A konfliktus kezdeményezője Imran Khan volt, egy igen népszerű egykori krikettjátékos, akinek pártja a választási előírások sajátosságai miatt a harmadik helyen végzett, miközben a második helyhez elegendő mennyiségű szavazatot tudott összegyűjteni a tavaly májusi választásokon. Pedig nagy reményekkel indult, miután joggal feltételezhette, hogy a lakosságnak már nagyon elege van a két hagyományos pártot övező korrupciós gyanúkból, és azzal is, hogy a belpolitikai konfliktusok gyakran a hadsereg bevonásával dőlnek el. Mindehhez társult még a választási csalások vádja is, amellyel kapcsolatban biztosat nem lehet tudni. Imran Khan reményei szerint azonban ennek is elegendőnek kellett volna lennie a miniszterelnök, Navaz Sarif megbuktatásához. Ennek érdekében Imran Khan nagy vonulást szervezett Iszlamabádba, abban a reményben, hogy a népharag hullámai őt magát sodorják majd a kormányfői székbe. Volt egy segítője is, egy bizonyos Tahirul Qadri, az ifjú követőire magnetikus hatást gyakorló szufi hittudós, aki egyébként ideje nagyobbik részét Kanadában tölti.
Az együtt mozduló két vezető több tízezer követője vonult Iszlamabádba még a választások után, és most ugyanez történt, ugyanazzal a talán kissé megkésettnek tűnő célkitűzéssel. Nem valószínű, hogy könnyen, gyorsan föl lehet szítani a népharagot egy immár másfél év óta működő kormánnyal szemben.
A megmozdulásokon
legfeljebb ötvenezer
ember vett részt, ez pakisztáni viszonylatban szinte zártkörű eseménynek számít. Az egész tüntetéssorozat vidám, karneváli hangulatban zajlott egészen az elmúlt napokig, amikor kezdett úgy látszani, hogy a tiltakozók ezúttal sem lesznek sikeresek. Pár nappal korábban azonban még más volt a helyzet: a megmozdulás résztvevői egy tévészékházat foglaltak el – még ha csak fél órára is. Előzőleg – augusztus 30-án – magát a kormányfői rezidenciát támadták meg, ami heves összecsapásokat váltott ki a rendőrséggel.
A helyszíni beszámolók ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy a tüntetők létszáma nem bővült, sőt. Jogosnak tűnik a következtetés, hogy megnövekedett az országban a stabilitás igénye, miután az elmúlt évtizedeket kétségkívül egyfajta politikai káosz jellemezte, amelynek fenntartásában a pártokkal egyenrangú szerepet töltött be hadsereg. Az utóbbi nem foglalt ugyan állást valamelyik oldal mellett, viszont hatalmi pozíciói kiépítésén igen tudatosan munkálkodott. Csakhogy ez távolról sem vezetett a jó kormányzás elveinek az érvényesüléséhez, a katonai kormányokat is elérték a botrányok, miközben a pakisztáni helyzet egyfajta permanens szükségállapotra kezdett emlékeztetni. Ennek egyik sajátossága volt egyes katonai vezetők és politikusok konfliktusa, az ezekkel összefüggő állítólagos titkos egyeztetések. Az is igaz persze, hogy a polgári kormányzást megelőző katonai vezetés – Pervez Musarraf tábornokkal az élen – önkéntesen adta tovább a hatalmat. És tegyük hozzá azt is, hogy Navaz Sarif kormányzása eddig még nem hozott olyan eredményeket, amelyek a polgári kormányzás kiválóságát bizonyítanák. A gazdaság semmiféle jelét nem mutatja a fellendülésnek, ami érthető felháborodást vált ki azoknak a fiatal korosztályoknak a körében, amelyek az ország lakosságának több mint a felét teszik ki. Ez védtelenné teszi őket a legzavarosabb és -veszélyesebb ideológiákkal szemben. Még szerencse, hogy az említett Qadri nem az al-Káidáéhoz vagy az Iszlám Államéhoz hasonló gyilkos ideológiát terjeszt.
A pakisztáni helyzetnek ez talán a legnagyobb veszélye: az iszlamista szélsőségesek szélesebb körű megerősödése, miután eddig csak az ország északi, törzsi területeit zaklatták – sok helyen uralták –, illetve elszigetelt terrorakciókkal jelentkeztek. Az al-Káida épp a napokban jelentette be indiai fiókintézményének a megteremtését, aligha kell sokat várni az iszlamista szervezetek pakisztáni magalakulására.
Mindamellett ezekben a napokban nem az ideológiák foglalkoztatják a pakisztániakat, hanem az a hatalmas árvíz, amely az indiai–pakisztáni határvidék északi területein tombol. Tudjuk, hogy Dél-Ázsiában az árvizek sok helyen megszokott eseményei a hétköznapoknak, az évszakok körforgásának. Ez a mostani viszont mindent felülmúl: állítólag az utolsó ötven évben nem fordult elő a mostanihoz hasonló özönvíz.
