A konzervatív-liberális Die Presse 135 éve még így lelkesedhetett a Bécsben vendégszereplő Pálmai Ilkáért: a Népszínház dívája oly „bursikóz” módon játssza a férfi főszerepet, hogy bármely Burschenschaft azonnal a legmagasabb ranggal vehetné fel tagjai közé. A névtelen színikritikus hasonlatából a diákegyleteknek a mainál jóval szelídebb arculatára következtethetünk. Az első ilyen csoportosulást 1815-ben, Jénában alapították, és hamarosan a német nyelvterület valamennyi egyetemén szép számban kezdtek hasonló társaságok működni. Noha nemegyszer nacionalista és militáns, sőt antiszemita és radikális hangot ütöttek meg, összességében a hagyományőrző kisközösségi élet és a fiatal egyetemisták karrierépítésének fórumai voltak.
A pajkos kezdetek
A kezdeti időkben az elnevezés szótörténeti tradíciója is erősebben járhatta át az egyesüléseket: a „bursa(rium)” egyetemi kollégiumot takart, a „Bursch” egyetemi hallgatót, s az ebből képzett „bursikóz” a diákok pajkosságára utalt. Az oxfordi mintát követő beavatási szertartással, eskütétellel, egyenruhával, szigorú hierarchiával és egyéb kiegészítőkkel járó tagságot a közös nagy ivászatok erőpróbái kísérték. A később komoly lapszerkesztői karriert befutó Borostyáni Nándor a kiegyezés után egy évvel számolt be arról a feledhetetlen bécsi estéről, amelyre az egyébként zárt ajtók mögött működő társaságok egyike nagylelkűen meghívta a még sihedernek számító tollforgatót. A Silesia nevű diákegylet egy kocsma szeparéjában „Epikureus bölcsészeti elveinek” és Bacchus, valamint Gambrinus eszméinek hódolva igazolta Goethe bölcs mondását, mely szerint „a német diák oly amphibium, mely »félig a szárazon, félig a sörben él«”. A riporter a szép kardvágásokkal épp beavatott, de már az asztal alatt heverő „rókákat” és a hazafias dalokat immár kakofóniában gajdoló idősebb Burschokat azzal a felmentő ítélettel búcsúztatta, hogy a sörön kívül azért az európai szabadságharcok liberális eszméiért is tudtak lelkesedni. A német irodalmi hagyomány megidézése Borostyáni részéről nemcsak a jénai ős-Burschenschaft miatt volt jogos, hanem azért is, mert – bár ő erről nem szólt – számos egylet a maga statútumában a nagynémet eszme szolgálatát is lefektette, amely szélsőséges formájában az osztrák államiság megkérdőjelezését is maga után vonta. És némileg módosulva mind a mai napig maga után vonja: az egyletek össznémet szervezete 2013-ban Innsbruckban tartotta meg találkozóját, ahol kardlengetéssel tettek hitet a nagynémet egység mellett.
A tavaly karácsonykor felesketett új osztrák kormány meglehetősen szerencsétlen időzítésről tett tanúbizonyságot, amikor a Burschenschaftok által melegen üdvözölt Anschluss 80. évfordulójának előestéjén vetette fel annak lehetőségét, hogy az első világháború után Olaszországhoz került Dél-Tirol lakosai – ha akarják – kettős, olasz–osztrák állampolgárokká váljanak. A mélyen nacionalista és revizionista Südtiroler Heimatbund (Dél-tiroli Hazaszövetség) nem is késlekedett a válasszal. Azon melegében teleplakátoltatta a bécsi utcákat a következő szöveggel: „Dél-Tirol köszöni Ausztriának, hogy nemsokára újra megkaphatja hazánk útlevelét!” Figyelemre méltó ez a kitörő öröm, még ha most úgy tűnik is, a kettős állampolgárság ötlete megragadt az ötlet szintjén. Hogy ez így történt, valószínűleg nemcsak annak köszönhető, hogy Dél-Tirol jelenlegi vezetői, akik többé-kevésbé elégedettek a tartományi autonómia status quójával, nem voltak elragadtatva a felvetéstől, hanem annak is, hogy január közepe óta a kisebbik kormánypárt erőit meglehetősen leköti a magyarázkodás kényszere.
