaj árát nagyjából tíz százalékkal – így Putyin végeredményben többet nyert a konfliktuson, mint amennyit veszített.

MN: A putyini modell tehát akkor segíthet valakit a hatalmon maradásban, ha van olaj, vagy ha élvezi Putyin támogatását?

BBM: Nem kell feltétlenül olaj: lehet arany, lehet gyémánt, csak az a lényeg, hogy elég pénz jöjjön be ahhoz, hogy ne kelljen a végtelenségig emelni az adókat.

névjegy

Bruce Bueno de Mesquita a New York University politikatudós professzora. Számos, a racionális politikai döntéshozatallal, a nemzetközi kapcsolatokkal, a béke és a háború logikájával foglalkozó könyv szerzője. Három évvel ezelőtti műve, A diktátor kézikönyve: Miért van, hogy a rossz viselkedés mindig jó politika? (The Dictator’s Handbook, Alastair Smithszel közösen) bestseller lett. A CIA és az amerikai védelmi minisztérium tanács­adójaként egy olyan számítógépes modellt hozott létre, amely a racionális döntéselméletre építve jósolja meg a nemzetközi konfliktusok kimenetelét – egyes vélemények szerint meglepő pontossággal. Cége, a Mesquita & Roundell politikai és diplomáciai előrejelzéseket készít.