Iszlám Állam

A kalifa harcosai

  • Manyasz Róbert
  • 2014. október 11.

Külpol

Mára a Közel-Kelet legnagyobb problémája egyértelműen az Iszlám Állam (IS) nevű, Szíriában és Irakban egyre nagyobb teret nyerő, brutálisan erőszakos terrorszervezet lett. Kik ezek, és mit akarnak?

A két amerikai újságíró lefejezésének videóira végre felfigyelt a nemzetközi sajtó is. A nemzetközi politika látóterébe a nyár elején kerültek, amikor óriási területeket foglaltak el Irak középső és keleti részén, s megszállták az ország második legnagyobb városát, Moszult – olajipari létesítményeivel együtt. A támadás mindenkit váratlanul ért, noha távolról sem volt előzmények nélküli.

Az Iszlám Állam története az ezredforduló környékére, Irakba nyúlik vissza. Az ekkortájt létrejövő helyi al-Káida-fiókszervezetet 2006-ra – amerikai segítséggel – csaknem teljesen felszámolták, de maradványai tovább működtek az ország középső, szunniták lakta térségében. Az Iraki Iszlám Állam (ISI) néven működő csoport a szíriai polgárháború kitörésére aktivizálódott, csapott át a szomszédos országba, s lett nemzetközivé: egyre több közel-keleti, észak-afrikai és nyugati dzsihádista harcost befogadva. Az Iraki és Szíriai/Levantei Iszlám Állam (ISIL) elnevezés is a regionális ambíciókat takarta.

 

Mit hoznak a katonák?

A csoportot 2010 óta vezető Abu Bakr al-Bagdádi tavaly szakított véglegesen az al-Káidával, és a globális dzsihádista network építése helyett regionális iszlám állam létrehozását hirdette meg elsődleges célként. Ekkorra szervezete már nemcsak Bassár al-Aszad szíriai rendszere ellen harcolt, az összes többi ellenzéki irányzat ellen is – a fő ellenfelévé a Nuszra Front vált.

A villámgyors iraki offenzíva és Moszul elfoglalása után, június végén kikiáltották a kalifátust, élén a magát Ibrahim kalifának nevező Bagdádival. Meghirdették az Iszlám Állam megszületését, s ez már nemcsak a szervezet újabb névváltoztatása volt, hanem egy valós állami struktúra kiépítésének szándékát jelezte. Ez a lépés mindenképpen újdonság.

A dzsihádista mozgalmak idáig nemzetközi hálózatban, globális akciókban gondolkodtak, miközben központjaik és vezetőik általában izolált rendszerek – miként az afganisztáni tálibok – társutasaiként egzisztáltak, vagy bukott államok zavarosaiban halásztak, Szomáliában, Jemenben vagy a szaharai régióban.

Az Iszlám Állam viszont saját állami struktúrát igyekszik kiépíteni, kezdve az adórendszer – egyelőre kezdetleges – létrehozásától a gazdaság és a bankrendszer megszervezésén át a kizárólagosan a sarián alapuló jogrendszer érvényesítéséig. De mondhatnánk az autók rendszámcseréjét, amikor a regisztrációs szám mellé a „Kalifátus” országmegjelölést és az adott vilajet nevét írták ki.

S míg a korábbi dzsihádista mozgalmak szervezeti színtere az iszlám világ többnyire periferikus elhelyezkedésű területei voltak, ezúttal a belső, az államiság gazdag hagyományaival rendelkező régiójában jelentkeznek, közvetlenül fenyegetve a térség vezető szerepet játszó országait, Törökországot, Iránt, és persze Izraelt.

Mindezek mellett az Iszlám Állam rendkívüli sajátossága a minden eddigit felülmúló brutalitás: a géppisztolyos kivégzések, az akasztások, keresztre feszítések és lefejezések száma valóban elképesztő. Az Iszlám Állam lépései a keresztény, jezidi, szabeus közösségek fizikai kiirtására eddig sosem tapasztalt – és valamennyi mértékadó muszlim vallástudós által az iszlámtól idegennek tartott és elítélt – extremizmust jelentenek.

Ugyanakkor a közösségi média felhasználását is újdonságnak tartják az iszlamista/dzsihádista praxisban. Az internetet részben akcióik minél szélesebb körű megismertetésére, a fenyegetések célba juttatására, részben pedig az új tagok és szimpatizánsok toborzására használják. Az így célba juttatott propaganda pedig sikeres.

Az Iszlám Állam jelenleg 80-100 ezer fős fegyveres ereje erősen internacionalista; a többség a helyi – erősen rurális, beduin gyökerű – szunnita közösség soraiból kerül ki; egy részük önként csatlakozott, de egyre több hír szól arról, hogy immár sűrűn fordulnak elő kényszersorozások. A második legnagyobb csoportot az arabok alkotják, legtöbbjük Tunéziából, Jordániából és Szaúd-Arábiából érkezett.

