Jörg Haider, az osztrák Szabadságpárt, a kékek vezére, aki nemrégiben népszavazást kezdeményezett az euro ügyében, talán nem is különbözik annyira kuruc eszmetársaitól: honi Referendum Pártunk jócskán ellabancosodott mára.
Õsrégiek és közösek az érvek is (idegen hatalmak játékszerévé válunk, fölmegy az ár, gyengül a pénz, elfogy a kisember/kisparaszt/kisbefektető, aki - mint ismeretes - szorgalmasan izzad, miközben híznak a fejesek, a lobbisták és spekulánsok meg a külföldi zsoldban álló ügynökök), a stílusbeli eltérések mégsem teljesen érdektelenek. Persze nem a populista retorika alapelemeire kell gondolnunk - mindkét országban repkednek a hegyes metaforák, a többes szám első és utolsó személyek (mi, a becsületes többség; ők, a gonosz kisebbség), a bűnbakokat is fel(kép)zavarják az őket megillető pellengérekre - zajlik a verbális mozgósítás. Célpont: a korrupt establishment, mely hazát árul el és ki. Amott a vörös-fekete Parteibuchwirtschaft, a szociáldemokrata-konzervatív kétpártrendszer, emitt a szoclib szerelem. Támadás: a nép nevében. Hogy ki a nép, azt én mondom meg, sőt ő maga, amikor aláír. Osztrák földön minimum százezren, s akkor a parlament megtárgyal(hat)ja, hogy van-e éppen kedve a közvetlen demokráciához.
A stíluskülönbségek másutt keresendők. Amíg a magyar színpadon posztkommunista utó- és európai előjáték várja közönségét, addig az Alpok vidékén posztindusztriális utó-, illetve EU-közjáték van műsoron. Nálunk derék magyar és alávaló külföldi (mi több, osztrák) földspekulánsok között választhatunk, s mindkét fél mellett ott találjuk Kádár János közeli leszármazottjait. Ott az európai "szabadverseny" nyertesei és vesztesei mérik össze erejüket a populus közbeiktatásával. Ha beüt az euro - harsogja Haider -, az gyengébb lesz, mint a schilling, melyet hosszú évtizedek fáradságos munkájával edzettünk márkakeménységűvé. Közös lónak... - mondaná, ha ismerné nyelvünket. Olaszoknak, görögöknek meg előbb-utóbb a Keletről hozzánk törleszkedő jöttmenteknek legyünk kiszolgáltatva? Mi, az örök éltanulók? Mi faragjuk le az ő deficitjeiket, mi szenvedjünk az ő inflációjuktól? Hova lesz a
sok millió kis osztrák polgár
(Kleinsparer) évtizedek óta kuporgatott vagyonkája? (Jelenleg a hétmilliós országban 26 millió takarékbetétkönyv kamatozik. Lám, Haider ránk, magyarokra is gondol.) Ausztria erős valutával is tudott exportálni majd fél évszázadon át, mit nyernénk most az árfolyamcsökkenéssel? Egyáltalán, kerestünk valamit az egész csatlakozáson? Hova lett a beígért áresés, a kevesebb munkanélküli? Havi ezerschillinges megtakarítással bódítottátok a polgárt, plusz 48 ezer új munkahellyel. Azt mondtátok, aki kimarad, leszakad. Vessetek egy ártatlan pillantást Svájcra. Haladjunk hát fontolva (miért, a britek nem ugyanezt teszik?), ha mindenáron pénzügyi uniót akartok, teremtsük meg először a gazdag európai államok klubjában, aztán majd meglátjuk. Egyelőre a nemzetközi spekuláció azokat bünteti, akik rohannak az unióba. Az európai népek egyébként is szorosan kötődnek nemzeti pénzükhöz.
