Magyar Narancs: Miért lett karikaturista?
Khalid Albaih: Szerintem ez az üzenetek átadásának egyik leghatékonyabb módja, hiszen a rajzokat egy kilencéves ugyanúgy megérti, mint egy egyetemi tanár. Én éppen ezért nem is viszem túlzásba a szövegek használatát a rajzaimban. Ez azért is praktikus, mert a nyugati olvasók nem értik, hogy miről beszélünk mi az arab világban, és nem is különösebben érdekli őket – szemben velünk, akik beszélünk angolul vagy franciául, és pontosan tudjuk, mit mondanak ránk Nyugaton. A karikatúrák ezt a kommunikációs szakadékot hivatottak áthidalni. És nálam a kommunikáció valódi interakciót jelent, hiszen a közösségi médiában jelennek meg a rajzaim. Soha nem dolgoztam újságnak.
MN: Nem is akart?
KA: De igen, eredetileg az volt a terv. Készítettem egy portfóliót, és házaltam is újságoknál, de folyamatosan elutasítottak. Eleve nem szeretik az észak-afrikai médiában a pályakezdőket. Az első kérdés az volt, hogy mégis ki vagyok, hogy véleményt merjek alkotni? Egyszer ki is dobott egy szerkesztő az irodájából, és utánam hajította a rajzaimat is. Azt mondta, nem vagyok vicces, és csináljak inkább valami mást. Ezzel az elutasítottsággal nem voltam egyedül, az egész generációmnak ez a tapasztalata. A vezetőink és a politikusaink mind öregek, nem tudják, mi folyik a világban, sokuknak még számítógépe sincs. Sőt, azt gondolják, hogy nekünk is csak azért van, hogy éjjel-nappal pornót nézhessünk rajta. Az 1970-es, 80-as vagy akár 90-es évek szülötteit a vesztesek generációjának tekintik, akik nem harcoltak a nagy háborúkban, és nem indítottak forradalmat. Persze ez a lesajnálás kölcsönös volt.
MN: Az arab tavasz előtti időszakról beszél?
KA: Igen. Részben ez is vezetett az arab tavaszhoz: számtalan diplomás fiatal munka nélkül maradt, a hatalmon lévők meg nem mutatták jelét annak, hogy ez érdekelné őket. Ez a helyzet vezetett ahhoz is, hogy a művészek az új technológiát kihasználva próbálták eljuttatni üzeneteiket az emberekhez.
MN: Hogyan él meg valaki karikaturistaként, ha csak az interneten publikál?
KA: Dolgozom mellette. Szudánban a legtöbb költő főállásban orvos, az énekeseink meg mérnökök. Nálunk nem lehet az ember főállásban kreatív. A gyarmati idők óta elvárás a jobb családokban, hogy a fiatalok elvégezzenek egy rendes egyetemet, és legyen valami titulusuk. Hogy lehet egy művészt kiházasítani? – gondolják a szülők. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egy ilyen művészkedő „hippi” hogyan tartaná el a családot. Nekem is van munkahelyem, napközben egy katari múzeumban dolgozom. Más néven persze. A munkatársaim sokáig nem is tudták, hogy van ez a kettős identitásom, hiszen a munkahelyen nem beszéltem róla, és nem is politizáltam. Aztán 2012-ben megjelent az arcképem a New York Timesban, és kénytelen voltam előállni.
MN: Ön Romániában született. Európában ismerkedett meg a képregényekkel?
KA: Apám diplomata volt Bukarestben, de nagyon fiatal voltam, amikor hazatértünk, a képregényekkel sem Romániában találkoztam, hanem otthon. Nagyon szerettem az arabra fordított Batman- és Superman-képregényeket, majd amikor Katarba költöztünk, apámnál találtam mindenféle egyiptomi politikai karikatúrákat. Ezek segítettek vicces formában megérteni azt az ijesztő politikai valóságot, ami miatt el kellett hagynunk a hazánkat, volt ugyanis egy kommunista nagybátyám, akit egy sikertelen államcsíny végén kivégeztek. Így jutottam el szépen lassan Nadzsi al-Ali, a 80-as években meggyilkolt palesztin karikaturista rendkívül sötét munkáihoz, amelyekből megtanultam, hogy egy karikatúrának vagy képregénynek nem kell feltétlenül viccesnek lennie, hiszen rajzolóként az ember valahol félúton van az újságíró és a művész között.
MN: Van valami, ami megkülönbözteti az iszlám világ karikatúráit a nyugatiaktól?
KA: A karikatúra nem országtól függ, hanem a művésztől. Persze, mifelénk több az olyan téma, ami kimondatlanul marad, több a tabu, mert az arab társadalmakban az emberek vallástól függetlenül jóval konzervatívabbak, mint Nyugaton. Én személy szerint úgy vagyok vele, hogy a munkáimban nem rajzolok meztelen nőt, mert az ok nélkül sokkolna, és elterelné a figyelmet a valódi üzenettől. Ugyanebből az okból kerülöm a sértegetést is. De az is elmondható, hogy nálunk a karikatúrák a szabadabb gondolkodást képviselik. Az arab világban az újságok úgy épülnek fel, hogy az első oldalon a nagyvezér legfrissebb cselekedeteiről lehet olvasni, majd jön az, hogy hazánk mennyire jól teljesít minden téren, de legalább az utolsó oldalon a képregény lehetőséget ad az olvasóknak, hogy nevessenek az abszurd valóságon.
MN: Tíz éve több iszlám országban is tüntetésekhez, majd egyes európai termékek bojkottjához vezetett, hogy a dán Jyllands Posten napilap egy teljes oldalt szentelt a Mohamed prófétát ábrázoló karikatúráknak. A Mohamed-ábrázolás ténye vagy módja volt a probléma?
KA: Inkább az ábrázolásmód. Látni lehetett rajta, hogy azzal a céllal rajzolták le a prófétát, hogy emberek millióit felidegesítsék. Nálunk az emberek úgy tekintenek a Nyugatra, mint a világnak arra a részére, amely évszázadokig megszállta őket, háborúkat indított, elvette az ásványkincseiket, és semmi mást nem hagyott meg nekik, csak a vallást. Számukra a Próféta az egyetlen becsületes ember, akire fel tudnak nézni. Ő az egyetlen hős abban a világban, ahol a politikusok korruptak, a sportolók meg csapnivalóan gyengék. A háborús övezetekben élő, szegény, tanulatlan emberek egyenlőségjelet tesznek az őket egykoron gyarmatosító, a városaikat drónokkal lövő és a karikatúrákat rajzoló nyugati emberek között, és azt kérdezik: miért kell még az utolsó reményünket is elvenni tőlünk? Csak azért, mert megtehetitek?
MN: A Mohamed-karikatúrákra reagálva tíz évvel ezelőtt Mahmud Ahmadinezsád akkori iráni elnök támogatásával holokauszt-rajzversenyt rendeztek Teheránban. Az idén másodjára is megrendezték. Ennek mi értelme volt?
KA: Hát, nem tudom. De az iráni egy fanatikus rezsim, amely a saját állampolgárait is kegyetlen módszerekkel nyomja el. Szerintem ezek az emberek ugyanannyira buták és fanatikusak, mint azok, akik Amerikában Mohamed-rajzversenyeket tartanak. Épeszű ember egyiket sem csinálja. Izraelt lehet kritizálni, de az más, mint a holokauszt áldozatain viccelődni.