Az európai és amerikai sajtóban természetesen a Nyugatról jött harcosok kapják a legnagyobb figyelmet. Ilyen nagy számban még egyetlen iszlamista szervezetnek sem sikerült beszippantania nyugati fiatalokat. A csatlakozók nyolcvan százaléka asszimilálódni képtelen harmadik generációs, már nyugati állampolgársággal rendelkező, ott szocializálódott bevándorló családból származó fiatal. A Bejrúti Amerikai Egyetem tanulmánya szerint az asszimiláció kudarca folytán ezek a fiatalok erősen kapitalizmus- és globalizációellenessé válnak, s az antiglobalizációs küzdelem egyik – tán a legnagyobb kihívást és kalandot jelentő – frontját találják meg a közösségi oldalakon jelentkező dzsihádista mozgalmakban – jelenleg leginkább az Iszlám Államban. Ezeknek a ­fiataloknak a többsége eredetileg nem vallási, inkább gazdasági-társadalmi okokból csatlakozott a szélsőségesekhez. Ugyanakkor a nyugati dzsihádisták közt az iszlámba újonnan betértek is akadnak, persze kisebbségben. Köztük ráadásul elég sok a nő, akik általában házasság útján kerülnek az Iszlám Államba, és azután kiképzett harcosok lesznek.

A mondott tanulmány arra is rámutat, hogy az európaiak közt különleges helyet foglalnak el a balkáni származású dzsihádista fiatalok. Ők általában vallásos okokból csatlakoznak a szervezethez. Nem véletlen, hogy az Irakból, az Öböl-államokból, Egyiptomból vagy Jordániából származó vezetők mellett az albánok és a bosnyákok töltenek be vezető posztokat az Iszlám Állam hadseregében.

 

A fegyverek ára

Bár a szervezet finanszírozása félig-meddig homályos, a dzsihádista website-okon és a közel-keleti kutatóintézetek elemzéseiben szó esik a szervezet finanszírozásának szaúd-arábiai és katari forrásairól. Mahmúd Allús, az iszlamista mozgalmak tripoli szakértője szerint a szaúd-arábiai vallási alapítványi struktúra átláthatatlansága segíti a dzsihádista szervezetek támogatására szánt összegek titkos mozgatását. Ám a rendszer kuszasága ellenére sem valószínű, hogy a szaúdi hatóságok ne látnák e pénzmozgások valódi útvonalait.

A tavasz végi, nyár eleji hirtelen Iszlám Állam-offenzíva ideje sem lehet független az öböl menti monarchiák politikai érdekeitől. A tél végén a szíriai kormányerők a Hezbollah fegyvereseinek nyílt támogatásával megnyerték az úgynevezett „qalamúni csatát”, s kiszorították az ellenzéki erőket a Damaszkusztól északra fekvő hegyvidékről. A stratégiai jelentőségű győzelemmel az Aszad-kormányzat megfordította a háború menetét, s a jordániai határvidék, valamint Aleppó irányába készült döntő offenzívát indítani – a végleges győzelemért. Ezt megakadályozandó – jelentős öböl menti ösztönzéssel – indult az akkor még ISIL néven működő szervezet erőteljes előrenyomulása Szíria belső és északi részein, s ezzel egy időben Irak középső, szunnita zónájában.

Az Iszlám Állam ellenőrizte terület óriási, több mint 300 ezer négyzetkilométer. A szervezet a vallási kisebbségek elűzésével a lakosság homogenizálására és a szunnita lakosság militarizálására törekszik. Irak és Szíria területi integritását gyakorlatilag felszámolta, s Törökországban is több öngyilkos merényletet hajtott végre (Mardinban például albán dzsihádisták részvételével).

S a harcosok hazatérnek: az Iszlám Állam soraiban harcoló különösen magas létszámú jordániai és tunéziai kontingens fluk­tuációja már most fenyegetést jelent, hiszen mindkét országban radikalizálják a szélsőséges iszlamista közösségeket. De Nyugaton sem történik máshogyan. Mind Európában, mind az Egyesült Államokban nagy és jogos a félelem a poszttraumás, fanatizált dzsihádisták hazatérésétől. Az Iszlám Állam fennmaradása ugyanis erősen kétséges.

 

Mit lehet tenni?

A minapi tallinni NATO-csúcson a katonai csapások fokozásáról döntöttek, ami persze – az Iszlám Állam közvetlen ellenfeleinek, a kurdoknak és az iraki kormányerőknek nyújtott katonai segítségnyújtással együtt – csak ­felületi kezelés lehet, s adott esetben csak az épülőfélben lévő dzsihádista állami struktúrát verné szét, és a fegyveresek a sivatagos, elhagyatott térségben gerillaharcot folytatva tovább destabilizálnák mindkét országot.

Amennyiben a légi csapások és a szövetségesek katonai támogatása teljesen felszámolná a kalifátust, és megtisztítaná a területet a szélsőségesektől (aminek teljes sikere elég kétséges, tekintve mondjuk Irak elmúlt évtizedbeli történetét), ugyancsak időszakos lenne a siker. A dzsihádisták ugyanis várhatóan azt tennék, amit eddig mindig: visszahúzódnának a perifériákra, újabb alkalomra várva. Ahol megjelenne egy új hatalmi vákuum, azonnal benyomulnának. Nem is kellene sokat várniuk: Líbia elég gyenge lábakon áll.

A hosszú távú megoldáshoz – a szükséges katonai fellépésen túl – legalább két problémát meg kell oldani. Az öböl menti országokra nyomást gyakorolva fel kell számolni a pénzügyi forrásokat; tekintve, hogy a Nyugat fontos gazdasági partnereiről van szó, ez bizonyosan nem egyszerű dolog. De még nehezebb a másik feladat: a térség megroppant országaiban helyre kell állítani az állami struktúrákat. Ez – valamiféle demokratizálódási folyamattal együtt – az igazi kihívás.

Neked ajánljuk