„S akkor közéjük lépett a zsidó Ben Gurion”
Ami pedig az FPÖ-képviselők által sűrűn látogatott Burschenschaftok daloskönyveinek köszönhető. Daloló csontvázak a szekrényből – így foglalható össze a szép lassan nyilvánosságra kerülő osztrák antiszemita daloskönyvek ügye. Ezek ugyanis a két évszázada ápolt zenei hagyomány patrióta darabkái mellett olyan dalszövegeket is tartalmaznak, amelyek finoman szólva is problémásak az úgynevezett tilalmi törvény, vagyis a nemzetiszocialista eszmék felélesztését büntető jogszabály fényében. „S akkor közéjük lépett a zsidó Ben Gurion: »Adjatok gázt, öreg germánok, meglesz még az a hetedik millió is«” – a többi közt ez áll a Germania elnevezésű, a bécsújhelyi katonai gimnáziumhoz kötődő diákegylet szövegkönyvében, amely január közepén a Falter című bécsi hetilap újságíróinak kezébe került. A rigmus nem jött jól az éppen tartományi választások előtt álló szabadságpárti jelöltnek, az ifjú titán Udo Landbauernek: a már korábban is náciszimpátiával kacérkodó, muszlimellenességét bőszen valló alsó-ausztriai politikus az egylet elnökhelyetteseként azt állította ugyan, hogy nem tudott az antiszemita rigmusokról, a választások után végül úgy döntött, lelép a politika színpadáról (az FPÖ így sem szenvedett nagy veszteséget Alsó-Ausztriában, közel 15 százalékot kapott).
Első felháborodásában a nagyobbik kormánypárt a Germania feloszlatását sürgette, az államügyészség vizsgálatot rendelt el, házkutatást tartottak a klubhelyiségekben, négy személy ellen nyomozás indult, de valószínűsíthető, hogy elévülés miatt – a könyv 1997-ből származik – nem lesznek következmények. Mintegy közjátékként került képbe a Leder nevű, Stájerország második legnagyobb városában, Leobenben ténykedő Burschenschaft ügye: itt izgatás gyanújával rendeltek el vizsgálatot egy szórólap miatt, amelyen a diákok egy nemzetiszocialista festő családi csendéletével igyekeztek nyomatékot adni a melegházasság elleni tiltakozásuknak. Kiegészítésképp most már a Leder Facebook-oldalán közzétett rasszista tartalmak miatt is nyomoznak. A legfrissebb „áldozattal” viszont egyértelműen visszakanyarodunk a kormány belsőbb köreibe. Megint csak a Falterhez jutott el a bécsi Bruna Sudetia diákegylet daloskönyve, amelyben nemcsak a már idézett „gázos” szöveg olvasható, hanem a következő, az ízlésküszöböt legfeljebb alulról közelítő rímes eszmefuttatás is: „Két zsidó úszott a Nílusban egykoron, az egyiket egy krokodil megette, a másikra csak szemét vetette, mire majdnem kiokádta az elsőt.” Az egylet elnöke, Herwig Götschober, aki fiatal szabadságpárti funkcionáriusként dolgozik Norbert Hofernek, az FPÖ 2016-os köztársasági elnökjelöltjének és jelenlegi infrastruktúráért felelős miniszternek a kabinetirodájában, kezdetben tagadta, hogy a szövegkönyv hiteles lenne, ám miután egy sürgősséggel elrendelt házkutatás során egy bőröndnyi gyanús anyagot foglaltak le a rendőrök az egylet klubjában, hirtelen szabadságoltatta magát. Az ilyen jellegű dokumentumok birtoklása önmagában nem büntethető, ám ha kiderül, hogy használták-használják is azokat, meglehetősen kreatív érvekkel kell majd védekeznie az érintetteknek, hogy az arcvesztés mértékét enyhítsék.