Temérdek kérdés legitim szakmai kételyekkel telezsúfolva. Viszonylag kevés a karvalytőkézés, a zsidózás, a nemzetközi összeesküvés orrontása bennük, a protekcionista üzenet is jóval áttételesebb, a multiktól való idegenkedés is enyhébb. Valószínűleg Haider is szeretne "férgekről", "nemzetmegtartásról" meg "idegenszerű befolyásról" elmélkedni nagy nyilvánosság előtt, de ezt újabban kevéssé teheti. Ausztriában is évek óta kiadó a jobbközép, mióta a Néppárt gyengélkedik, a középosztály azonban egyelőre nem fogékony a populizmus radikálisabb változataira. Az anyázós, vadul elit- és idegenellenes, "majd mi végre rendet teszünk", "kiszórjuk az élősködőket a szolgálati Mercedeseikből" szóhasználattal az utóbbi évtizedben Haiderék ragyogóan el tudták hódítani a szociáldemokratáktól a kékgallérosok képzetlenebb, lumpenebbik felét, a századvégi modernizáció és privatizálás kárvallottjait, azokat, akik nemrégiben kezdtek lecsúszni. Ráadásul úgy sikerült ez a hódítás, hogy közben azoknak a választóknak is megtartották egy részét, akik a Szabadságpárt bajosan összeférő eredeti báziscsoportjaihoz húztak: a nagynémet nacionalistákhoz és a liberálisokhoz. A "fess Jörgl" - mint hívei nevezik - irányításával fel is jött a Szabadságpárt 20-25 százalék közé, akinek azonban Ciszlajtániában volt és van is veszteni valójuk (s nem is kevés), csak húzogatták a szájuk szélét. Jörg Haider? Ugyan már. Üres krakéler,
felelőtlen lázító
Szépen be is szavazták 1994-ben Ausztriát az EU-ba, megint eminensként, kétharmados többséggel, pedig Haider már akkor is kitartóan kampányolt a csatlakozás ellen. Most meg hirdetheti fennhangon: ő, kérem, megmondta előre. Lesz kapsz. Az üres krakélerből ügyes krakéler lett a kétkedők szemében. Majd - mostanában - éles nyelvű szakértő, aki végre hangosan kimondja, ami mindannyiunk szívét nyomja. Az Igazságot. Igen, az Osztrák Igazságot, ámbátor nem az Osztrák Életet. Lassan két éve dolgozik a kék vezér az új imázson. Már nem dicséri Hitler foglalkoztatási politikáját, a Waffen SS hőstetteit, nem nevezi a németségben önállósuló Ausztriát "ideológiai torzszülöttnek", s egyre kevesebbszer emlegeti szellemi gyermekét, a "Harmadik Köztársaságot" is. Ez utóbbi ugyanis nemcsak nevében emlékeztetett a Harmadik Birodalomra, hanem kollektivizmusba mártott tekintélyuralmi alapelveiben is.
Újabban nőttön nő Herr Haider osztrákságteljesítménye, a Szabadságpárt jövendő programjába pedig - reszkessetek, konzervatívok - keresztényi, sőt judeo-keresztényi értékeket kíván beemelni. Mintegy ezek alátámasztásául még egy zsidó származású úriembert (vajon honnan tudta?) is hajlandó volt Strasbourgba küldeni a párt parlamentereként. Pár hete meg a Harvardra iratkozott be, hogy nyári gyorstalpalón sajátítsa el a public finance alapjait. Talpig amerikai zászlóba és Nike-cuccokba öltözve fogadta ott az újságírókat, amikor épp nem New York-i üzletemberekkel tárgyalt. Harsányan melegített az euro-népszavazásra.
Volna pedig miről hallgatnia. Néhány éve még ő maga követelte, hogy a schillinget - még ha ettől meggyengül is - vegyék ki a német-osztrák de facto valutaunióból, mondván:
a legendás hét az egyhez
arány a márka és a schilling között gúzsba köti az osztrák gazdaságpolitikát. Később ő javasolta azt is, hogy az európai pénzügyi unió lehetőleg minél több országot fogjon át.
Most meg jön nekünk a kisemberrel meg az ő betétkönyvével - rántja le Haiderről a leplet a kormánypropaganda. Amott. Akárcsak emitt a hajdani földkiárusítókról/zseb-bérbeadókról, akik most éppen nem-nem-soháznak. No és mire hivatkozik még a bécsi kormánykoalíció? Talált: az alkotmányba beépült nemzetközi szerződésekre, arra, hogy az EU-csatlakozással anno az eurót is beiktatták az ország alaptörvényébe. Csak nátózás nincs, egyelőre, pedig lehetne, oly anakronisztikus már ez az osztrák semlegesség. És az ottani Hornkuncze, a Klima-Schüssel páros nem tervez külön bejáratú népszavazást sem. Hisz Bécsben előrébb láttak az alkotmányozók: a referendum kérdéseit a parlament és csakis a parlament teheti fel. A kancelláriának nem kell megsértenie az udvari etikettet.
De mi marad a vadonatúj stílusából Haidernek, aki - isten ments a közeli hasonlatért - Csurkától Torgyánon át éppen a mostani Orbán felé tart? A nemzet nagy fene sorsát egyszerre álmában is a lelkén viselő, mégis megfontolt államférfi (a zakó divatos, az akcentus vidékies, a család mintaszerű) bizony férfi ám a javából, főműsoridőben jól odamond, ha kell, szabadidejében pedig sziklát mászik, vagy hidakról gumikötélen ugrándozik le, szigorúan fotóriporterek jelenlétében. Közben meg kifelé menekülne a mitugrász szerepből. Vagy csupán ráébredt arra, hogy két választási forduló között elkelne már egy zaftos téma a proteszthangulat felkorbácsolására, s ha ez a téma történetesen az euro, sürgősen szakértői ábrázatot kell öltenie hozzá? Szokásos idegengyűlöletüket ezennel közgazdasági érvekbe csomagolnák a kékek? Esetleg új politikai szövetségeseket keresendő? Példának okáért a szakszervezeti vezetők körében, ahol már eddig is ágáltak néhányan a közös valuta ellen.
E kérdéseket nem kevésbé gusztusos személyiségek is felteszik mostanában, mint Jean-Marie Le Pen és Franz Schönhuber, Haider egykori (jövőbeli?) kollégái. Az előbbi eszmények nélküli politikusként ábrázolja a Szabadságpárt főnökét, aki - nem úgy, mint Csurka, Slota és Zsirinovszkij - kitér a vérmes francia minden egyes kapcsolatfelvételi kísérlete elől. Az utóbbi - savanyú a szőlő - egyszerűen
leclintonistázza
Haidert. Szélkakasnak, "a korszellem áramvonalas ifjoncának" nevezi. Az osztrák szélsőbal ugyanezt yuppie-fasisztának mondja. Haider meg vidáman legyint: ő akkor is győzött már, ha nem is lesz népszavazás.
Neki ugyanis már csak néhány százalékot kell megszereznie a nagy pártoktól ahhoz, hogy rövidesen "kormányképessé" váljon. A november végi aláírásgyűjtésen - egyelőre úgy fest - közel egymillióan vesznek majd részt. A kormánynak így nem nagyon lesz más választása, mint kiírni a népszavazást. A közvélemény mostani állása szerint nem biztos, hogy megnyeri. Ezért sürgősen agitpropjához nyúl, annak pedig "új pénz - azonos érték", "biztos, mint a schilling" és hasonló unalmasságok jutnak az eszébe. Az agymosás cinikusan azokat az időseket veszi majd célba legelőször, akiket átvertek már néhány pénzreformmal életük során. Haider valamivel ötletesebb: az eurót eszperantó pénznek csúfolja, a kormányt meg azzal vádolja, hogy 1994-ben orvul elhallgatta: Brüsszellel a schilling is ugrik. Előszeretettel hivatkozik az általa egyébként nemigen kedvelt német politikusok (Schröder, Biedenkopf stb.) euro-szkepszisére is. "Schilling zuerst" - hirdeti, mely Newt Gingrich "America first"-jére rímel. E jelszót "Österreich zuerst" változatban Haider 1993-ban egyszer már előkotorta a világpolitika örök frázisgyűjteményéből. Nyugtalanító erő.
Kovács Éva
(Bécs)