Kackiás sapkások
Nem mintha valami nagy újdonságról lenne szó. A Szabadságpárt náciszimpatizáns, rasszista szárnyának és hátországának léte, a harcos Burschenschaftok 4 ezres tagságának ideológiai irányultsága eddig is köztudott volt. Már 2002-ben, amikor hazai és nemzetközi felháborodás, majd uniós szankciók kísérték a Szabadságpárt kormányba kerülését, a Népszabadság bécsi tudósítója, Szászi Júlia arról számolt be, hogy „az egyes Burschenschaftokhoz tartozást jelző – és minden esetben az érintett egyesületre jellemző szín-összeállítású – sapkák immár miniszteri előszobák fogasán láthatók”. A szigorított biztonsági intézkedések mellett megrendezett – mert masszív baloldali tüntetésekkel kísért – éves diákegyleti bálokon össze is jön e sokszínű sapkákat kackiásan viselő crème de la crème. Az idei táncos mulatságon Hans-Christian Strache, a mostanra öreg motorossá, megfontolt államférfivá stilizált FPÖ-pártvezér és alkancellár, aki maga is az Olympia nevű egylet tagja, megnyitóbeszédében elítélte a zsidóellenes megnyilvánulásokat, sőt felállíttatott egy történészbizottságot is, amely az úgynevezett harmadik tábor, vagyis a jobbszél „huncutságait” hivatott feltárni. A dolog szépséghibája, hogy kizárólag lojális szakértőket sikerült felkérni. Igen valószínű, hogy ha az újságírók és a közvélemény érdeklődése kifullad, a szélsőjobb szalonképessé válásának újabb esetével számolhatunk.
A művészeti-politikai akcionizmusáról ismertté vált Hysteria nevű vicc-Burschenschaft éppen ez ellen küzd. Miután tavaly ügyesen bejutottak a bálra, a nevüket viselő hatalmas molinót legördítve írták felül az egyik hivatalos vendégegylet zászlaját. A fiatal női művészekből, írónőkből verbuválódott és egyleti uniformisba öltözött – de mellette sötét rózsaszín zoknit vagy gigantikus napszemüveget hordó – társulat egy idén készült kisfilmben intézett szónoklatot a néphez. Pókerarccal, sört kortyolgatva, cigarettafüstöt eregetve állítják, hogy bejegyzett egyletük, amelyet Leopoldine császárné védnöksége alatt 1810-ben, tehát valamennyi Burschenschaftot megelőzve alapítottak, joggal követelheti a valós diákegyleti szellemiség helyreállítását. Ez szerintük abban áll, hogy a patriarchális társadalom jeles képviselőit vissza kell vezetni a kályha mellé, a családi fészek melegébe, mert e prominensek – például Strache és az ifjú miniszterelnök Kurz – arcán látható patologikus elváltozások intő jelei annak a káros demográfiai és munkaetikai tendenciának, amelyből valamennyi globális bajunk fakad. Ennek érdekében követelik a férfiválasztójog korlátozását és egy 80 százalékos női és transznemű kvóta bevezetését a közhivatalokban. A Hysteria akciói jól mutatják, mennyire messze kerültünk Pálmai Ilka méltatójának pajkos Burschenschaft-képétől. Somogyi Éva történész 1978-ban már idézte az akkor is konszenzusos és ma is – főként az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Levéltárának (DÖW) publikációiban vagy legújabban Hans-Henning Scharsach könyvében – hangoztatott történetírói meggyőződést, mely szerint a diákegyletek arról ismerszenek meg, hogy mindig egy lépéssel előtte járnak a hivatalos politikának.
